Háborúpárti pacifisták

 

Amikor általános iskolások voltak a lányaim, azzal próbáltam motiválni őket a tanulásra, hogy elmondtam, szerintem miért kell egyes tantárgyakat tanulni. A történelemmel kapcsolatban vitathatatlanul első szempont az, hogy érdekes megismerni a régen élt emberek szokásait, életterét, gondolkodásmódját stb. Én mindig hozzátettem a régi mondást, miszerint a történelem ismétli önmagát, tehát ami egyszer megtörtént, az máskor is megtörténhet. Például ha diktatúra alakult ki egy társadalomban, érdemes megvizsgálni létrejöttének, fennmaradásának és megszűnésének okait, hogy tudjuk, hogyan lehet elkerülni azt, hogy újra létrejöjjenek, vagy ha már kialakultak, mit tehetünk megszüntetésük érdekében.

Egy afrikai ismerősöm még a Covid és az orosz-ukrán háború előtt azt mondta, hogy nem is tudjuk mi itt Európában, milyen szerencsések vagyunk, hiszen itt biztonságban és nyugalomban vagyunk, nem szoktak nagy járványok lenni, nincsenek fegyveres belviszályok vagy háborúk. Sajnos azóta változott a helyzet.

A BBC History 2024. decemberi számának fő témája a folytonos háborúskodásról ismert vikingek kora. Ha visszatekintünk a történelemre, láthatjuk, hogy talán a legnagyobb kihívás a folytonos háborúskodás.

Richard Overy vizsgálja Miért háborúzunk állandóan? című cikkében a kollektív erőszakra való hajlamunk okait. Megállapítja, hogy legfőképpen az erőforrások (élelem, föld, zsákmány) megszerzéséért, bosszúvágyból vagy vallási okból háborúskodunk.

Korunk egyik legsúlyosabb konfliktusáról, az Izrael-Hamasz háborúról az Egyre nehezebb elmondani ezt a történetet című cikkben olvashatunk, melyben Simon Sebart Montefiore Egy város története című könyve kibővítésével kapcsolatban felmerült gondolatait osztja meg az olvasókkal.

Felmerül a kérdés, hogy mi lehet annak az oka, hogy az emberek nem tudják békés módon megoldani a konfliktusaikat. Napóleon nyomán azt mondják, hogy a történelmet a győztesek írják, vagyis a háborúk határozzák meg nemcsak a történelem menetét, de annak rögzítését is. Ez a történelem a férfiak története. De mi lenne, ha a nők is szerephez jutnának? Vajon ugyanennyi háború lenne-e akkor is, ha nem patriarchális, hanem anyajogú társadalmak lennének, ha nem az agresszióra hajlamos férfiak, hanem a jellemzően pacifista nők vezetnék a világot?

Nancy, Jackie és a többiek

 

Életemben nem vártam még annyira az amerikai elnökválasztást, mint most, pedig nem is vagyok az USA állampolgára. Amikor meglett az eredmény persze azt gondoltam, hogy kár volt ezen ennyit rugózni, hiszen nincs rá semmilyen ráhatásom, mivel még az a nyomorult egyetlen szavazatom sincs, amivel itthon rendelkezem.

Erre tekintettel nem akarom minősíteni sem a megválasztott elnököt, sem szavazóit.

Ennek az évnek viszont minden kétséget kizáróan egyik legnagyobb nemzetközi politikai eseménye volt ez a választás, melyre nemcsak a tévéhíradóban, a bulvár- és a kibeszélő, megbeszélő, átbeszélő műsorokban készített fel a média, hanem az írott sajtóban is. AZ IPM másfél éves projektben futott neki az eseményeknek három részes, amerikai elnökökről szóló különszámával, melyben röviden, de még is tartalmasan meg lehetett ismerkedni az amerikai elnökök pályafutásával, eredményeivel, kudarcaival, sok-sok érdekességgel fűszerezve.

Felületes olvasó azt gondolná, hogy ki lett vesézve a téma, de nem így van. A Múlt-kor az Ármány és szerelem a Fehér Házban című különszámában számtalan kevésbé ismert információ található, melyek közül számomra Kennedy és Clinton szexuális kalandjain túli, más elnökök szenvedélyes vagy éppen szenvtelen szerelmi történetei voltak a legizgalmasabbak, mivel a politikusok magánélete csak akkor közbeszéd tárgya, ha botrányok kísérik. A romantikus, sírig tartó szerelmek jellemzően nem kerülnek az érdeklődés előterébe.

Emellett aki kíváncsi pl. arra, hogy miért fontos az, hogy egy elnöknek legyen háborús tapasztalata, és mely elnökök rendelkeznek ezzel, az mindenképpen olvassa a Múltkor különszámát.

Városi séták: Győri keresztút

 Új rovatot nyitok Városi séták címmel.

