Dórci világa

Bells pályázatán első helyezést értem el ezzel a novellával: 

 „Linda szeretetre vágyik. Carl szerelmes a feleségébe, Lee-be. Calvin is beleszeret a nőbe. Nicholas ugyanakkor Catherine-ért rajong, Gus viszont elsősorban saját magát szereti.”
Böngészem a tévéújságot, hogy mit nézzek. Döntő a cím, a szereplők, és persze a tartalom. Ez itt ígéretesnek látszik.
Csupa szeretet! Linda is erre vágyik. Még jó, hogy Carl a feleségébe szerelmes, de Calvin mit akarhat? Kit érdekel, ki az a Nicholas, meg az a Catherine, lényeg a rajongás. Gust már ne is említsük!
Nemcsak Linda vágyik szeretetre, én is arra vágyom. Mindenki arra vágyik, vagy nem?

– Keresnem kell valakit, akit utálhatok! – Dórci elhúzta a száját, és tűnődve nézett ki a busz ablakán.
– Miért? – kérdezte barátnője, Timi.
– Utáltam Kovácsnét, mert borzasztóan unalmasak a magyar órái.
– Ne viccelj már, az a nap fénypontja! – tiltakozott barátnője. – Akkor szoktam megtanulni a törit.
– Ki a fene akar magyar órán törit tanulni? ! Sokkal hasznosabb dolgokkal is eltölthetném az időmet, mint hogy halott emberek dögunalmas marhaságait hallgatom!
Dórci kivette a táskájából sminkkészletét, és gondosan tanulmányozni kezdte az arcát. Természetesen semmi javítani való nem volt rajta, mert alig tíz perce, hogy utoljára kikente magát. Még az a méla undor is rajta terpeszkedett, amit reggel felébredés után rögtön felöltött. Persze lehet, hogy le se vette, és egész éjjel evvel a nagyképű fintorral a képén aludt.
– Hát- gondolkozott Timi, - a múltkor magyar órán festettem ki a körmöm. Kovácsné észre se vette, pedig bűzlött a lakktól a terem.
– Persze, mert csak magával van elfoglalva- rántotta meg a vállát Dórci, majd folytatta korábbi elmélkedését. - Azután Évát utáltam, mert idegesítő a tudálékossága. Miért kell valakinek mindent megtanulnia? ! És ha már megtanulja, mi a francnak kell tudnia is? ! Én mindent elfelejtek két nap alatt, az a szemét ribanc meg májusban is emlékezett a szeptemberi anyagra. Egyébként kár így hajtania, csak picsa szakmunkások a szülei, úgyse lesz protkója, hogy felvegyék az egyetemre. Ha mégis felveszik, meg úgyse lesz rá pénze, hogy kijárja. De az se számít, ha megkapja a diplomát. A szar se fogja alkalmazni, mert munkát is csak ismeretséggel lehet szerezni.
Dórci óvatosan végigsimította a száját az ujja hegyével, mintha csak azt a sok mocskot akarná letörölni róla, ami az elmúlt percekben kijött rajta.
– Ja – helyeselt Timi, de Dórci csak mondta a magáét.
– Utáltam már Attilát, mert nem volt hajlandó megmondani, mekkora a farka.
– Ki akartál kezdeni azzal a vakarccsal?
– Hogy képzeled? ! Akart a franc! Csak azt hallottam, minél alacsonyabb egy hapsi, annál nagyobb neki. Az a kis hülye nem árulta el. Biztos, apró neki.
Dórci újra fintorgott, ami nem kis fájdalmat okozott neki, mivel az alsó ajkában éktelenkedő hatalmas piercing minden erőteljes mozdulatra éles szúrással reagált.
– Azután Petit, mert nem láttam tőle a táblát.
– Miért nem szóltál neki, hogy üljön hátrébb?
– Minek? Akkor nem lett volna kit utálnom. Ja és Annát, mert szőke a haja.
– De hát neked is az!
– Épp azért. Minek utánoz?
– De neki, már tavaly is szőke volt, mikor te még barna voltál!
– Kinek a barátnője vagy te? – Dórci összeszűkült szemmel méregette Timit. – Egyébként – legyintett,- utáltalak már téged is.
– Engem? ! Miért? Én vagyok a legjobb barátnőd!
– Miért vagy te a legjobb barátnőm? Nem találtál mást?
Timi felhúzott szemöldökkel meredt Dórcira.
– De nyugodj meg, már nem utállak.
– Ja, az jó – sóhajtott Timi.
– Meg a szomszédfiút- folytatta a felsorolást Dórci,- mert minden nap kiviszi a szemetet.
– Az miért baj?
– Anyám azt hiszi, nekem is ezt kellene tennem.
– És Andit, mert nem segített a matekdolgozat írásakor.
– Nem is jó matekos!
– Kihez képest? Mert én arra a dolgozatra egyest kaptam, ő meg kettest.
Gondolkodás nélkül, zabolátlanul sorolta tovább áldozatait.
– A tesómat. Mi a fenének nekem tesó?! Egyedül sokkal jobb lenne. Akkor idén nemcsak erre a londoni útra jöhettem volna el, hanem tavasszal Párizsba is eljutottam volna.
– Hogy hogy?
– Amikor Dani Párizsban volt, anyámék azt mondták, mindkettőnket mindkét helyre nem tudnak befizetni. Érted, ha csak én lennék, elmehettem volna mindkét útra.
Elégedetlenül kinézett az ablakon, és morcosan biccentett a Big Ben felé.
– Apámat, mert nem engedi, hogy piercinget tegyek a nyelvembe.
– Nem elég ez a szájadban?
– Nem! Akarok még. Először a nyelvembe, azután a köldökömbe, azután meg…- kezét a lába közé tette.
– Oda minek?
– Mutogatni- vonta meg vállát.
– Kinek?
Érthetetlen, miért barátnő ez a két lány, annyira különbözőek. Timi abszolút nem tudta felvenni Dórci ritmusát.
– Bárkinek! – röhögött.- Tavaly Katit utáltam.
Mivel barátnője nem adott magyarázatot, Timi rákérdezett:
– Miért?
– Csak úgy. Ránéztem, és azt gondoltam, ő jó lesz, egy ideig őt utálom. Most mondd meg, ezen a héten kit utáljak!
                                                             xxxx

