My name is Bond, James Bond

 

Néhány évvel ezelőtt egyik ismerősöm vagánykodni akart, és az általa ismert egyetlen olasz mondattal ment oda egy fagyiárushoz:

-        Per favore, un gelato al limone.

És ezt követően vígan eljátszotta, hogy ő olasz, bár semmi más értelmeset nem tudott mondani olaszul. Ettől függetlenül az árus elhitte, és ez volt a lényeg.

Elképedve néztem az egészet. Számomra elfogadhatatlan, hogy másnak adjam ki magam, mint ami vagyok. Így aztán ha azon gondolkodom, melyek azok a „szakmák”, melyeket biztos nem tudnék folytatni, akkor a nagy szélhámossági képességet igénylő kémkedés az első helyen van.

Nyilvánvalóan megfelelő személyiség kell hozzá, amivel én nem rendelkezem. Nem véletlen, hogy nagy körültekintéssel választják ki a kémeket, sőt, az is előfordul, hogy már fiatal korban próbálnak potenciális alanyokat keresni. Láthattunk erre példát a Goldeneye című filmben, ahol családdal nem rendelkező ukrán fiúkat neveltek át kémekké már egészen fiatal kortól. Nyilvánvalóan nem kötődtek senkihez, a saját népükhöz sem. Hasonló az is, ahogy a törökök a középkorban az elrabolt keresztény gyermekeket janicsárrá nevelték, és ezzel gyakorlatilag szembefordították őket a saját népükkel.

Erre tekintettel különösen elgondolkodtató az a néhány évvel ezelőtti eset, amikor állami gondozott gyerekek intelligencia vizsgálatát folytatták le orosz tesztek alkalmazásával. Vajon mi volt a cél?

Költői kérdés volt.

A History magazin 2026. júliusi száma viszont egyáltalán nem költői, mégis érdekes életutakkal mutat be jó pár híres-hírhedt szuperkémet.  

Gyermekvédelem régen

 

Anyukám öccse, a nagybátyám 1943-ban született. Szülés közben derült ki, hogy a nagyanyám méhében egyidejűleg egy gyermekfej nagyságú daganat is van, ezért mindent „kipakoltak” belőle. Itt kezdődött nemcsak az ő, de az egész család kálváriája.

Innentől nagyanyám folyton betegeskedett. A fővárostól kb. 100 km-re levő jászsági faluban laktak, ahonnan a nagyapám sokszor gyalog indult el hétfőn reggel Budapestre dolgozni. Kubikus volt. Szombat délután jött haza szintén gyalog/stoppal.

Amikorra anyukám 13 éves lett, előfordult, hogy nagyanyám kórházba került, és az egyik bátyja átjött megnézni a gyerekeket, anyukámat és az akkor 11 éves húgát és 7 éves öccsét. Ezután a nagybácsi azt mondta, hogy rendben lesz minden, ezzel (hogy az anyjuk kórházba került) nem szabad zavarni az apjukat, hadd dolgozzon. Így aztán anyukám egyedül maradt a testvéreivel és mivel ő volt a legnagyobb gyerek, automatikusan fel kellett vállalnia az anya szerepet. Mesélte, hogy először a főzés jelentett számára legnagyobb gondot, ezért folyton átszaladt a nagybátyjáékhoz, akinek a felesége lassan megtanította minden fortélyra.

Manapság ha ilyen helyzetbe kerülne egy család, a gyermekvédelem azonnal közbelépne: vagy valamelyik rokonnál helyeznék el a gyerekeket családba fogadással, vagy állami gondozásba vennék a testvéreket.

Akkor ez nem volt divat.

Végül is túlélték, és a nagyszüleim úgy értékelték anyukám munkáját, hogy tökéletesen helytállt, tehát megtarthatja a pozíciót. Ez aztán addig fajult, hogy nem tudott iskolába járni. Mivel anyu nagyon jó tanuló volt, maga az iskolaigazgató ment ki a lakásukra, és mondta nagyanyámnak, hogy engedje iskolába, mert így elveszi anyukám kenyerét. Nagyanyám nem hitte el. Pedig így lett.

Anyumnak ugyanis látóideg sorvadása volt, emiatt 90 %-os volt a látássérülése. Emiatt nagyon kevés munkát tudott ellátni, de ha tanulhatott volna, sokkal kedvezőbb helyzetbe kerülhetett volna, találhatott volna a képességeinek megfelelő munkát. Kiváló óvónő lett volna belőle, nagyon jól bánt a gyerekekkel. A családi legendárium szerint másfél évesen én már folyamatosan beszéltem, mert anyu folyton beszélt hozzám. Rengeteg mesét olvasott fel nekem, tőle tanultam meg az olvasás szeretetét. Minden hétvégén mentünk valahova: moziba, múzeumba, gyógyfürdőbe, stb. A világra nyitott szemléletemet neki köszönhetem., Sok kisgyereket tudott  volna még hasonlóan nyitott látásúnak nevelni. 

