2011. május 26., csütörtök

Fizika nyelv kezdőknek

Tanár:- Mi a hőtágulás?
Diák: - Mi?
Tanár: - Hőmérséklet-emelkedés hatására a testek kitágulnak. Mi történik, ha csökken a hőmérséklet?
Diák: - Mi?
Tanár: - Összehúzódnak a testek. Mi a lázmérő működésének alapelve?
Diák: - Mi?
Tanár:- Hagyjuk!.. Mit tudsz?
Diák: - Az Éden Hotelban Szandra továbbra is nyomást gyakorol a többiekre, amitől növekszik a feszültség, Ádám viszont nem enged a nyers erőnek.
Tanár: - Mi?!
Diák: - Minden csupa nyomás, erő és feszültség! Tiszta fizika, nem?

2011. május 15., vasárnap

Diana Gabaldon: Outlander


Félve vettem kezembe ezt a könyvet.
Nemcsak a terjedelme, és nem mellesleg a súlya rémített meg, hanem az a vihar, amit a blogokon kavart. Ugyanez a tény azonban egyre kíváncsibbá is tett.

Ami nem tetszett :
- A borító, miután lekopott róla a csodálatos aranydíszítés.

- Az első 450 oldal, amit szó szerint végigszenvedtem, és csak a fogalmazásnak, a stílusnak volt köszönhető, hogy átverekedtem rajta magam. Gyakorlatilag három mondatban el lehet mondani, mi történt a könyvnek ebben a részében, és ez még nem minden!
- A 300. oldaltól a könyv átcsap egy szenzációhajhász, élvezetkereső szexregény stílusára, ami nemcsak hogy nem illik a történethez, a korábbi, illetve későbbi eseményekhez, de gusztustalanul sok is, ráadásul Gabaldon nem támasztotta alá a szerelmi vonal -ha ez az,- hitelességét.
A főhős, Claire, egy időutazás révén kerül 1945-ből 1743-ba. 1945- ben van egy férje, akit állítólag szeret. 1743-ban azonban megismerkedik egy férfival, Jamie-vel, akihez egy hónap után hozzákényszerítik, és láss csodát, Claire úgy élvezi a szexet ezzel az idegennel, mint egy bővérű ribanc.
Csak az utolsó 20-30 oldalon jut eszébe, hogy neki a másik idősíkban van egy férje, de Gabaldon ezt a házasságot is egyetlen húzással "megoldja".

Számomra nem volt hiteles, hogy miért szeretett bele Claire Jamie-be, hogy egyáltalán szerette-e vagy csak szexelni szeretett vele, és ha ez utóbbi az igaz, akkor miért? (Talán a férjével voltak gondjai?) Sokkal jobb lett volna, ha Gabaldon először bemutatja Jamie-t mint az igazság bajnokát, Claire állandó megmentőjét, és csak azután, fokozatosan, mintegy a férfi által nyújtott előnyök hozadékaként szeretett volna bele Claire. Ebben az esetben külön élvezet lett volna olvasni a nemi aktusok leírását egy kevésbé profán formában, és elég lett volna ezekből egy vagy esetleg kettő, de a könyvben (megszámoltam!) a 45o. oldalig nyolcszor szexeltek. Borzasztó sok volt, és már megijedtem, hogy sikerült kifognom egy pornóregényt, ami nekem- bár nem vagyok prűd- , de nem a kedvencem, sőt.
A nagy hevületben az írónő időnként megfeledkezik arról a közismert biológiai elvről, miszerint a létfenntartási ösztön megelőzi a fajfenntartásit, így fordulhat elő, hogy a két főhős a ellenségtől hemzsegő erdőben is az érzéki örömöknek hódol, nem csoda, hogy bajba is keverednek.

- Az E/1-es narráció, ami lekorlátozta az írót abban, hogy más helyeket és eseményeket közvetlenül bemutasson, és ezzel néha egysíkú, helyenként unalmas lett a történet Egy ilyen hosszú írásnak több szálon kell futnia, ami nem sikerült jól. Ellenpéldaként hadd említsek két kedvencemet: Follett-tól  a Katedrálist, illetve Dumas-tól a Monte Cristo grófját.

