Advocatus diaboli vs megerősítési torzítás

 

Hónapok óta tervezem, hogy írok néhány gondolatot a tekintélyről, annak kialakulásáról, formáiról, tartalmáról, stb.

Legyen ez az írás az első ebben a sorban, melynek most számomra két szempontból is aktualitása van. A múlt héten belekeveredtem fb-on egy olyan vitába, melynek pszichológiai hátterét mutatja be Dr. Vajda János a Mindennapi pszichológia 2026. évi 3. számában a Sose hagyd, hogy a tények elrontsanak egy jó sztorit című cikkében. Ebben a két „esemény”-ben összetalálkozott egy kérdés:

 

„Milyen véleményeket fogadnak el az emberek?”

 

Nem kell rajta sokat töprengeni, a legtöbb ember azt fogadja el, ami egyezik a saját előfelvetéseivel, hiedelmeivel, feltételezéseivel. Ha talál olyan véleményt, amely alátámasztja a saját elképzeléseit, akkor azt gondolkodás nélkül elfogadja, miközben elutasítja azokat az információkat, melyek ennek ellentmondanak. Ezt a jelenséget nevezik megerősítési torzításnak.

 

Mi köze ennek a fenti címhez?

 

Az Advocatus diaboli az ördög ügyvédje, az a személy a szentté avatási eljárásokban, aki kételyeinek ad hangot az érintett személy szent státuszával szemben. Az egyház részvétele által biztosítja, hogy minden szempont meg legyen vizsgálva az eljárás során, vagyis az esetleges kétértelmű események, a kellemetlen részletek is megfelelően legyenek értékelve. Gyakorlatilag az ördög ügyvédje biztosítja a tisztán látást, vagyis azt, hogy ha egy közösség hinni akar valamiben, akkor kellőképpen körbe  legyenek járva azok a szempontok is, melyek a közösség hitének ellentmondanak. Az ördög ügyvédje-technika a leghatékonyabb módszer a megerősítési torzítás kezelésében.

 

Nekem többször is volt már alkalmam ezt az egyszerűnek egyáltalán nem mondható szerepet alakítani, bár minden esetben saját akaratomból.

 

Tavaly a munkahelyemen a kollégák szabályzatot írtak a gyermekbántalmazások kezeléséhez, melyhez sajnos csupán elkészültét követően szólhattam hozzá, így akkor mondtam el kifogásaimat. Megsértődtek. Azt mondták, hogy csak „lődözök”. Egyáltalán nem lődöztem, hanem a hibákkal kapcsolatos érveket fogalmaztam meg. Nem fogadták el, mostanra lett is ebből sok probléma, de ez legyen az ő gondjuk.  

 

A múlt héten összevitáztam három emberrel itt fb-on, akik közül kettő letiltott, a harmadik pedig parancsnoknak titulált, bár semmire se utasítottam, mindössze elmondtam a véleményem. Az az én nagy vétkem, hogy van saját véleményem, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az Ő Hazájukban ne legyenek kötelező védőoltások a gyerekeknek, mivel szerintem ez a haza nemcsak az övék, hanem az enyém is, én pedig bízok a védőoltások hasznosságában. Véleményem szerint Mi Hasznák az elképzeléseik, amit le is írtam neki: ha a védőoltások károsak lennének, akkor mindenki beteg lenne tőlük. Elfogadom és sajnálom, hogy egyeseknek súlyos allergiás reakciójuk lesz egy-egy oltástól, de ennek nem az az oka, hogy rosszak az oltások, hanem az, hogy a környezetszennyezés, illetve a rossz élelmiszerek miatt általánosan gyengült az emberek immunrendszere, ezért gyakran lépnek fel allergiás reakciók, pl. az oltások esetén is.

Egyikük arra is hivatkozott, hogy a védőoltásoktól autisták lesznek a gyerekek. Érvként azt hozta fel, hogy mostanában nagyon sok autistát diagnosztizálnak. Azt hallottam gyógypedagógus ismerőseimtől, hogy megváltoztak a tesztelési módszerek, ezért most azok esetében is megállapítják az autizmust, akiket korábban nem érintett ez. nem születik több autista, mint régen, nem is lesznek többen autisták, mindössze könnyebben, gyakrabban felállítják ezt a diagnózist, mint régebben.

Megkérdeztem az egyik vitapartnert, hogy neki melyik oltástól milyen baja lett. Mivel nem válaszolt, megjegyeztem, hogy ezek szerint semmi, vagyis ő élvezi az oltások előnyeit, a védelmet, de mást megfosztana ettől. Erre írta, hogy parancsnoknak képzelem magam. Nem képzelem annak, mindössze van véleményem, mint már mondtam.

