Tanuljak kínaiul?

 

Fiatal koromban lényegesen kevesebb külföldi tartózkodott hazánkban, mint most. Főleg Európán kívüliekkel találkozott ritkán az ember. Magyarország - és általában minden szocialista ország - zárt világ volt, ahova tartósan csak a szocialista vagy erre az eszmére nyitott országok állampolgárai juthattak be, pl. kubaiak és nigériaiak.

Ebbe a csoportba tartozott az a vietnámi lány, aki egy évig volt kollégiumi szobatársam és aki által sikerült egy kis kóstolót kapnom abból a kultúrából. Érdekes tapasztalat volt. Máj- így hívatta magát a lány – hihetetlenül alkalmazkodó és szorgalmas volt. Soha nem volt konfliktusunk, és minden estét, vagy inkább éjszakát tanulással töltött, mivel nem igazán értett magyarul, le kellett másolnia a napközbeni előadásokról készült jegyzeteket.  Elmesélte, hogy otthon egy évig tanulta a magyar nyelvet, majd ideutazott és itt újabb egy év nyelvtanulás következett, csak ezután kezdhette el az egyetemet. Vagyis összesen hat évig tartózkodott hazánkban. Ez idő alatt egyetlen egyszer mehetett haza Hanoiba. Ebből kifolyólag nagyon jó kapcsolatot alakított ki a többi, itt tanuló vietnámival, mintha csak ők lettek volna a családja.

Ennek az egy évnek volt néhány pozitív hozadéka számomra. Egyrészt azóta meg tudom különböztetni egymástól a különböző ázsiai országokból származó embereket, vagyis el tudom dönteni, ki kínai, ki vietnámi, vagy más nemzetiségű. Másrészt akkor tanultam meg, hogyha valaki nem érti pl. a dzsungel szót, akkor nem kell ordítva ismételgetni neki az idegen szót, hanem meg kell próbálni elmagyarázni neki, mire gondolok.

Akkor még újdonság volt napi szinten együtt lenni, találkozni Európán kívüli emberekkel.
Ma már nem az, mert például nagyon sok kínai él hazánkban.

Ennek okairól szól az IPM novemberi számában Dr. Nyíri Pál Kína „felemelkedése” és a kivándorlás című cikke.

"Akinek nem tetszik, mehet a rendőrségre."

 

A szocializmusban nőttem fel, ahol azonban volt néhány lázadó a környezetemben.

Legelső helyen természetesen a papunkat, a hitoktatómat, lelkivezetőmet kell említenem. Himfy Ferenc atyát, akiről már írtam itt, mivel ő büntetésből került a fővárosból Szolnokra, vagyis olyan helyre, ahol szemmel tudták tartani az elvtársak. Előtte börtönben volt hitoktató tevékenysége miatt, ugyanis volt egy időszak, amikor tilos volt hittant tanítani. Először örültünk, amikor ez a tilalom megszűnt 1990-ben, de azután rájöttünk, hogy ettől nem lett több valódi vallásos ember. Feri bácsi – akit saját érdekünkben nem volt szabad atyának szólítanunk, hiszen nem derülhetett ki, hogy ismerünk egy papot -, tökéletes egyházi személy volt, nem olyan, mint most egy-két ember. Gyakran hangoztatta, hogy ne bízzatok az emberekben, csak és kizárólag Istenben szabad hinni, csak őt szabad imádni. Ilyenkor mindig hozzátette: „Akinek ez nem tetszik, mehet a rendőségre.” Vagyis akinek nem tetszik, hogy nem az elvtársakat magasztalta, az nyugodtan feljelenthette. Mesélte, hogy egyik kihallgatása során egy nyomozó hencegett neki: „Hol lesznek maguk ötven év múlva?” Mire ő azt válaszolta: „Ez egy kétezer éves vallás. Hol lesznek maguk ötven év múlva?” Azóta tudjuk, hova lettek a komcsik.

Ugyanilyen ellenálló volt egy másik ismerősöm is, aki fiatal koromban a csillagászati szakkörünket vezette. Egyetemista volt, amikor besorozták a II. világháború idején. Megjárta a Don-kanyart, ahol orosz hadifogságba került német hadi foglyokkal. Azt mondják, minden rosszban van valami jó. Ez az ő esetében azt jelentette, hogy a 3 éves fogság alatt tökéletesen megtanulta a német nyelvet, és egyidejűleg azt is közelről megtapasztalhatta, hogy menyire "működőképes" a szocializmus. Annyira, hogy 1956-ban a forradalmárok oldalán harcolt. Emiatt megfosztották az idő közben kiérdemelt bírói tisztségétől, ezt követően egyszerű jogászként kellett élete végéig boldogulnia.  