Vélemények
Isabella Reed:

Kedves B.M.!

Felüdülés volt olvasni a novelládat. Kellett már egy kissé értelmetlen, de lendületes novella. (: És tényleg eléggé… zabolátlanra sikeredett. Bár nem szimpatikusak a szereplők (nem is hiszem, hogy ez célod volt), mégis megtetszett.

Gratulálok hozzá!

Anett:

A legjobb szó erre a meghökkentő lenne. Hogy utálhat egy lány egyszerre ennyi embert, mindenféle különös indok nélkül? Elég silány és egyhangú élete lehet, ha senkit nem szeret. Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy Timi hogy tudja elviselni a barátnőjét. Hogyan lehet jóban két ennyire ellentétes személyiség?

Indyra Myles:

Ez a novella remek ujjgyakorlat. Az elején kissé megijed az olvasó az idézet láttán, ami nem ad hozzá a szöveghez, ezért én kivenném. Jó azonban az utána következő felütés, és olvastatja magát a szöveg a gördülékeny párbeszédek miatt. Éppen megfelelő a környezet kidolgozottsága, nem szükséges tudni a pontos részleteket, mert nem az a lényeg. A karakter mindenkinek megvan, a novella mosolygásra, összekacsintásra hív. Nem képvisel különösebb irodalmi értéket, de szórakoztat, és ez is nagyon fontos. Kíváncsi lennék a szerzőtől valami komolyabb téma megfogására.

Balázs:

Hála Istennek, hogy nem csak elcsépelt alkonyatutánzós, romantikus alkotások vannak... ez már alapban egy jó pont. Nagyon tetszett, jól bemutattad ezt a kis világot, ami érdekes volt. Jó látni hogy mennyi oka lehet az utálatnak, hiszen az érzelmek miatt ember az ember, és a különbségeket is ez adja.
Szép, csak így tovább!