Ami tetszett:
- A cím: Outlander= idegen, ami ebben a történetben pluszjelentéssel bír, hiszen a főhős kívülállóként kerül a Skót-Felföldre, melynek lakóit highlander-nek nevezi az angol nyelv.
- A fordítás, mely nem kis feladat lehetett, hiszen az írónő hihetelen nagy szókinccsel rendelkezik, és nagyon szépen összefogja a mondanivalóját többszörösen összetett és bővített mondatokban.
Egyetlen komoly hibát találtam csupán, ami egy kicsit zavart, vagy inkább nevetésre késztetett: "Emlékszel arra a részre a St. Paulban, ahol azt mondják, hogy jobb megházasodni, mint elégni?"
Családilag jót mulattunk ezen a mondaton, később elárulom, miért.
- A színek és illatok, amiket a zoológus végzettségű szerző megjelenített előttem.
- A fergeteges fogalmazás, ami elbájolt és magával ragadott.
- A második 450 oldal, amiben történt az események nagyobbik és érdekesebbik része, és ami miatt mégis jónak tartom a regényt.

Végül a fordítási hiba kijavítva: nem St. Paulban, mert nem egy kocsmáról, vagy más épületről van szó, hanem Szent Pálnál, t.i. Szt. Pál Korinthosziakhoz írt 1. leveléből való az idézet.  Tanulság: ideje lenne, hogy a magyar fordítók egy icipicit tanulmányozzák a Bibliát, lévén az egyetemes emberi kultúra része.

2011. május 6., péntek

Tartalom vagy forma?


Talán láttátok már a Holt költők társasága című filmet, melyben Robin Williams irodalomtanárt alakítva próbálja rávenni a fiatalokat, hogy nyugodtan vállalják fel saját gondolataikat, és mondják el a véleményüket.
A filmben van egy jelenet, amikor egy irodalomkönyvből olvasnak fel (nem tudom, ki írta, mi a címe, és hogy valós írás-e, de valószínűleg az). Ez a könyv érdekes megoldást javasol az irodalmi alkotások művészi értékének meghatározására: koordináta-rendszerben ábrázolja őket, ahol az egyik tengely a tartalmat, a másik a formát jeleníti meg, és így a keletkező síkidom (téglalap) területének nagysága adja meg egy írás művészi értékét. Bevallom az integrálszámítás ilyen alkalmazásáról még életemben nem hallottam. A Robin Williams által megformált John Keating- nagyon helyesen- kiszakítatja a fiúkkal ezt a lapot.
Én is egyetértek ezzel a véleménnyel, nem lehet koordináta-rendszerben, egzakt módon meghatározni, hogy melyik műnek mekkora művészi értéke van. Gondoljatok csak Kantra: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”!
Mégis látjuk a különbséget az értékes és silány művek között.
Mi alapján ítélünk?
Nagyon sok szempontot lehet figyelembe venni, de én most csak a fent említett kettőről szeretnék értekezni veletek: melyik a fontosabb, a tartalom vagy a forma?
Már hallom, hogy azt mondjátok, mindkettő együtt. Mégis, melyik lesz az, ami javítja vagy rontja az összképet?
A molyon épp a minap volt egy kisebb eszmecserénk Neil Gaimanról, akinek én csak egy könyvét olvastam, a Csillagport. Nagy csalódás volt a filmhez képest, mert a könyv formailag messze a film alatt van. Elképzelni se tudom, mit láthatott meg a rendező abban a könyvben, leemelem a kalapomat a forgatókönyvíró előtt, aki bravúrosan megváltoztatta Gaiman alapvetően jó, érdekes, újszerű, de piszok rosszul megírt történetét.
Vannak persze az ellenkező táborra is példák: tökéletesen megírt, de tartalmilag semmitmondó művek.
Melyik a fontosabb, ha a másik hibázik? A tartalom vagy a forma?