És ott volt apám anyja, akitől mást se hallottam, csak hogy milyen mocskosak a kommunisták. (Akkor még nem a fidesz volt mocskos :D) Nem szerelemből ment nagyapához, hanem mert lecsúszott nemesi leszármazottként így tudott anyagilag kedvezőbb helyzetbe kerülni. Ez azonban csak addig működött, amíg nagyapám vagyonát nem államosították.

Végül ne feledkezzünk meg édesanyámról se, aki szerint a komcsik nemcsak mocskosak, de büdösek is. Természetesen ezt a kijelentést a legjobb helyen tette, a tanácsházán, mivel ideges lett, amikor közölték vele, hogy - szigorú figyelemmel az emberek közötti egyenlőségre - nem adhat be tanácsi bérlakás igényt, mert apámnak van saját háza. Csakhogy így anyukám nem tudott elválni apámtól, mert rokkant nyugdíjaskánt nem volt pénze albérletre. Hazament, és várta a rendőröket.

De nem jöttek.

Pedig volt egy időszak, amikor a komcsik mindent és mindenkit megfigyeltek.

Most viszont megtudhatjuk, hogy kik figyeltek meg minket, és miket jelentettek rólunk.

Erről szól a History magazin 2026. októberi számában a Rainer M. Jánossal készült interjú.

Mi lett volna, ha...?

 

Évek óta népszerűek a párhuzamos univerzumokat bemutató történetek, filmek, pl a Sliders vagy a DarkMatter, melyek azt járják körül, hogy milyen társadalmak, milyen környezeti feltételek alakulhatnának ki a mienkhez hasonló világokban. Ezekben természetesen mi magunk, a családunk, a barátaink is mások lennénk, mint itt.

 

Biztos, mindenki gondolkozott már azon, hogy mi lett volna, ha egy adott helyzetben nem úgy döntött volna, ahogy, hanem másként.

Ha nem y szakmát választottam volna…

Ha nem mentem volna feleségül x-hez…

Ha nem költöztem volna z településre …

 

A „Mi lett volna, ha…” kérdés két területen lehet érdekes.

Egyrészt a személyes életemben, ahol valóban döntési jogom volt, eldönthettem, hogy így vagy úgy cselekszem. Azután utólag elgondolkodhatok azon, hogy jó vagy rossz döntést hoztam. Biztos válasszal azonban ilyenkor sem feltétlenül rendelkezem, hiszen ha a döntés révén rosszul is alakul a sorsom, nem tudhatom, hogy ha másik utat választottam volna, az mindenképpen jó, vagy jobb lett volna.

A több választási alternatívát kínáló másik terület a körülöttünk levő világ, melyben azonban többnyire nem rendelkezünk döntési lehetőséggel. Ilyen volt az, amikor a történeti középkorban egy meteor becsapódás miatt kihaltak a dinoszauruszok. Senki se tudta ezt befolyásolni, viszont nyilvánvaló, hogy ha nem került volna rá sor, másként alakult volna a Föld élővilága. Az evolúció törvényei szerint ugyanis tovább fejlődtek volna a dinók.

Ezt a kérdést járja körül az IPM 2026. októberi számában Magyar János „Mi lett volna, ha…? című cikke.  

 

 

Somló Tamás után a sorban

 

Egyetemista koromban vasárnap esténként felutaztam a fővárosba, ahonnan csak pénteken mentem haza. A közben lévő pár napban semmit, de semmit nem tudtam a szüleimről. Ők se tudtak semmit rólam egy hétig, mert akkor még csak vezetékes telefon volt, viszont mi egy kisvárosban laktunk, ahol csak a kiváltságos elvtársaknak rendelkeztek telefonnal, mi pedig nem voltunk kiváltságosak. Így aztán csak akkor tudtam kapcsolatba lépni a szüleimmel, amikor találkoztam velük. Másik lehetőségként a levélírás szolgált, de ez utóbbi általában később ért haza, mint én, tehát hamvában holt ötlet volt. A tájékoztatást felgyorsítani távirattal lehetett, amiért szavanként kellett fizetni, tehát csak rendkívüli alkalommal (pl. haláleset) és a lehető legrövidebb terjedelemben vettük igénybe. („Apu meghalt, szerdaan temetjuuk.”- ékezetes magánhangzók nem voltak.) Adódtak belőle szívinfarktus közeli helyzetek, pl amikor a csillebérci úttörőtáborból a szüleim ezt az üzenetet kapták: „A laanyukat a Sportkoorhaazban keresseek.” A távirat kézhezvételét követően azonnal felutaztak Budapestre, és csak ott nyugodtak meg, hogy vakbélgyulladás gyanúval kerültem be a kórházba, de szerencsére kutya bajom, hazavihettek.