De a szülei nem engedték, hogy tanuljon. Szükség volt rá otthon. Így édesanyám a nők előtt álló 4 lehetőség közül (amazon, kurva, anya és madonna) egyedül az anyaságot élhette meg. Azt is csak otthon, mivel 37 évesen leszázalékolták. 

Kapcsolódó cikk: HVG Extra Pszichológia 2026. évi 2. szám, A nő négy élete     

  

 

Házi dzsungelem

 

Szolnokon kertes házban lakom, amit nagyon szeretek. Főleg az évek során komoly és szívós munkával, és sok lazsálással kialakított kis házi dzsungelemet.

A kertemben ugyanis van egy terület, ahol négy gyümölcsfa találkozásánál sűrű aljnövényzetet hagytam kis téli zöldből, közönséges mahóniából és fekete szederből. A múltkor az egyik ismerősöm ezt látva kijelentette, hogy legközelebb hoz kaszát és segít rendet rakni.

Rendet???

Nem kell! Most van rend. Ez a szép árnyas kertrész, ami már-már erdőre hasonlít, ebben a forróságban akár 10-15 fokkal is hűvösebb, mint a kert napos részei.

 

Az IPM 2026. júliusi számában Paulovkin András Egy lassú világ védelmében című cikkében olvashatunk arról, hogy a modern világ nagy rendrakási mániájában az ember megszüntette azokat az élettereket, ahol nagyon sok hasznos rovar, pl. cincérek éltek.  

Nekem a Balaton a Riviéra

 

Városomtól, Szolnoktól legalább 200 km-re, tehát messze van a Balaton legközelebbi csücske is. Így aztán nem csoda, hogy gyermekkoromban viszonylag hosszú időt, 10 évet kellett várnom arra, hogy először lássam a magyar tengert, és akkor is csupán egyetlen napig élvezhettem Siófokon. Általános iskolában még kétszer egy hetet tölthettem városunk balatonszepezdi úttörőtáborában. Mindössze arra emlékszem, hogy hajnalban kellett kelni, mert négykor indult a vonat a Keletibe, ahonnan átutaztunk a Délibe és órákig zötykölődtünk, mire dél körül megérkeztünk a táborba. Ugyanez vissza, vagyis az egy hétből 2 nap az utazással telt.

Ezt követően csak évek múlva, egyetemistaként látogathattam el a Balcsihoz: 2 hét alsóörsi és 4 hét sümegi terepgyakorlat keretében. A kötelező napi felszíni és mélységi feltárások látogatása mellett kevés idő maradt a nagy víz megismerésére.

A Balaton iránti igazi szerelem évekkel később bontakozott ki, amikor a saját családommal, a férjemmel és a gyerekeimmel háromszor töltöttünk 1-2 hetet Balatonalmádiban.

Ezt a rajongást segített fenntartani az, hogy azóta a nyári időszakban hétvégente Szolnokról közvetlen vonattal lehet eljutni a Balcsihoz. Az első években a siófoki ezüstparton voltunk évente 2-3-4 alkalommal, majd újabban Balatonalmádiba járok, mivel nagyon közel van a strand a vasútállomáshoz.  Közben a lányaim felnőttek lettek, dolgoznak, így azt is megengedhetjük magunknak, hogy minden évben kétszer nyaraljunk a Balatonnál: 1-1 hétig Keszthelyen és Balatonfüreden. Újabban ezt is kibővítettük 1-1 napos kirándulásokkal ősszel-tavasszal Balatonfenyves-Bélatelep-Fonyód-Balatonföldvár térségébe.

Ezzel a módszerrel tavaly 19 napot töltöttem a Balaton parton.

Ha megtehetném, odaköltöznék, de ezt még bonyolultnak tartom, mivel nemcsak lakást kellene ott vennem, hanem munkát is szerezni, ami sokkal nehezebb, mint a lakás.

Ráadásul mindig vannak ellendrukkerek, aki lebeszélnek. Egyik Fonyódról származó ismerősöm szerint pl. télen nagyon kihalt a Balaton part, viszont akkor is minden drága.

Ennek ellenére még nem adtam fel. Addig is edzem magam Fábián Janka Az Anna-bál szerelmesei sorozatával, illetve a Múltkor magazin 2026. nyári számával, melyben érdekes írások és szép képek találhatóak a Balaton történelméből.

 

Gondolkodom, tehát vagyok

 

Orbán Viktor ma reggel azt írta facebook oldalán, hogy nem ért egyet azzal, hogy a leegyszerűsített kommunikáció miatt veszítették el az értelmiséget. Példaként Obama „Yes, we can.”, illetve Trump „America first” jelszavait hozta.