Első utam Győrbe vezet, az ottani városi keresztutat szeretném bemutatni, mivel én korábban nem tudtam erről, és szeretném, hogy a városba látogatók figyelmesen néznék a falakat, és észre vennék ezt a különlegességet. 

Igen, különlegesség, én legalábbis sehol nem láttam ilyet, hogy a város épületeinek falaira vannak táblák felfüggesztve, melyeken a 14 stáció található. Amikor észrevettük a lányommal, célirányosan kerestük az egyes stációkat. izgalmas kihívás volt. Másutt a templomokban a falon festmények, kerámiák, vagy domborművek vannak felfüggesztve. 

Budapest, Páduai Szent Antal templom

Illetve több településen (pl. Zebegény, Tihany) domboldalon van 14 kereszt elhelyezve. 

Tihanyi Kálvária

Ez a győri megoldás azonban teljesen más, mivel a városban a házak falaira van elhelyezve a 14 stáció, melyeket 12 művész készített.

Az első stáció a Győri Székesegyház melletti kisutcában található, a 14. pedig a székesegyház falán, szemből nézve a jobb oldali saroknál. Az állomások felkereséséhez le kell sétálni a Széchenyi térre, majd vissza, kb egy-másfél km-es séta. A fenti térkép segíti a stációk megtalálását. Mi nem néztük a címeket, úgy izgalmasabb volt a keresés. 

I. Stáció

Az ítélet

II. Stáció

Jézus elindul a kereszttel

III. Stáció

Jézust a kereszt földre sújtja

IV. Stáció

Anyám, eljött az én órám

V. Stáció

Te is Simon lehetsz

VI. Stáció

Veronika kendőt nyújt Jézusnak 

VII. Stáció

Jézus másodszor esik el

VIII. Stáció

Magatokat és gyerekeiteket sirassátok

IX. Stáció

Jézus harmadszor is elesik

X. Stáció

Jézust megfosztják ruháitól

XI. Stáció

Nem a szegek, a szeretet tartotta a kereszten

XII. Stáció

Jézus meghal a kereszten

XIII. Stáció

Jézus testét anyja ölébe teszik

XIV. Stáció

Jézus holttestét sírba helyezik

fotók: Tóth Petra

Az én klasszikus film Maratonom

 

Néhány hete örömmel hallottam, hogy a Budapesti Klasszikus Film Maratonon több régi film között Buster Keaton egyik, közel 100 éve készült némafilmjét is vetíteni fogják. Gyermekkoromban én is szerettem Keatont épp úgy, mint Charlie Chaplint.

Mostanában azonban azt vettem észre, hogy hiába lehet egyre több csatornát nézni a tévében, egyre kevésbé élek ezzel a lehetőséggel. Nyáron inkább kinn ülök a kertben és nézem az eget, a felhőket, a madarakat, minthogy a tévét bámuljam. Egyébként híradófüggő vagyok, de nyáron a telefonom szoktam nézni. Egyik ilyen alkalommal véletlenül rátaláltam egy fekete-fehér magyar filmre, az 1970-ben készült, A gyilkos a házban van című krimire, ami nagyon tetszett. Ebből az élményből kiindulva gondoltam arra, hogy meg kellene néznem néhány régi magyar filmet. Nemcsak krimit, hanem mindenfélét.

 Ennek a tervnek a végrehajtása eddig elmaradt, azonban most nagy lendületet adott hozzá Paár Ádám Fekete és vörös című cikke, mely számtalan, az 1930-40-es években Magyarországon játszódó 1945 után készült filmet sorakoztat fel. Vígjátékokat, drámákat vegyesen elemez azzal a céllal, hogy a filmeken keresztül bemutassa az adott kor, pl. az 1970-es évek kádári Magyarországa hogyan viszonyult a nyilasokhoz, horthystákhoz, nácikhoz.

Van jó néhány ismert és általam látott film, illetve sorozat is köztük, de be kell vallanom, már nemcsak azokra nem emlékszem, melyeket kisgyermekként (pl. Egy óra múlva itt vagyok) láttam, hanem azokra sem, melyeket felnőttként ismertem meg (pl. Az ötödik pecsét).

Itt van tehát a filmes bakancslista, melyet minél előbb teljesíteni szeretnék:

-        Hannibál tanár úr

-        A tizedes meg a többiek

-        Fel a fejjel

-        Teljes gőzzel

-        Egy óra múlva itt vagyok

-        A holtak visszajárnak

-        Budapesti tavasz

-        Két félidő a pokolban - melynek amerikai remake-je Stallone menekülés a győzelembe című filmje 

-        Mocorgó

-        Az ötödik pecsét

-        Októberi vasárnap

-        Jób lázadása

-        Szabadíts meg a gonosztól

-        Valahol Európában

Meg ami jön.