A másiknak írtam, hogy a hírek szerint Afrikában ismételten sokan halnak meg ebolában. Ott biztos örülnének, ha lenne ellene védőoltás. Erre kis híján lehülyézett, mivel szerinte tiktokon egy nigériai férfi azt írta, hogy nincs ebola járvány. Nos, én nem adok no-name tiktokerek véleményére, egyébként úgy tudom, most nem Nigériában, hanem Kongóban terjed az ebola.

 

Sajnos egyiküket se sikerült meggyőznöm, mivel az érveim nem hatottak a bennük dolgozó megerősítési torzításra.

 

Nehéz az ördög ügyvédjének lenni.

 

"Csak átnézettem az AI-jal"

 

Az IPM Mesterséges intelligencia 2. különszámában Sárossy Bence MI vagy nem MI, ez itt a kérdés című cikkében olvashatunk arról, hogyan ismerhetők fel az MI által írt szövegek.

Eddig nem volt tapasztalatom a témában, de néhány hónapja érdekes esetbe keveredtem. Egyik vidéki kollégám fordult hozzám egy kereseti kérelemmel. Átnéztem, amit írt, és nagyon meglepődtem. Jó volt. Nagyon jó volt. Túl jó volt. Megkérdeztem a kollégámat, milyen végzettsége van. Azt mondta, énektanár. Na ehhez képest még inkább feltűnően jó volt, amit írt. Kivéve a főcsapást, vagyis azt, amire alapította a kereseti kérelmét, mert az egyáltalán nem passzolt a sztorihoz.

Felajánlottam neki, hogy írok egy másikat, aminek azonban teljesen más lesz alapja. Beleegyezett. Kb. egy hétig dolgoztam az ügyön, mivel nem ismertem pontosan az esetet, sok időt kellett arra fordítanom, hogy átlássam. Amikor elkészültem a kérelemmel, átküldtem a kollégámnak azzal, hogy nézze meg, javítsunk-e benne valamit. Arra gondoltam, hogy elírtam-e valamit (nevet, számot, stb.), vagy hivatkozzunk-e olyasmire, amit eddig nem említettünk.

Másnap a kollégám visszaküldte azzal, hogy átnézte, szerinte jó lesz. Örültem, de a biztonság kedvéért még egyszer átolvastam, és…. leesett az állam.

-          Ez meg mi? – kérdeztem a kollégámat.

-          Á, csak átnézettem az AI-jal- felelte flegmán.

-          Mit csináltál? – hökkentem meg. – Az „érzelmi kötődés”-t átírta „érzelmi kapcsolatra”! Az érzelmi kötődés egy szakkifejezés, így nevezik, ezt ismeri mindenki – fakadtam ki. – A többit már ne is említsem. Az AI belebarmolt abba, amivel egy hetet foglalkoztam. Ehhez én nem adom a nevem - fejeztem be a beszélgetést.

Azóta is várom, hogy a kollégám bocsánatot kérjen azért, hogy a kukába dobta az egy hetes munkámat.

Később elpanaszoltam az esetet a főnökömnek, aki azt mondta:

-          Hát igen, nem mindegy, hogy melyik rendszert használta.

-          Micsoda? – döbbentem meg újra. – Ne használja egyiket se! Már csak azért sem, mert nem tudja, hogy hova tölt fel személyes adatokat az ügyfelekről!

De a főnököm nem értette a kifogásaimat.

Az IPM különszámában Dodé Réka Csúfos esetek, amikor az MI melléfogott című cikkében több esetet is felsorolt, amikor jogászok, ügyvédek, ügyészek az AI segítségével írtak beadványokat, hoztak ítéleteket. Sőt, egy olyan esetet is megemlített, amikor egy USA-beli bírót elítéltek azért, mert megsértette a szabályokat azzal, hogy megosztotta az ügy részleteit egy külső MI-rendszerrel.

Ez kicsit megnyugtatott.

 

A romakerék, a romapecsenye, a romaprímás és a cigánykérdés

 

Amikor állami gondozott gyerekeink megszöknek a gondozási helyükről, sokakban felmerül, hogy miért mennek el, hiszen jó helyen vannak. Kapnak ennivalót, biztonságos helyen vannak, van ruhájuk, fürödhetnek, stb. Ők mégis elmennek.

Mi ennek az oka?

Egyszerű: otthon akarnak lenni. Otthon, ahol sokan közülük nem használnak evőeszközöket, ezért sokszor mi tanítjuk meg nekik, mire való és hogyan használható a kés, a kanál és a villa. Leforrázzák magukat a zuhannyal, mert még életükben láttak ilyet. Sőt, angol vécét sem. Szinte hihetetlen, hogy vannak olyan családok, akiknél egyáltalán nincs vécé. Udvari budi sem. Vannak gyerekek, akik alapdolgokat nem tudnak, de a rendőrautót már 4 évesen felismerik, és úgy tudják, el kell bújni előle, mert elviszi őket.

