Fény és árnyék, USA 250

 

Az 1980-as években voltam tinédzser. Akkor minden fiatal az USÁ-ba akart menni. Nem kirándulni, hanem ott élni. Pedig a száraz földrajzi tényeken kívül semmit se tudtunk az országról. Vannak ismerőseim, akik meg is valósították ezt az álmukat, valóban odaköltöztek, és azóta is ott élnek. Egyik fényképész, másik doorman a Nagy Almában. Mások vágyai az egy hónapos kiruccanásnál megálltak, leginkább azért, mert a szűkös valutakeret nem tette lehetővé, hogy helybéli ismerősök, rokonok hiányában megfelelő körülmények között tudják élvezni a helyet. Így aztán van olyan ismerősöm, aki New Yorkban tartózkodása utolsó napjaiban a Central parkban aludt a bozótban és teát ivott napokig, mert más élelmiszerre nem volt pénze. Lehet ezt vagányságnak nevezni, de én inkább vakmerőségnek tartom. Az illető szerencsés volt, hogy épen és egészségesen túlélte. Főleg, hogy addigra már eljutottak hozzánk bizonyos információk.

Az elvtársak a nagy népi felbuzdulást látva törekedtek arra, hogy megismerhessük a kontinensnyi ország árnyoldalát is, melyhez nagy segítséget jelentettek az országunkba apránként beengedett, jól megválogatott amerikai filmek.

Kiemelkedő jelentőségű volt a Charles Bronson főszereplésével készült „Bosszúvágy”, melyet látva először szembesülhettünk azzal, hogy mennyire nem biztonságos kikerülni a „dzsungelbe”. A film azt sugallta, hogy „maradhatok nyugton a kis ketreceitekben, ahol ugyan semmit se csinálhattok, de biztonságban vagytok, ha betartjátok a szabályokat”.

Azután jött a Rambo. „Kockáztathatod az életed az országért, meg főleg az annak élén álló gazdag emberekért és vagyonukért, akkor is egy senki maradsz, akit a vezetők senkinek néznek.”- szólt a film üzenete.

De a szórakoztatónak szánt filmek se hoztak megnyugtatást. A Flashdance-ben, vagy a Staying alive-ban láthattad, hogy az USÁ-ban 8 óra munkát nem követ 8 óra szórakozás, meg 8 óra pihenés, hanem ha talpon akarsz maradni, több munkában is helyt kell állnod. A sikerért mindent meg kell tenned, esetlegesen a barátaidon is át kell gázolnod. Arról már ne is beszéljünk, mennyire idegennek tűnt első körben az az erkölcsi szabatosság, ami ezekből a filmekből árad. Úgy tűnt, a párkapcsolatokat nem az érzelmek, nem a szerelem, hanem a szexuális vágy irányítja.

Ha jól megnézitek a mai napig rendszeresen vetített Reszkessetek betörőket, akkor észrevehetitek, hogy ennek is van egy nehezen emészthető vonala. „Biztos, hogy minden középosztálybeli ember olyan luxusra vágyik, amiben van fullosan berendezett házad, de azt nem tűnik fel, hogy otthon felejtetted a gyerekedet?”

Számomra az amerikai álom lehetősége se volt igazán vonzó, mert nagy adag bizonytalanságot foglalt magába. (Szerepcsere) 

Sokunkat elijesztett ez a kép a vágyott országtól, és nem vettük észre a lényeget, hogy az USÁ-ban jogod van/volt lázadni (Hair), mait tőlünk évtizedeken át megtagadtak.

Maradtunk, hogy azután itthon megtapasztalunk a kapitalizmus negatív oldalát. 

 

A Rubicon magazin 2026. évi 6-7. száma a Fény és árnyék címmel az USA 250 éves történetének érdekes, de esetenként kevésbé ismert eseményeit mutatja be, csakhogy teljesebb legyen a képünk.

 

  

My name is Bond, James Bond - History 2026. évi júliusi szám

 

Néhány évvel ezelőtt egyik ismerősöm vagánykodni akart, és az általa ismert egyetlen olasz mondattal ment oda egy fagyiárushoz:

-        Per favore, un gelato al limone.