Gyerekkor a Kádár-korban

 

A Kádár-korszakban születtem. Gyermekként a Kádár-korszakban éltem, és sokáig nem is ismertem mást. Így egészen közel van hozzám az, amiről Slachta Krisztina írt a Gyerekkor a Kádár-korban című cikkében.

Voltam kisdobos és úttörő, de KISZ-tag már nem, pedig mostani vezetőpolitikusaink közül sokan büszkélkedhetnének ezzel, bár inkább titkolni próbálják, hogy ők ott is vezetők, KISZ-titkárok voltak. Engem viszont ez nem vonzott. Nem volt kötelező KISZ-tagnak lenni, és én nem éreztem magaménak ezt. Nem emlékszem, mit csináltunk úttörőőrsgyűléseken, de biztosan nem azt, amit a lányaim tettek húsz évvel később a cserkészetben. Az nemcsak kemény, embert próbáló kiképzést, de komoly összetartó, erkölcsi erőt is adott, nem úgy, mint a felejthető úttörőség. Ennek ellenére, hogy egyesek úgy gondolták, hogy kiváló úttörő voltam, ezért aztán minden ünnepségen kaptam valamiért jutalomkönyvet, ami bevallom, jól esett. A lányaim csupán akkor kaptak elismerést az iskolában, ha mi szülők valami pluszt nyújtottunk, pl. a férjem felcsiszolta az osztályterem parkettáját. Engem a Kádár-korban mindaddig okos és szorgalmas tanulónak tartottak, míg ki nem derült, hogy hittanra járok, onnantól szerintük primitív lettem. A Kádár-korban összemosódott a jó tanulói státuszom feltételezett politikai megbízhatóságommal. Ma a jó tanulói lét elismeréséhez, jutalmazásához nem politikai, hanem anyagai háttér is kell.

Minden nyáron úttörőtáborban nyaraltam, de családi üdülésre egyszer sem mehettünk kulák és klerikális származásunk miatt. Az elvtársak talán azt gondolták, hogy én még nevelhető, hajlítható vagyok, de a szüleim már menthetetlenek.

Kényelmes és főleg komfortos emeletes házak lakásaiban élő osztálytársaim sokat gúnyoltak rozoga kertes házunk miatt, ahova felsőbb rendelkezésre nem lehetett bevezetni a gázt és a vizet. Csak tinédzserként tudtam meg, hogy amíg a mi otthonunk saját tulajdonú volt, ők tanácsi bérlakásban laktak.

Szememre vetették, hogy egyetemre járhattam az állam támogatásával, de az eszükbe se jutott, hogy a nagyapámtól elvett földek árán több egyetemet is elvégezhettem volna.

És még sorolhatnám akkori „élményeimet”.

Utáltam, de talán még most is magamon viselem a Kádár-korszak nyomait, mert bár nem vagyok se szocialista, se kommunista, mégis vallom, hogy igazságtalanság az emberek között kialakult mostani óriási vagyoni szakadék. .

A tyúk vagy a tojás

 

Nem emlékszem, hogy a csillagászattal való kapcsolatomban mi volt előbb: a könyv vagy a látvány.

Vagyis az, hogy elolvastamAlbert Ducrocq Az anyag regénye című regényét, vagy az, hogy két gimis barátnőmmel ellátogattunk a házunk közelében lévő 24 emeletes ház tetején működő csillagvizsgálóba.

Ez a két esemény megváltoztatta az életem, hiszen korábban pszichológus akartam lenni, viszont ezt követően csillagász akartam lenni. Más kérdés, hogy végül geofizikus lettem.

Ez a két esemény közvetlenül egymás után történt. Mindenesetre egy évtizedre szóló szerelem szövődött köztem és a csillagászat között, aminek mindössze első lányom születése vetett véget, ugyanis ezt követően nem tudtam a csillagvizsgálóba járni, és a sok mesekönyv-olvasás miatt a csillagászati szakirodalom is kikerült az érdeklődési körömből.

Néhány évvel ezelőtt kezdtem el újra csillagászati könyveket olvasni. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire lemaradtam, mert az elmúlt 31 évben sok érdekes felfedezést tettek a tudósok.

Ebben a körben különleges élmény az IPM Univerzum különszáma. A 2024. évi 1. szám egyik kedvenc témámról, a kozmológiáról szól, így aki szeretné tudni, hogy mi a sötét anyag és a sötét energia, ezt a magazint mindenképpen olvassa el.

Hiszékenység a fake news árnyékában

 

Álhírek, vagyis hamis információt terjesztő híradások mindig is voltak a történelemben. Természetesen olyanok is, melyek szándékosan próbálták valamilyen oknál fogva félrevezetni az embereket. Céljuk elsősorban az, hogy befolyásolja az emberek vélekedését egy személyről vagy eseményről, melynek eredménye lehet az, hogy lejáratnak, elhiteltelenítenek valamely személyt (pl. Lucreczia Borgia a végzett asszonya volt, Mária Terézia lovakkal való állítólagos szexuális kapcsolata), vagy a valóságnál jobb színben tüntessenek fel valakit (pl. Napóleont harci sikerei esetleges eltúlzásával, vagy sikertelenségei kozmetikázásával).