Páratlan

Ez a bejegyzés több szempontból is páratlan.
Egyrészt nem fordult még elő, hogy egy nap kétszer jelentkezzek.
Másrészt olyan se volt még, hogy első legyek egy blogos pályázaton, pedig most első helyezést értem el egy "ujjgyakorlattal", a Dórci világa című szösszenetemmel bells pályázatán.

Képeskönyv 6.

Elnézést, hogy csak ilyen soká hozom a friss részt.
Bétáim tanácsára új bejegyzésbe írtam. Panaszkodtak, hogy nehezen kezelhető az a hosszú szöveg.

Most senki sem találta el pontosan Ann kérését, de Artie-nak adtam egy pontot, mert ő volt legközelebb a megoldáshoz.

Képeskönyv 4.

Már olvasható a Képeskönyv 4.. része a Képtárban.
Sajnos most senki nem találta ki Ann kívánságát, de ne keseredjetek el, itt az újabb esély.
Várom a tippeket!

Jó halál

   Ezzel az írással második lettem Freya pályázatán

Jó halál

Éva dideregve állt a hídon. Némán nézte, ahogy lent fodrozódott a víz. Bár még csak november eleje volt, kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak lefelé a folyón. Korán megérkezett a tél.

Éva haját szemébe fújta a szél, de ez nem zavarta őt abban, hogy gondolatban belemélyedjen a lenti árba.

Már egy órája támasztotta a korlátot, és azon töprengett, mit tegyen.

Hetek, sőt hónapok sorakoztak mögötte. Hosszú idő, amit mással se töltött, csak azzal, hogyan rendezze romokban álló életét.

Minden akkor kezdődött, mikor a férje azzal állt elő, hogy elege van ebből a keserű nyomorúságból, amit a család nyújt számára.

-         Új életet akarok kezdeni- kijelentése éles tőrként hasított hitvese szívébe.

Az új élethez természetesen új nő dukált, Évát pedig félredobta, mint egy elnyűtt ruhadarabot. Nemcsak a feleségét, de vele együtt mindent, amit együtt éltek át. A férfi örömet, bánatot egyszerre törölt emlékeiből, de a legrosszabb az volt, ahogy egyetlen mondattal kiradírozta Évát is életéből.

Kellene egy fegyver. Egy pisztoly, és egy szemvillanás alatt vége lenne mindennek. Csak az a baj, hogy engedélyt kell szerezni, de hogyan?

A folyón egymásra torlódtak a jégtáblák, és egy nagyobb egyszerűen a mélybe taszított egy másikat.

János után István következett.

-         Ne haragudjon, kedves kollegina, de frissítenünk kell a csapatot.

Éva, aki mindig minden feladatot vitatkozás, ellenkezés nélkül megoldott, aki bármikor szó nélkül túlórázott, egy nap alatt alkalmatlan munkaerővé vált. Indoklás nélkül utcára került, és ötven évesen esélytelenné vált arra, hogy újra elhelyezkedjen. A hír arculcsapásként érte.  Már csak a nyugdíjat kell várni, de hol van az még?! Addig mi lesz? Miből fog megélni?

Gázzal is lehetne. Csak meg kell nyitni a csapot. Pár perc kábulat, és már vége is.

De mi lesz, ha egy szikra véletlenül lángra lobbantja a gyúlékony anyaggal telített levegőt? Felrobban az egész ház. Ártatlanok is meghalnak. Fiatalok, akikre még sok jó vár. Vagy rossz, de ha meghalnak az én hibámból, nem tapasztalhatják meg élet igazi értékét.

A víz hatalmas farönköt sodort magával, majd egy örvény megragadta, és lehúzta a sötétségbe.

Andika teljesen kétségbe esett, mikor megtudta, hogy nemcsak imádott apja szakított anyjával, de Éva már nem tud naponta pénzt dugdosni a zsebébe. A munkanélküliség miatt kiürült pénztárcájából nincs mit. Andika nem gondolta végig, hogy János nemcsak Évát hagyta el, hanem őt is. A lányáról is éppúgy megfeledkezett, mint feleségéről.