És ezt követően vígan eljátszotta, hogy ő olasz, bár semmi más értelmeset nem tudott mondani olaszul. Ettől függetlenül az árus elhitte, és ez volt a lényeg.

Elképedve néztem az egészet. Számomra elfogadhatatlan, hogy másnak adjam ki magam, mint ami vagyok. Így aztán ha azon gondolkodom, melyek azok a „szakmák”, melyeket biztos nem tudnék folytatni, akkor a nagy szélhámossági képességet igénylő kémkedés az első helyen van.

Nyilvánvalóan megfelelő személyiség kell hozzá, amivel én nem rendelkezem. Nem véletlen, hogy nagy körültekintéssel választják ki a kémeket, sőt, az is előfordul, hogy már fiatal korban próbálnak potenciális alanyokat keresni. Láthattunk erre példát a Goldeneye című filmben, ahol családdal nem rendelkező ukrán fiúkat neveltek át kémekké már egészen fiatal kortól. Nyilvánvalóan nem kötődtek senkihez, a saját népükhöz sem. Hasonló az is, ahogy a törökök a középkorban az elrabolt keresztény gyermekeket janicsárrá nevelték, és ezzel gyakorlatilag szembefordították őket a saját népükkel.

Erre tekintettel különösen elgondolkodtató az a néhány évvel ezelőtti eset, amikor állami gondozott gyerekek intelligencia vizsgálatát folytatták le orosz tesztek alkalmazásával. Vajon mi volt a cél?

Költői kérdés volt.

A History magazin 2026. júliusi száma viszont egyáltalán nem költői, mégis érdekes életutakkal mutat be jó pár híres-hírhedt szuperkémet.  

Gyermekvédelem régen

 

Anyukám öccse, a nagybátyám 1943-ban született. Szülés közben derült ki, hogy a nagyanyám méhében egyidejűleg egy gyermekfej nagyságú daganat is van, ezért mindent „kipakoltak” belőle. Itt kezdődött nemcsak az ő, de az egész család kálváriája.

Innentől nagyanyám folyton betegeskedett. A fővárostól kb. 100 km-re levő jászsági faluban laktak, ahonnan a nagyapám sokszor gyalog indult el hétfőn reggel Budapestre dolgozni. Kubikus volt. Szombat délután jött haza szintén gyalog/stoppal.

Amikorra anyukám 13 éves lett, előfordult, hogy nagyanyám kórházba került, és az egyik bátyja átjött megnézni a gyerekeket, anyukámat és az akkor 11 éves húgát és 7 éves öccsét. Ezután a nagybácsi azt mondta, hogy rendben lesz minden, ezzel (hogy az anyjuk kórházba került) nem szabad zavarni az apjukat, hadd dolgozzon. Így aztán anyukám egyedül maradt a testvéreivel és mivel ő volt a legnagyobb gyerek, automatikusan fel kellett vállalnia az anya szerepet. Mesélte, hogy először a főzés jelentett számára legnagyobb gondot, ezért folyton átszaladt a nagybátyjáékhoz, akinek a felesége lassan megtanította minden fortélyra.

Manapság ha ilyen helyzetbe kerülne egy család, a gyermekvédelem azonnal közbelépne: vagy valamelyik rokonnál helyeznék el a gyerekeket családba fogadással, vagy állami gondozásba vennék a testvéreket.

Akkor ez nem volt divat.

Végül is túlélték, és a nagyszüleim úgy értékelték anyukám munkáját, hogy tökéletesen helytállt, tehát megtarthatja a pozíciót. Ez aztán addig fajult, hogy nem tudott iskolába járni. Mivel anyu nagyon jó tanuló volt, maga az iskolaigazgató ment ki a lakásukra, és mondta nagyanyámnak, hogy engedje iskolába, mert így elveszi anyukám kenyerét. Nagyanyám nem hitte el. Pedig így lett.