Azt gondolhatnánk, hogy napjainkban sokkal nehezebb álhíreket terjeszteni, mivel számtalan hírforrásból lehet tájékozódni, de sajnos ez pontosan ellenkezőleg van. Minél több ugyanis a forrás, annál többféle lehet az információ ugyanarról a tényről.

Ezt pszichológiai tényezők is színesítik.

Egyrészt az emberek sokkal jobban szeretnek egy közösséghez tartozni, mint az igazságot tudni.

Másrészt érvényesül a megerősítési torzítás, vagyis az a jelenség, hogy az emberek a beérkező információk közül azokat részesítik előnyben, melyek megfelelnek a saját szájízüknek, függetlenül attól, hogy ezek az információk igazak vagy sem.

Így aztán például napjainkban sokan rettegnek a háborús veszélytől akkor is, ha nincs háború, és mellesleg Magyarország a történelem legerősebb katonai szövetségének (NATO) tagja. Egyesek az ilyen álhírekre még rá is erősítenek.

Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy a magyarországi zsidóság hiába értesült a II. világháború idején arról, hogy a németek elkezdték deportálni a környező országokban a zsidókat, hiába jöttek figyelmeztetések a koncentrációs táborokból megszökött személyektől, a magyar zsidók nem hitték el. Azt gondolták, hogy ilyen nálunk nem történhet, ezért a szaporodó figyelmeztetések ellenére sem menekültek, és így menthetetlenül bekövetkezett a katasztrófa. 

Kapcsolódó cikk: 

Múlt-kor 2024. őszi számában

Az október a szabadságra emlékezés hónapja

 

Amikor harmadikos volt a középső lányom, a magyartanára (egy férfi) memoriterként feladta nekik, hogy tanulják meg az aradi vértanúk neveit. Megszenvedtünk vele. Mindketten. Hiszen egy 9 éves gyerek egy ilyen feladatot csak segítséggel tud megtanulni. Nem vagyok pedagógus, tehát nem tudom, hogy egyes életkorokban milyen memoritereket lehet adni a gyerekeknek. Ettől függetlenül azt gondolom, ez a memorizálás túl nehéz feladat egy 9 évesnek, ugyanakkor ekkor jöttem rá, hogy bár elmúltam már 9 éves, nem is egyszer, és nem tudom ezeknek a hősöknek a nevét, pedig a hazáért haltak meg. Nem futottak el, nem mondták el, hogy ekkora birodalom ellen nem harcolnak, mert úgyse nyerhetnek, hanem küzdöttek.

Kellenek ilyen emberek. Kellenének.

Nemcsak a nevüket, a szellemiségüket is meg kellene tanulni, minél több embernek…mindenkinek.

Addig is október a szabadságra emlékezés (október 6. és október 23.) hónapja.

 

Kapcsolódó cikkek

Megtorlás és emigráció (1848-49)

A törökverő hadvezér (Hunyadi János)

Forradalom Hajdúnánáson (1956)

 

A szürke ötvenegyedik árnyalata

 

Gyakran járok vonattal. Utazásaim során nemcsak a klíma – vagy évszaktól függetően a fűtés- hiányával és a késésekkel, illetve bosszantó utastársakkal, de néha meglepő helyzetekkel is találkozok. Egyik alkalommal a kalauznak olyan bőrszíne volt, amit én korábban még emberem nem láttam.

Nem az Európában elterjedt egészséges barnás rózsaszín (testszínű volt), nem is a napozás imádatáról árulkodó vagy az Afrikában megszokott barna, nem is már-már fehérré halványodott északi szín. Nem, nem. Teljesen valószínűtlen szürke volt, mintha egy egér bőrét kiszívta volna a nap. Jó pár láncdohányos ismerőssel rendelkezem, de egyikük sem dicsekedhet ezzel az acélra hajazó tónussal. Ez az árnyalat E.L: James könyvében sem szerepel. Ez egy már-már rémisztően fakó, betegségre utaló változat.

-        Jön a kalauz, de ne nézz oda, mert rémes- böktem oldalba a mellettem ülő kicsi lányomat.

Ekkor azonban hirtelen eszembe jutott, mit mesélt a nagylányom Észak-Koreáról szóló olvasmányélményeiről. Az utóbbi években gyakorlatilag minden magyar nyelven megjelent könyvet elolvasott az ázsiai diktatúráról.

-        Képzeld, anya, ott a tápanyaghiány és a rossz táplálkozás miatt szürke az emberek bőre.