Igen, a rendőrség behozza őket a befogadó otthonba. Oda, ahol nem érzik otthonosan magukat.
Érthetetlen?
Nem. Ha ránézek a képen látható luxusra a Festetics kastélyban, én se érezném magam otthonosan ilyen, a megszokott környezetemtől gyökeresen eltérő helyen.

A cigánykérdés hosszú ideje terítéken van a magyar társadalomban.

 

A History magazin 2026. augusztusi számában Hajnóczky Tamás Attila ezekről a próbálkozásokról írt cikkében.

Majd én írok egy levelet

 

20 évig magántanárként dolgoztam, és főleg matekot meg fizikát tanítottam. Ezt utóbbit is nagyon szerettem. Igyekeztem megkedveltetni a diákjaimmal. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy sokaknak milyen nehézséget jelentett ez a tantárgy, ezért nagyon liberális voltam. Amikor dolgozatra készültünk a tanítványommal, mondtam neki, hogy készítsen puskát. A felkészülés az volt, hoyg bepróbáltuk a puskát, vagyis mondtam neki egy feladatot, ő pedig megkereste a puskán, hogy melyik képletet kell alkalmazni. Nem az a tudás, hogy fejből fújjuk a képleteket, hanem az, hogy értjük, melyik mit jelent, vagyis tudunk gondolkodni

Ezt a szemléletet az egyetemen tanultam. Elméleti fizika tanárunk ugyanis úgy vizsgáztatott, hogy kiadta a tételeket, majd közölte, hogy elmegy reggelizni és egy félóra múlva jön vissza. Így is lett. Annyit puskáztunk, amennyit csak akartunk, De még így is meg lehetett bukni, a tanár ugyanis nem arra volt kíváncsi, hogy tudunk-e magolni, hanem hogy értjük-e az anyagot.

Amikor gimiben jellemezni kellett Bánk bán Melindáját, egy hétig gyűjtöttem az anyagot: mit csinál, mit mond Melinda, róla mit mondanak, milyennek tartják, stb. Törekedtem arra, hogy feltárjam a személyiségét, motivációi okát. Komoly és időigényes munka volt, de minden percét élveztem.

Jelenlegi munkám során sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy segítenem kell egy kollégámnak. Ilyen esetekben általában azt mondom:

- Majd én írok egy levelet.

Természetesen olyan személynek, vagy szervnek, akinek hatása van a felmerülő probléma megoldására.

Szeretek gondolkodni.

 

Az IPM 2026. augusztusi számában Földes Flóra Kiszervezhető-e a gondolkodás? című cikkében arról olvashatunk, milyen következményei lesznek annak, ha a mai tanulók nem gondolkodnak, hanem az MI-vel végeztetik az összes feladatukat.

 

Agytorna

 

Már meséltem róla, hogy az első diplomámat az ELTÉ-n szereztem, geofizikus szakon, ahol 16-an voltunk, ebből ketten voltunk lányok.

A fiúk nagyon szerettek „viccelődni”, ezért nem kérdezték meg, hogy tudok-e úszni, hanem a terepgyakorlat első napján beleborítottak a Balatonba. Megelégedéssel hallgatták morgolódásomat, mert nem fuldokoltam, hanem rohadt mérges voltam, hogy már első nap totál ragacsos, koszos lett a frissen mosott hajam.   Más alkalommal levelibékát tettek a cipőmbe. Szerencsére nem ért váratlanul és sikoltozás helyett „cukinak” tituláltam a megijedt kis állatkát.

 

Vannak emberek, akik annyira szeretnek „viccelődni”, hogy időnként túllépnek a normál határokon.

 

Azt gondolom, még határon belüli volt az az eset, amikor az egyik lakásotthonban a nappali kanapéján mély álomba zuhant fiút a többiek azzal viccelték meg, hogy forró vizes palackot nyomtak a talpához. A srác ordítozva ébredt fel, és váltig állította, hogy felgyújtották a talpát. Persze, mint írtam, nem ez történt, de a vizes palackkal becsapták az agyát.

 

Hasonló kísérletet lehet találni és kipróbálni az National Geographic Agytorna című különszámában. Ezzel még talán senkit nem ér kár.

Mindenesetre tartsuk be a határokat!

Sok beszédnek .....

 

Azt mondják, hogy a tanárok jellemzően sokat beszélnek.

Én ugyan nem vagyok pedagógus, de 20 évig tanítottam felnőtteket, gyerekeket, és mindig nagyon ügyeltem arra, hogy betartsam az időbeli határokat és csak annyi ideig hallassam a hangomat, amennyi egy adott helyzetben fontos és szükséges.