Nem vagyok nyelvész, de véleményem szerint a fenti mondatok rövidek ugyan, talán egyszerűek is, viszont mindenképpen frappánsak. Ugyanez nem mondható el például az „Előre megyünk, nem hátra” mondatról. Talán nem szerencsés tagadó szót használni egy ilyen lelkesítőnek szánt mondatban, illetve az ellentétek szembeállítását is kerülni kellett volna. Talán szerencsésebb lett volna valami ilyesmi: „Előre a csillagokig” vagy Orbán kedvenc szavánál maradva: „Előre a győzelemig”.

Persze jó valami erőteljes mondat is, pl. „Árad a Tisza”.

Másrészt Orbánnak igaza van, hiszen nem a túlságosan leegyszerűsített kommunikáció volt a bukásuk, illetve az értelmiség elvesztésének egyetlen oka. Sokkal inkább az, hogy hülyének nézték az embereket, viszont az értelmiségiek nagyon nem azok, tehát ezt igencsak rossz néven vették.

Az értelmiségnek az ilyen hatalmas politikai változások esetén mindig jelentős szerepe van.

Erről szól a History magazin 2026. júniusi számában Emily Knox és Joan Scott „Amikor a társadalmak megroppannak, vagy bomlásnak indultak, az értelmiség mindig gyanússá válik.” című beszélgetése.

Anya, mit csinálsz, amikor egyedül vagy? - Csendben vagyok. (IPM Extra Pszichológia, 2026. évi 2.sz.)

 

A fenti mondatok akkor hangoztak el, amikor még nagyon kicsik voltak a lányaim. Mostanra felnőttek, és ők is tudják, milyen fontos a csend, főleg a mostani folyton zajongó, állandó háttérzajt produkáló világban.

 

Egyik kedvenc időtöltésem nyáron, hogy elmegyek a Balatonra akár egyetlen napra is. Nem kis vállalás, hiszen a legközelebbi pont is 200-220 km-re van az otthonomtól, tehát ha nem késik a vonat, akkor is 6 órás útról beszélünk.

Van egy gyermekmatracom, amit ráteszek a vízre, ráfekszem, és elkezdek befelé araszolni félig úszva, félig gyalogolva. A víz mélységétől függően a bójákig szoktam menni, illetve a déli parton addig, amíg a nyakamig ér a víz. Különösen Fonyódon szeretem ezt a mókát, mert ott tart legtovább az út: oda-vissza kb. 40 perc. Törekszem arra, hogy 5 m-nél közelebb senkihez se kerüljek. Nem vagyok embergyűlölő, de kifejezetten jó egyedül lenni. Nézem a tájat és nem gondolok semmire. De tényleg semmire. Ez csak ebben a helyzetben sikerül, sehol máshol, vagy máskor. Teljesen kikapcsol.  

 

Az IPM Pszichológia 2026. tavaszi számában Demeter Tünde A csend luxusa című cikkében olvashatunk arról, hogy a kognitív zaj, mely a környezeti és a belső ingerek, az információk és a különböző (akár csak kognitív) tevékenységek közötti váltás által okozott mentális túlterhelést jelenti.

 

A sztárok is emberek

 

Fiatalkorom egyik legnagyobb sztárja volt Bruce Willis.

Hiába volt lépcső egy épületben, ő nem azt használta, hanem egy majom ügyességét meghazudtolóan leugrált. Egy szál trikóban, vérző sebeire ügyet se vetve mindent elbírt. Sérthetetlen és halhatatlan volt. Legalábbis annak látszott.

Azután néhány éve kiderült, hogy ő is ember.

 

Szintén nagy sztár volt a Vissza a jövőbe trilógia főszereplője, Michael J. Fox. Úgy tűnt, az örök srác soha nem öregszik meg, mindörökre megőrzi tinédzser imázsát, ezért aztán komoly arculcsapás volt, amikor megtudtuk, hogy ő is ember.

 Tudom, hogy sokak számára nevetséges lehet, de anyukámmal haláláig nagyon szoros volt a kapcsolatom. Akkor 37 éves voltam, és bár hónapokig haldoklott, tehát nem ért váratlanul, hogy elment, mégis megviselt. Kevésnek találtam azt, hogy mindössze 67 évet élt.

Az utóbbi években azonban másként állok ehhez a dologhoz, miután nagy sok ismerősöm esetében látom, hogy milyen sok problémát jelent az egész családnak, ha egy valóban idős (80-90 éves) embert ápolni kell. Mindenki szenved: az idős ember is és a családja is.  

 

A Mindennapi pszichológia 2026. évi 2. számában több érdekes cikket is olvashattok a témában. (Nem feledékenység: betegség).