-        Szürke? - gondolkoztam el ezen, hiszen elképzelni se tudtam, hogyan lehet valakinek szürke a bőre.

Láttam már tojásrántotta színű sárgaságos embert, és hószínű halottat, de milyen lehet a szürke bőrszín? Na most már tudom.

 

AZ IPM-ben néhány hónapja lehet olvasni Benda László cikksorozatát az Észak-Koreáról. Az októberi számban olvasható hatodik részben találhatók az igazi csemegék.

 

Részletek Benda László Többsincs királyfi - és környezete című cikkéből:

(Kim Dzsong Ün) annyira vigyázott mesterségesen felépített tekintélyére és egyedi mivoltára, hogy elrendelte, egyik alattvalója sem viselheti a nevét. Újszülötteknek nem adható ilyen név, akit pedig ezzel áldott vagy vert a sors keze, annak meg kellett változtatnia.

 

A (divat)diktatúra néhány parancsa:

Senki nem viselhet a vezérre hasonlító frizurát.

Tilos az idegen feliratú pólók, a bőrdzsekik és a vállra vetett táskák viselete.

Nem lehet farmerben megjelenni vagy Kim Dzson Ün egyedi bőnadrágját utánozni.

Tilos a hajat barnára, szőkére vagy más színekre festeni.

A hölgyek hajzuhataga nem érhet el a csípőjük alá-

nem szabad vékony, áttetsző blúzt vagy ujjatlan felsőt hordani.

A nadrágszár nem érhet véget a térd felett.

 

Ki vagy te?

 

Másfél éve egy ismerősömmel heti rendszerességgel együtt végzünk egy feladatot, amit az első perctől megosztottunk: egy részét én csinálom, a többit pedig ő. Sajnos időnként előfordul, hogy nem tudok menni és ilyenkor mindig szólok neki. Mindenki azt gondolhatná, hogy jó kis csapat módjára nagyon jól boldogulunk, de én nem így érzem. Ő ugyanis rendszeresen „elfeledkezik” arról, hogy megállapodásunk szerint mit fogok én csinálni, és egyszerűen elszipkázza előlem a részemet akkor is, ha megyek. Azt mondja, hogy meg van ijedve, hogy nem megyek. Ezt tapasztalva, változtattam a módszeremen, és már akkor is szóltam neki, amikor mentem. Gyakorlatilag minden héten szóltam, hogy megyek, vagy nem megyek, amit nagy tehernek érzek, sőt egyre jobban dühít. Nagyon hosszú idő és egy másik ember kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mi az ismerősöm különös viselkedésének magyarázata. Ő nem hiszi el, hogy én megbízható vagyok és tényleg fél, hogy nem megyek, hiába szólok. Próbálok nem haragudni rá, mert ő ilyen, és ezen nem tud változtatni. Meg kell próbálnom elfogadni őt. Ilyen a személyisége.

Az emberek ugyanis különbözőek, viszont ahogy mondják, mindenki magából indul ki, vagyis mindenki a saját előfelvetései alapján ítéli meg a többi embert, ami az esetek többségében nem  helyes éppen a különbözőség miatt.

Mostanában felkapott téma Bese Gergő ügye, a volt papé, aki vehemensen szapulta a homoszexuálisokat, miközben ő is az. Mi vitte rá, hogy kifelé ne ezt közvetítse? Milyen a személyisége?

Más emberek esetében is fel szoktak bennem merülni hasonló kérdések. Szeretném tudni, hogyan reagálnak az emberek egy-egy helyzetben. Mire számítsak? Bántani akarnak? Vagy szimpatikus vagyok nekik? Bízhatok bennük vagy nem?

Szeretném tudni, hogy létezzek napi szinten egy nárcisztikussal egy térben. Hogyan verjem vissza egy machiavellista támadásait? Hogyan védjem meg magam egy pszichopatától? 

Hogyan gondolkoznak mások?  

Nem tudom, hogy vagytok vele, de én szeretném tudni ezekre a kérdésekre a választ, ezért szeretem a pszichológia írásokat. Ezen a téren az egyik legjobb a HVG extra pszichológia, melynek 2024. őszi számában érdekes cikk található az autisták gondolkodásmódjáról.

Sport botránnyal fűszerezve

 

Nem vagyok sportrajongó, ettől függetlenül vannak olyan sportesemények, melyek a tévéképernyőjéhez szögeznek, Ilyen például a foci világbajnokság akkor is, ha a magyar csapat nem játszik. Ilyen az olimpia is. Azt olvastam, hogy a bajnokok azért érdemlik meg a helyezésekért járó világviszonylatban is kiemelkedő díjazást, mert szórakoztatnak minket. A színészek is szórakoztatnak, még sem keresnek ennyit. A megoldás az izgalomkeltésben, a szurkolásban keresendő, szerintem, ami egy-egy versenyhez kapcsolódóan egyszeri és megismételhetetlen.