Az elmúlt 10 évben rendszeresen tartok értekezleteket, melyeket követően a kollégáim mindig kifejezik örömüket, hogy a lényegre törve nem élek vissza a jó indulatukkal és idejükkel.

Fölesleges sokat beszélni, hiszen sok beszédnek sok az alja.

Még gyermekkori papunknak volt egy nagyon jó mondása erre:

A prédikáció első tíz perce a híveknek szól, a második tíz perce az Istennek, a többi pedig a falaknak.

 

Ha jól gondolom, Fidel Castro nem vallásos, ezért nem ismeri, nem tartja be ezt az elvárást…sem.

Az IPM Tudta-e 22 számában olvashatunk – többek között - arról, hogy az ő nevéhez fűződik az ENSZ-közgyűlésen tartott leghosszabb beszéd, mely 4 óra 29 percig tartott. Pedig az elvárt idő ott is csupán 15 perc. 

Fény és árnyék, USA 250

 

Az 1980-as években voltam tinédzser. Akkor minden fiatal az USÁ-ba akart menni. Nem kirándulni, hanem ott élni. Pedig a száraz földrajzi tényeken kívül semmit se tudtunk az országról. Vannak ismerőseim, akik meg is valósították ezt az álmukat, valóban odaköltöztek, és azóta is ott élnek. Egyik fényképész, másik doorman a Nagy Almában. Mások vágyai az egy hónapos kiruccanásnál megálltak, leginkább azért, mert a szűkös valutakeret nem tette lehetővé, hogy helybéli ismerősök, rokonok hiányában megfelelő körülmények között tudják élvezni a helyet. Így aztán van olyan ismerősöm, aki New Yorkban tartózkodása utolsó napjaiban a Central parkban aludt a bozótban és teát ivott napokig, mert más élelmiszerre nem volt pénze. Lehet ezt vagányságnak nevezni, de én inkább vakmerőségnek tartom. Az illető szerencsés volt, hogy épen és egészségesen túlélte. Főleg, hogy addigra már eljutottak hozzánk bizonyos információk.

Az elvtársak a nagy népi felbuzdulást látva törekedtek arra, hogy megismerhessük a kontinensnyi ország árnyoldalát is, melyhez nagy segítséget jelentettek az országunkba apránként beengedett, jól megválogatott amerikai filmek.

Kiemelkedő jelentőségű volt a Charles Bronson főszereplésével készült „Bosszúvágy”, melyet látva először szembesülhettünk azzal, hogy mennyire nem biztonságos kikerülni a „dzsungelbe”. A film azt sugallta, hogy „maradhatok nyugton a kis ketreceitekben, ahol ugyan semmit se csinálhattok, de biztonságban vagytok, ha betartjátok a szabályokat”.

Azután jött a Rambo. „Kockáztathatod az életed az országért, meg főleg az annak élén álló gazdag emberekért és vagyonukért, akkor is egy senki maradsz, akit a vezetők senkinek néznek.”- szólt a film üzenete.

De a szórakoztatónak szánt filmek se hoztak megnyugtatást. A Flashdance-ben, vagy a Staying alive-ban láthattad, hogy az USÁ-ban 8 óra munkát nem követ 8 óra szórakozás, meg 8 óra pihenés, hanem ha talpon akarsz maradni, több munkában is helyt kell állnod. A sikerért mindent meg kell tenned, esetlegesen a barátaidon is át kell gázolnod. Arról már ne is beszéljünk, mennyire idegennek tűnt első körben az az erkölcsi szabatosság, ami ezekből a filmekből árad. Úgy tűnt, a párkapcsolatokat nem az érzelmek, nem a szerelem, hanem a szexuális vágy irányítja.

Ha jól megnézitek a mai napig rendszeresen vetített Reszkessetek betörőket, akkor észrevehetitek, hogy ennek is van egy nehezen emészthető vonala. „Biztos, hogy minden középosztálybeli ember olyan luxusra vágyik, amiben van fullosan berendezett házad, de azt nem tűnik fel, hogy otthon felejtetted a gyerekedet?”

Számomra az amerikai álom lehetősége se volt igazán vonzó, mert nagy adag bizonytalanságot foglalt magába. (Szerepcsere) 

Sokunkat elijesztett ez a kép a vágyott országtól, és nem vettük észre a lényeget, hogy az USÁ-ban jogod van/volt lázadni (Hair), mait tőlünk évtizedeken át megtagadtak.

Maradtunk, hogy azután itthon megtapasztalunk a kapitalizmus negatív oldalát. 

 

A Rubicon magazin 2026. évi 6-7. száma a Fény és árnyék címmel az USA 250 éves történetének érdekes, de esetenként kevésbé ismert eseményeit mutatja be, csakhogy teljesebb legyen a képünk.