-         Anya, nem érdekelnek a ti problémáitok! Oldjátok meg magatok, engem pedig szépen hagyjatok ki, jó? Átköltözök Péterhez!- öt perc alatt összepakolta a cuccát, és mire anyja megszólalhatott volna, már becsapódott mögötte a bejárati ajtó.

Éva úgy érezte, jeges kéz tartja bilincsben szívét és lelkét egyszerre.

Ha vonat elé ugrok, garantáltan végem egy másodperc alatt.

De lezárják a síneket, és késni fognak az emberek. Mindenki engem fog szidni. Még akkor is, halálomban is engem fognak gyűlölni olyanok is, akiket nem is ismerek, akikkel sohasem találkoztam.

Az egyik pillérnek neki csapódott egy nagyobb jégtömb, és hatalmas dörrenéssel darabokra tört. Éva kíváncsian figyelte, ahogy darabkák szerteszét szóródtak a vízen.

Munka és család nélkül Éva esélyei zuhanórepülésbe kezdtek

-         Tisztelt Kovácsné, én nagyon sajnálom, hogy maga meg a férje… és még a lánya is- szabadkozott Tótfalusi úr,- de értse meg, én is pénzből élek. Ha nem fizeti a lakás költségeit és számláit, fájó szívvel ugyan, de fel kell mondanom a bérleti szerződést- mézes- mázaskodott a tulajdonos, és mire Éva észbe kapott, már az utcán találta magát.

A hajléktalanok keserű kenyerét ette már két hónapja, és most, hogy a kertek alatt megjelent a tél, cafatokká szakadva lógott Éván a ruhája, az utolsó, ami még tényleg az övé volt, amit még valamikori otthonából hozott ide, a híd alá, ahol napjait tengette. Egyre elviselhetetlenebbé vált az éjszakai hideg, és mivel hetek óta nem evett semmi táplálót, elkeseredettsége a tetőfokára hágott.

Vannak erős gyógyszerek is. Csak be kell venni, nem nagy ügy.

De mi van, ha hamar megtalálnak, és nem járok sikerrel?Vagy ha túl későn? Egy foszladozó hulla látványa örökre beívódna a megtaláló fejébe. Nem, senkit sem hozhatok ilyen helyzetbe!

Arcát forró könnycseppek melegítették át.

Istenem, segíts jó halált halni! Nem így, önkéztől, elfeledve, magányosan, hanem nemes cél érdekében, másokon segítve, hogy áldással emlegethessék a nevem, nem átkokat szórva!

Minden életnek van valami célja. Aki megszületett a földre, annak feladata is van itt, csak meg kell találni, mi az.

Mi az én célom, Istenem? Miért éltek én itt? Miért élek még mindig?

Nem, nem az számít már, miért érdemes élni, hanem az, hogy miért érdemes meghalni.

Tekintetét újra a zajló vízre fordította.

Nem maradt más lehetőség, csak a jeges, dermesztő folyó. Csak egy ugrás és a hideg víz megállítja a szívem. Ha mégsem, majd megteszi a hatást a fagyos közeg. Megbénítja majd izmaimat, és nemhogy úszni, mozdulni se fogok tudni. Ha szerencsém van, megesznek a halak. Ha nem, mire megtalálnak, felismerhetetlen leszek. A morfológiai vagy DNS- azonosítás majd megmondja, én vagyok az, de János és Andika emlékezetében úgy maradok meg, amilyen voltam, mikor utoljára láttak.

–        Segítség! Segítség!

Kétségbeesett kiáltozás térítette magához Évát.

–        Segítség! Segítsen má’ valaki!

A folyó partján rémülettől reszkető asszony tördelte a kezét, majd tehetetlenül kinyújtotta a hullámzó víz felé. Éva arra nézett, amerre a nő ujjai nyúltak, láthatatlan fonalat kibocsátva az egyik haragos örvény felé.