Engem a versenyek érdekelnek, és különösen a tétversenyek. Így talán nem meglepő, hogy nem szoktam az olimpiai nyitó ünnepséget nézni, hiszen ott nincs versengés. Ezeken utolsó emlékeim szerint a sportolók bevonulnak egy stadionba, és integetve tesznek egy kört. Idén véletlenül be volt kapcsolva a tévénk, így felkaptam a fejem, hogy most nem ez történt. Nekem tetszettek a Szajnán felvonuló hajók, és biztos bennem van a hiba, de nem véltem felfedezni Leonardo Utolsó vacsora című képét, pláne nem a paródiáját, amiről később azt cikkezték egyébként, hogy nem is az volt, aminek sokan vélték. Bármi volt is, nagy felhördülést, mondjuk ki: botrányt okozott. Mintha fel akarta volna valaki hívni a figyelmet az olimpiára. Pedig nem kell, anélkül is népszerű.

A BBC History 2024. szeptemberi számából azonban kiderül, hogy az előző párizsi olimpia, amit 1900-ben rendeztek a francia fővárosban, szintén nem volt botrányoktól mentes.

Van-e a diktatúrának szaga?

 

Gyermekkoromban otthon a politika nem volt téma. Ezen a téren az egész családunk mérhetetlen apátiába süllyedt, kizárólag apai nagyanyám szájából hallottam egy ismétlődő mondatot: „Büdös kommunisták!”. Felhorkanásainak egyszerű oka volt, a kommunisták elvették mindenüket, amiért egész életükben dolgoztak. Miután meghalt, évekig nem hallottam ezt a mondatot, de egyszer csak anyukám azzal jött haza, hogy volt egy kis vitája a tanácsházán, mivel szeretett volna elválni apámtól és ehhez tanácsi lakást igényelt, azonban elutasították, mert apámnak volt háza. A reménytelen helyzetben anyukám kirobbant: „Büdös kommunisták!”: Azután hazajött, felvette a legszebb ruháját és várta a rendőröket. Szerencsére nem jöttek. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha mindig megfontolt és felelősségteljes édesanyámat lecsukták volna rendszerellenes kijelentése miatt.

Diktatúrában éltünk, amikor nem lehetett bármit mondani.  

 

A Rubicon 2024. augusztus-szeptemberi duplaszámában számtalan érdekes írást olvashatunk a XX. század legismertebb diktátorairól.

Kicsit hiányolom Ceaușescut és a Kim dinasztiát. 

Hadifogolyból amatőrcsillagász

 

Apám Héphaisztosz-típusú magának való ember volt, aki legjobban a műhelyében szerszámai és gépei között érezte magát. Nem töltött be apaszerepet az életemben. Viszont ismertem két csodálatos embert, akik ezt valamennyire pótolni tudták.

Egyikük gyermekkori hitoktatóm és gyóntatóm, Himfy Ferenc atya volt, akitől bármikor, bármiben segítséget kérhettem.

A másikuk dr. Dankó Sanyi bácsi, aki jogász végzettséggel csillagászati szakkörünket vezette és amatőrcsillagász létére komoly hírnevet szerzett a hivatásos csillagászok között. Tökéletesen beszélt németül, ezért a szakkör számára megrendelt egy német nyelvű csillagászati magazint, mivel akkor nálunk még nem voltak elérhető havi csillagászati folyóiratok. Sanyi bácsi csak évekkel később említette, hol és mikor tanult meg ennyire jól németül. A II. világháború idején a Szovjetunióban volt hadifogoly. Annyit mondott csak, hogy olyan fogolytáborba került, ahol főleg német katonák voltak, ezért német volt a tábor nyelve. Semmit se mondott arról, hogy milyen volt a tábori élet, meddig volt ott és mikor szabadult. Ha jól sejtem, nem volt oda az oroszokért. Ezzel kapcsolatban csupán annyit mondott, hogy a háborút követően bíró volt, de 1956-os „dicső szereplése” miatt – ő nevezte így – megfosztották a bírói tisztségétől.

 

Az IPM 2024. szeptemberi számában Kiss Dávid Hazatérés a Gulagról című cikke némi magyarázattal szolgált számomra Sanyi bácsi titkolózására.

Ökológiai lábnyomunk eltapossa a fenntarthatóságot

 

Amikor kicsi voltam, hetente csupán egy vödörnyi olyan szemetünk keletkezett, amit a kukások elvittek. Minden mást hasznosítottunk.

Amikor tinédzser lettem, már lehetett Coca kólát venni. Egy literes kiszerelésben, nehéz, betétdíjas üvegben árulták, amit természetesen visszavittünk a boltba.