Anyumnak ugyanis látóideg sorvadása volt, emiatt 90 %-os volt a látássérülése. Emiatt nagyon kevés munkát tudott ellátni, de ha tanulhatott volna, sokkal kedvezőbb helyzetbe kerülhetett volna, találhatott volna a képességeinek megfelelő munkát. Kiváló óvónő lett volna belőle, nagyon jól bánt a gyerekekkel. A családi legendárium szerint másfél évesen én már folyamatosan beszéltem, mert anyu folyton beszélt hozzám. Rengeteg mesét olvasott fel nekem, tőle tanultam meg az olvasás szeretetét. Minden hétvégén mentünk valahova: moziba, múzeumba, gyógyfürdőbe, stb. A világra nyitott szemléletemet neki köszönhetem., Sok kisgyereket tudott  volna még hasonlóan nyitott látásúnak nevelni. 

De a szülei nem engedték, hogy tanuljon. Szükség volt rá otthon. Így édesanyám a nők előtt álló 4 lehetőség közül (amazon, kurva, anya és madonna) egyedül az anyaságot élhette meg. Azt is csak otthon, mivel 37 évesen leszázalékolták. 

Kapcsolódó cikk: HVG Extra Pszichológia 2026. évi 2. szám, A nő négy élete     

  

 

Házi dzsungelem

 

Szolnokon kertes házban lakom, amit nagyon szeretek. Főleg az évek során komoly és szívós munkával, és sok lazsálással kialakított kis házi dzsungelemet.

A kertemben ugyanis van egy terület, ahol négy gyümölcsfa találkozásánál sűrű aljnövényzetet hagytam kis téli zöldből, közönséges mahóniából és fekete szederből. A múltkor az egyik ismerősöm ezt látva kijelentette, hogy legközelebb hoz kaszát és segít rendet rakni.

Rendet???

Nem kell! Most van rend. Ez a szép árnyas kertrész, ami már-már erdőre hasonlít, ebben a forróságban akár 10-15 fokkal is hűvösebb, mint a kert napos részei.

 

Az IPM 2026. júliusi számában Paulovkin András Egy lassú világ védelmében című cikkében olvashatunk arról, hogy a modern világ nagy rendrakási mániájában az ember megszüntette azokat az élettereket, ahol nagyon sok hasznos rovar, pl. cincérek éltek.  

Nekem a Balaton a Riviéra

 

Városomtól, Szolnoktól legalább 200 km-re, tehát messze van a Balaton legközelebbi csücske is. Így aztán nem csoda, hogy gyermekkoromban viszonylag hosszú időt, 10 évet kellett várnom arra, hogy először lássam a magyar tengert, és akkor is csupán egyetlen napig élvezhettem Siófokon. Általános iskolában még kétszer egy hetet tölthettem városunk balatonszepezdi úttörőtáborában. Mindössze arra emlékszem, hogy hajnalban kellett kelni, mert négykor indult a vonat a Keletibe, ahonnan átutaztunk a Délibe és órákig zötykölődtünk, mire dél körül megérkeztünk a táborba. Ugyanez vissza, vagyis az egy hétből 2 nap az utazással telt.

Ezt követően csak évek múlva, egyetemistaként látogathattam el a Balcsihoz: 2 hét alsóörsi és 4 hét sümegi terepgyakorlat keretében. A kötelező napi felszíni és mélységi feltárások látogatása mellett kevés idő maradt a nagy víz megismerésére.

A Balaton iránti igazi szerelem évekkel később bontakozott ki, amikor a saját családommal, a férjemmel és a gyerekeimmel háromszor töltöttünk 1-2 hetet Balatonalmádiban.

Ezt a rajongást segített fenntartani az, hogy azóta a nyári időszakban hétvégente Szolnokról közvetlen vonattal lehet eljutni a Balcsihoz. Az első években a siófoki ezüstparton voltunk évente 2-3-4 alkalommal, majd újabban Balatonalmádiba járok, mivel nagyon közel van a strand a vasútállomáshoz.  Közben a lányaim felnőttek lettek, dolgoznak, így azt is megengedhetjük magunknak, hogy minden évben kétszer nyaraljunk a Balatonnál: 1-1 hétig Keszthelyen és Balatonfüreden. Újabban ezt is kibővítettük 1-1 napos kirándulásokkal ősszel-tavasszal Balatonfenyves-Bélatelep-Fonyód-Balatonföldvár térségébe.

Ezzel a módszerrel tavaly 19 napot töltöttem a Balaton parton.