A fővárosban már nagyon sok lakásban volt telefon a nyolcvanas évek végén is, ezért aztán arra az esetre, ha valakivel megbeszélni valóm volt, a zsebem televolt bélásokkal (kétforintosokkal), mivel azzal lehetett telefonálni az utcai vagy közintézményekben elhelyezett nyilvános fülkékből. Forgalmasabb helyeken sorban álltunk a készülék előtt, mindenki, a jómódú, befolyásos vagy híres emberek is, a pl. amikor az LGT az ELTE Budaörsi úti kollégiumában koncertezett, az előadás előtt Somló Tamás állt előttem a sorban.

Nekünk végül úgy lett vezetékes telefonunk 10 évvel később, hogy önkormányzati lakást kaptunk, ahol volt kiépített csatlakozó, „csak” vonalat kellett kérnünk. Akkor már egyszerűbb volt, csupán „néhány” hétig tartott.

Ehhez képest minőségi ugrás volt a mobiltelefonok megjelenése. Először ódzkodtam tőlük, mivel „eddig is megvoltam nélkülük”, de azután történt egy olyan esemény, ami meghajlított. Egyszer ugyanis a kicsi lányom nem jött haza az általános iskolából tanítás után, és hiába vártam egy órája, majd két órája, nem érkezett meg. Erre bementem az iskolába, és megkérdeztem az osztályfőnökét, hogy tudja-e hova lett. Nagyon durván elküldött, hogy honnan tudja. Nem tudom, honnan, de elvileg ott volt utoljára, tehát reménykedtem abban, hogy van valami információja. Csalódottan hazamentem és épp azon gondolkodtam, hogy a rendőrség segítségét kérem, amikor megszólalt a vezetékes telefonunk. Legnagyobb örömömre az én kicsim volt. Szerencsére tudta fejből a számunkat. Az utcán egy ismeretlen hölgytől kért kölcsön egy mobilt, hogy hazaszólhasson, hogy suli után elkísérte a barátnőjét és eltévedt. Mondtam neki, hogy kérdezze meg a hölgyet, hogy hol vannak. Majd kértem, hogy maradjon ott, és én érte mentem.

Ezután döntöttem el, hogy veszek neki a mobiltelefont. Haladni kell a korral és különben is fontos.

Igen, a telefonnak van haszna, ami azonban az internet elterjedésével úgy tűnik, néha irányíthatatlanná, kontrollálhatatlanná vált.

 

Kapcsolódó cikkek: IPM Pszichológia Magazin 2026. ősz

 

Jó földbe hullott mag

 Mindszenty bíboros jóval születésem előtt nyerte el a tisztségét, és bár kisgyermek voltam, amikor meghalt, nem sok minden tudtam róla, aminek az az oka, hogy születésem előtt kénytelen volt elhagyni az országot és nem lehetett róla beszélni. Így aztán a hivatalos politika mélyen hallgatott arról, hogy mennyire kommunista ellenes volt és hogy ennek a nézettnek nyilvánosan is hangot adott.

 

Igazából két ember révén sikerült némi információt szereznem vele kapcsolatban.

Egyrészt édesanyám szerezte meg valahonnan Az édesanya című könyvét, melyet olvasva szuperlativusokban beszélt a szerzőről. 1991-es esztergomi újra temetésén is részt vett annak ellenére, hogy elmondása alapján nem kis fáradtság volt számára ez az esemény.

Másrészt gyermekkori hitoktatóm, a budapesti születésű, hitoktatói tevékenysége miatt büntetésből Szolnokra helyezett Himfy Ferenc atyától hallottam sok jót róla. Feri atya egy különleges, hiteles egyházi személy volt, és mivel személyesen ismerte a bíboros urat, számomra róla szóló minden szavát élmény volt hallgatni.

 

Himfy atya szobra Szolnokon az Eötvös téren

Felmerül a kérdés:

Nehéz-e papnak lenni?

Igen, nehéz.