Amikor a lányaim születtek, még senki se használta a „fenntartóhatóság” szót. Akkoriban jelentek meg az első eldobható pelenkák, melyeket én csak éjszakára használtam, mert nagyon drágák voltak. Nappal ruhapelenkát tettem a lányaimra, melyet folyton fertőtleníteni, mosni, vasalni kellett, viszont nem keletkezett sok szemét, nem volt nagy az ökológiai lábnyoma. Manapság sehol nem árulnak ruhapelenkát. Használja még valaki?

 Iszonyatos mennyiségű szemetet termelünk.

Az IPM Tudta-e 19. számának egyik cikke szerint az eldobható pelenka környezetvédelmi katasztrófa. Másik cikk szerint 5 cég a világ műanyagszennyezésének fő felelőse. Első 11 %-kal a Coca-Cola.

Csak egy Földünk van.

A Föld meglesz nélkülünk, mi viszont nem leszünk meg nélküle.

 

A természet mindig utat tör

 

4-5 éve átjött hozzánk egyik kollégám az akkor 12 éves fiával és 6 éves lányával. Kertes házat akartak venni, ezért nagy érdeklődéssel fogadták, ahogy körbe vezettem őket az én kertemben. Megmutattam nekik minden növényt, fát, virágot, gyomot, hogyan nőnek, hogyan lehet őket segíteni, más esetben a kiírtásukkal próbálkozni. Természetesen láttunk jó néhány élőlényt, sok négy lábnál többel rendelkezőt is. A rovaroktól, bogaraktól viszolyogtak, a férgektől undorodtak, a pókoktól féltek. Végül a fiú megkérdezte, hogy mindig ennyi élőlény van-e a kertben.

-        A múlt vasárnap reggel itt kinn kávéztam, amikor azt láttam, hogy egy patkány a szájában egy békával beszalad a garázsba. Azonnal felpattantam, és futottam utánuk, de már eltűntek- mondtam. - Ez egy kertes ház, itt közel van a természet.

Rémülten pislogtak, és akkor nem is vettek kertes házat. Mostanra megbátorodtak, és ha minden igaz, néhány hét múlva kertes házba költöznek. Elmúlta biofóbiájuk.

Én ellenben vérbeli biofíliás vagyok. Csak és kizárólag a természetben tartózkodás tölt fel.

 

Ennek magyarázatát most el is olvastam a Mindennapi pszichológia 2024/3. számában, a „Biztonságban érzed magad a természetben?” című cikkben.

 

Valóban nincs titkolnivalónk? - IPM Pszichológia 2024. nyár

 

Jogászként természetesen érdekel engem a normakeletkezés és normakövetés folyamata. 

Nem a téma jogi vonulatára gondolok, vagyis nem a jogalkotási törvényre és a jogszabályok államszervezet általi kikényszerítésre, hanem arra, hogy az emberek milyen pszichológiai szempontok alapján fogadják el és követik a normákat, jogszabályokat. Ennek meghatározására szolgál a Milgram-kísérlet. Valahányszor olvasok róla, mindig elgondolkoztat, mert úgy tűnik, az emberek bármilyen baromságot hajlandóak elfogadni, ha a többség is elfogadja. 

De mi van akkor, ha a többség nem fogadja el az új normákat. Lássunk egy egyszerű példát. A bicskei pedofil botrány után félévvel most ott tart a gyermekvédelem, hogy a jogalkotó három vizsgálatnak kívánja alávetni az itt dolgozókat. 

A megbízhatósági vizsgálat célja annak eldöntése, hogy korruptak-e az itt dolgozók. Ez jelenleg kizárólag az örökbefogadással foglalkozókra vonatkozik, hiszen ez az a terület, ahol a korrupció egyáltalán felmerülhet. Ezt a vizsgálatot gond nélkül elfogadták a kollégák, mivel mindenkinek az a célja, hogy az emberek lássák, itt megvesztegethetetlen emberek dolgoznak. 

Nem ez a helyzet a másik két vizsgálattal, a pszichológiai és a kifogástalan életvitel vizsgálattal. Ezek célja elvileg annak kiderítése, hogy a gyermekvédelemben dolgozók alkoholisták, drogfogyasztók, mentális betegek vagy pedofilok-e. 

Óriási felháborodást okozott a vizsgálatok bevezetése, és sokan nem is hajlandóak alávetni magukat ennek, ezért működési problémák keletkeztek a gyermekvédelmi szakellátásban. 

Az ellenállás oka egyszerű: a vizsgálatok mélyen sértik a magánélethez való jogot, mivel a pszichológiai vizsgálat során pl. a kollégáknak szexuális életükről kell beszámolniuk, a kifogástalan életvitel vizsgálat során pedig a családtagokat, sőt a szomszédokat (!!!) is bevonják, miközben a vizsgált kérdéseket (alkoholizmus, mentális problémák, stb.) egyszerűbb módon is ki lehet deríteni, pl. orvosi vizsgálattal. 