Ha megtehetném, odaköltöznék, de ezt még bonyolultnak tartom, mivel nemcsak lakást kellene ott vennem, hanem munkát is szerezni, ami sokkal nehezebb, mint a lakás.

Ráadásul mindig vannak ellendrukkerek, aki lebeszélnek. Egyik Fonyódról származó ismerősöm szerint pl. télen nagyon kihalt a Balaton part, viszont akkor is minden drága.

Ennek ellenére még nem adtam fel. Addig is edzem magam Fábián Janka Az Anna-bál szerelmesei sorozatával, illetve a Múltkor magazin 2026. nyári számával, melyben érdekes írások és szép képek találhatóak a Balaton történelméből.

 

Gondolkodom, tehát vagyok - HIstory 2026. évi júniusi szám

 

Orbán Viktor ma reggel azt írta facebook oldalán, hogy nem ért egyet azzal, hogy a leegyszerűsített kommunikáció miatt veszítették el az értelmiséget. Példaként Obama „Yes, we can.”, illetve Trump „America first” jelszavait hozta.

Nem vagyok nyelvész, de véleményem szerint a fenti mondatok rövidek ugyan, talán egyszerűek is, viszont mindenképpen frappánsak. Ugyanez nem mondható el például az „Előre megyünk, nem hátra” mondatról. Talán nem szerencsés tagadó szót használni egy ilyen lelkesítőnek szánt mondatban, illetve az ellentétek szembeállítását is kerülni kellett volna. Talán szerencsésebb lett volna valami ilyesmi: „Előre a csillagokig” vagy Orbán kedvenc szavánál maradva: „Előre a győzelemig”.

Persze jó valami erőteljes mondat is, pl. „Árad a Tisza”.

Másrészt Orbánnak igaza van, hiszen nem a túlságosan leegyszerűsített kommunikáció volt a bukásuk, illetve az értelmiség elvesztésének egyetlen oka. Sokkal inkább az, hogy hülyének nézték az embereket, viszont az értelmiségiek nagyon nem azok, tehát ezt igencsak rossz néven vették.

Az értelmiségnek az ilyen hatalmas politikai változások esetén mindig jelentős szerepe van.

Erről szól a History magazin 2026. júniusi számában Emily Knox és Joan Scott „Amikor a társadalmak megroppannak, vagy bomlásnak indultak, az értelmiség mindig gyanússá válik.” című beszélgetése.

Anya, mit csinálsz, amikor egyedül vagy? - Csendben vagyok. (IPM Extra Pszichológia, 2026. évi 2.sz.)

 

A fenti mondatok akkor hangoztak el, amikor még nagyon kicsik voltak a lányaim. Mostanra felnőttek, és ők is tudják, milyen fontos a csend, főleg a mostani folyton zajongó, állandó háttérzajt produkáló világban.

 

Egyik kedvenc időtöltésem nyáron, hogy elmegyek a Balatonra akár egyetlen napra is. Nem kis vállalás, hiszen a legközelebbi pont is 200-220 km-re van az otthonomtól, tehát ha nem késik a vonat, akkor is 6 órás útról beszélünk.

Van egy gyermekmatracom, amit ráteszek a vízre, ráfekszem, és elkezdek befelé araszolni félig úszva, félig gyalogolva. A víz mélységétől függően a bójákig szoktam menni, illetve a déli parton addig, amíg a nyakamig ér a víz. Különösen Fonyódon szeretem ezt a mókát, mert ott tart legtovább az út: oda-vissza kb. 40 perc. Törekszem arra, hogy 5 m-nél közelebb senkihez se kerüljek. Nem vagyok embergyűlölő, de kifejezetten jó egyedül lenni. Nézem a tájat és nem gondolok semmire. De tényleg semmire. Ez csak ebben a helyzetben sikerül, sehol máshol, vagy máskor. Teljesen kikapcsol.  

 

Az IPM Pszichológia 2026. tavaszi számában Demeter Tünde A csend luxusa című cikkében olvashatunk arról, hogy a kognitív zaj, mely a környezeti és a belső ingerek, az információk és a különböző (akár csak kognitív) tevékenységek közötti váltás által okozott mentális túlterhelést jelenti.