Mert ha a politikai rendszer üldözi az egyházat és így a papokat, akkor is kötelesek kitartani a hitük és a krisztusi elvek mellett. Mindenképpen hitelesnek kell maradniuk, akkor is, ha ezért retorzióban, börtön-, vagy akár halálbüntetésben részesülnek. Nem választhatják a könnyebb utat, a megalkuvást. Egyszerűen nem tehetik ezt. Ki kell tartaniuk, nem ijedhetnek meg.

Sokkal nehezebb azonban akkor papnak lenni, amikor az állami politika „Isten, haza, család” jelszóval magához vonzza és halálos ölelésbe szorítja az egyházat mindenféle, de elsősorban anyagi segítséggel, mert ezzel elhomályosítja a nem eléggé figyelmes, vagy inkább a könnyebb ellenállás felé hajló egyházi személyek látását. A papoknak ugyanis kizárólag egy feladatuk van: kitartani a hitük és a krisztusi elvek mellett. Ki kell tartaniuk, nem hajolhatnak meg.

Tehát a kérdésre válaszolva: igen, nehéz papnak lenni.  

 

Kapcsolódó cikk: Múlt-kor magazin 2026. őszi száma, Kovács Gergely: Együttes hazaszertettel

VÁROSTROMOK

 

A History magazin 2026. szeptemberi számának fő témáját a borítón nagy betűk hirdetik:

 

VÁROSTROMOK

 

Ne nevessetek ki, de elsőre elgondolkodtam, hogy milyen városok romjairól szólhat.

Na de második nekifutásra már leesett, és azonnal át is futott a fejemben, hogy mely várak ostromát említhetik. Reménykedtem benne, hogy ott lesz a kedvencem.

Kinyitottam, és IGEN!!!!!

 

Aki esetleg nem tudja, az egri vár 1552-es ostromára gondolok. Molyon már írtam arról, mekkora csúcskedvencem az Egri csillagok. A mai napig rendszeresen járunk Egerbe. Újra és újra megnézzük a várost, a várat, így mindig képben vagyunk az új kiállításokkal kapcsolatban.

A cikk nem okozott csalódást, rengeteg új információval lettem gazdagabb, és azt is megtudtam, a valóságban hogyan nézett ki pl. a tüzeskerék.

 

Nem kopott a körme érte

 

Apai nagyszüleim kulákok voltak, 20 hold földjük volt, ami ha megnézzük az 1945-ös földbirtoklási viszonyokat, kicsinek látszik, főleg az ország nagybirtokos, pl grófi családjaival összevetve, de az átlag birtokviszony alapján nem számított aprónak, hiszen nagyon sok nincstelen zsellér élt az országban akkor.

1 hold 1600 négyszögöl, vagyis kb. 5754 nm.

20 hold 115.080 nm, ami kb. egy 340 m x 340 m-es négyzet területe. 340-350 m-es távolságra van egymástól a Budavári Történeti Múzeum és a Sándor palota előtti Turul szobor.

Ez tehát 20 hold, melyből ha nem is korlátlanul költekezve, de meg tudott élni egy 4 fős család (apa, anya, két gyerek). Mindannyiuknak keményen dolgozniuk kellett. Apám 12 évesen úgy szántott, hogy az akkor 10 éves nagynéném húzta a lovakat. Béreseik (cselédjeik) is voltak, mert négyen nem tudták volna megművelni a földet és ellátni az állatokat, disznókat, marhákat, szárnyasokat.

Nem voltak szegények, mégis nagyon meg kellett fontolni, hogy mire költötték a pénzüket. nem lehetett csak úgy iskolatáskát venni. Még olcsót sem, nemhogy az átlagfizetéshez mérve luxusdarabot, ahogy manapság egyesek akár 100-200 milliós táskákat vesznek, sőt gyűjtenek. Apám gyerekkorában nem lehetett szórni a pénzt, nem lehetett nagyzolni. Megbecsülték a pénzt, mert ismerték az értékét, keményen megdolgoztak érte.

 

Miért írok erről?

 

Mert napjaink egyik kulcskérdése az elszámoltatás, melyről pl. az IPM 2026. szeptemberi számában Brückner Gergely ír az Elszámoltatás, vagyonvisszaszerzés, büntetőügyek című cikkében.

Az elszámoltatás nem bosszú, hanem igazságtétel. Annak számonkérése, hogy megfelelő tudás és befektetett munka nélkül hogyan jutottak egyesek olyan összegekhez, melyek nem illették meg őket, melyeket nem becsülnek meg, melyekért – ahogy édesanyám mondta - nem kopott a körmük.