Azokban az intézményekben, ahol a vezető el tudta fogadtatni a kollégáival, hogy nem nagy szám egy ilyen vizsgálat, merthogy „nincs titkolni valónk”, ahogy a Milgram kísérlet is leírja, el lehetett hitetni az emberekkel, hogy nincs semmi probléma ezekkel a vizsgálatokkal.

(Kapcsolódó cikk: Az alkalmazkodás művészete)

Rémes kémes

 

Három éves voltam, amikor a szüleim megvették az első tévékészülékünket. Nem igazán emlékszem rá, mit néztem, talán a tíz perces esti mesét. Fekete-fehér volt, mint mindenki másnak, és akkoriban igencsak szűk volt a műsorkínálat, hiszen egyetlen csatornát fogott, de nem napi 24 órás adással: hétfőn adásszünet volt, amit lehetett olvasásra, rádiókabaréra, családi életre, stb. fordítani, hét közben a délelőtti adás 8-tól kb. 12-ig tartott, majd délután 17 órától 22-ig menetrend szerint érkeztek a megszokott műsorok. A menetrend része volt a keddi sorozat, mely jellemzően magyar vagy valamelyik „baráti” szocialista ország filmsorozatát jelentette. Nem olyan 100-200 részes végtelen hosszú filmek, min amilyenek mostanában vannak, hanem szolid, max. 10-15 részes sorozatok. Nagyon sok a kórházban dolgozókról szólt, így igazi csemegének számíthatott a II. világháborúban játszódó, szovjet sorozat, a Tavasz tizenhét pillanata. Főszereplője, a német legfelsőbb hadvezetésbe beépült szovjet kém, Stirlitz ténykedését izgulhattuk végig. Bár én nekem nem sok emlékem van ezzel kapcsolatban, mindössze a zenéjére emlékszem, és arra, hogy apám ki nem hagyott volna egyetlen részt sem.

Akkor még nem érdekeltek engem a rémes kémes történetek. Az áttörést Ken Follett Tű a szénakazalban című regénye hozta meg, melyet azonban már jóval később felnőtt fejjel olvastam a rendszerváltás idején. Erre az időre tehető az is, hogy a mozikban végre megismerkedhettünk James Bonddal, akiről nagyon sokat lehet hallani, de látni semmit sem lehetett, mindössze annyit tudtunk, hogy egyik megformálója Roger Moore volt, akit az „Angyal”-ból és a „Minden lében két kanál”-ból ismertünk. James Bond kalandjaiból első körben rögtön két filmet vetítettek, így szinte egyszerre láthattuk a nyugaton is éppen futó Timothy Daltont, mint magányos ügynököt, illetve Roger Moore-t, a kémet, aki szeretett engem. Innen persze nem volt megállás, a videókölcsönzőkben -akkor még voltak ilyenek- apránként az összes James Bond film megjelent.  

Így aztán fel lettem vértezve kémkedésből, csak azt nem tudtam – mivel itthon igencsak titokban tartották- hogy még ma is szükség van kémekre, hírszerzőkre. Ami azonban egyértelmű, gondoljunk csak Taylor Swift napokban elmaradt három bécsi koncertjére.

Aki további információkat szeretne a kémekről, az érdekes írást találhat a témáról az IPM 2024. augusztusi számában.

Viktoriánus botrányok és bűntények

Alapvetően szeretem a krimiket. Több kedvenc szerzőm is van, akik közül talán nem meglepő módon kiemelkedik Agatha Christie. Éveken keresztül teljesítettem molyon a „Havi egy AC” kihívást. Az utóbbi 2-3 évben azonban történt valami, és egyre inkább azt érzem, hogy eltávolodtam - megcsömörlöttem?- a krimiktől. Nem tudom, mi lehet az oka, de ha mostanában krimit olvasok, sokszor azt veszem észre, hogy elvesztem a fonalat, nem köt le.

12 éve a gyermekvédelemben dolgozom jogászként. Finoman fogalmazva borzasztó ügyeim vannak. Tavaly egy pap ismerősömnek meséltem – természetesen név nélkül - néhány ügyet, mire ő meglepődve, sajnálkozva megkérdezte, hogy bírom elvégezni ezt a munkát. Nagyképűen mondhatnám, hogy valakinek ezt is csinálnia kell. Sajnos mivel egyre szörnyűbb ügyekkel találkozom, azt érzem, egyre nehezebben bírom a lelki terhelést. Talán ez az oka, hogy egyre inkább kizárom érdeklődési körömből a krimiket.

A BBC History 2024. augusztusi számának fő témaköre a viktoriánus botrányok és bűntények, melyet azonban nagyon szerencsés módon csak rövid esetekkel mutatnak be, így talán azok számára is fogyasztható, akik egyébként nehezen boldogulnak a vérfagyasztó ügyekkel.