Az első pillanatban nem látszott semmi, majd hirtelen valami piros tűnt fel, hogy azután újra csak a víz szürkesége kavarogjon. De a piros valami nem hagyta magát, feltört a felszínre. Éva ekkor látta meg, hogy egy gyerek az. Beleeshetett valahogy a vízbe. Elszántan, hadonászva küzdött életéért.

–        Nem tudok úszni, húzza má’ ki valaki!- visított a nő, aki nyilvánvalóan a szerencsétlenül járt gyerek anyja volt.

Éva egy másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet. Ha beleugrik a folyóba a hídról, megállhat a szíve a hirtelen hőmérsékletváltozástól, vagy beütheti a fejét egy sziklába. Akkor meghal, és nem veszik semmi hasznát. Pedig most segíteni akart. Lélekszakadva szaladt le a hídról. A parton egy pillanatra megtorpant. Lerúgta cipőit, mert csak fölös súlyként húzták volna le a fenékre, Éva pedig nem akarta, hogy sikertelen legyen vállalkozása. Belevetette magát a dermesztő közegbe. A hideg késként hasított a mellkasába, teste minden egyes pontját apró szilánkokként szúrta a jeges folyó. A nő minden erejét összeszedve úszott a gyerekhez. Már csak egy karnyújtás választotta el tőle, mikor a fiú elmerült. Éva gondolkodás nélkül bukott le utána. A sötét, fagyos és vészesen örvénylő vízben szemeit becsukta és kinyújtott karjával tapogatva kereste a fiút, de nem találta. Ki kellett emelkednie a vízből, hogy levegőt vegyen. Kinyitotta a szemét, ekkor vette észre, hogy a gyereket már jó öt méterrel arrébb sodorta az ár. Erőteljes karcsapásokkal utána úszott, majd elkapta a grabancát, mielőtt újra lerántotta volna a tehetetlen fiút egy örvény. Eltartotta magától a fuldoklót, de a már kimerült, és átfagyott gyerek bábuként tűrte, hogy a nő magával vonszolja. Éva lábával taposva a vizet kievickélt a partra, ahol már nemcsak a fiú anyja, hanem egy fiatal lány is állt.

A két nő karjai csápokként kaptak a gyerek után. Egyetlen mozdulattal ragadták ki Éva kezéből. A fiú koszos vizet köpdösve fuldokolt.

–        Jócikám, csillagom, mi a büdös francot művetél, kisfiam!- szorította magához az anya a gyereket, mire az újabb köhögő roham kíséretében szürke kotyvalékkal öntözte meg a földet, majd nagy sóhaj kíséretében anyjára emelte tekintetét.

–        Hun a cipűje?- kérdezte a lány, mire az asszony összeráncolt homlokkal meredt a gyerek a lábára.

–        Segítsenek!- suttogta Éva, aki még mindig a vízzel hadakozott.

A csúszós parton nem tudott megkapaszkodni, beleragadt a szürke latyakba, de ahogy csontjai kezdtek átfagyni, egyre kevesebb erő maradt benne, hogy legyőzze a folyót.

–        Segítsenek már a hölgynek! - a távolból egy férfi ordított a parton álló két nőnek, akiket viszont teljesen lekötött a gyerek, pontosabban annak lába.

–        Hun a cipő?- fordult az anya Évához, aki azonban képtelen volt arra, hogy válaszoljon.

A hideg víz, mint mázsás súly elkezdte lefelé húzni, le a mélybe. Éva még egy ideig megpróbált küzdeni, de hamarosan alulmaradt. Elernyedtek izmai, és hagyta, hogy a folyó befejezze munkáját.

–        Segítsenek már!- a férfi ebben a pillanatban ért le a partra.

Megtámasztotta lábait a köveken, és megpróbálta elkapni Évát, de ujjai csak a fagyos szutyokban turkáltak.

–        Hát, elvesztette a cipűjit a gyereknek! Nem lássa?- vonyított az anyja.

–        Hagyja már! Segítsen inkább!- förmedt rá a férfi.

–        Mi van? Még hogy hagyjam?! Hát, mit kípzel, maga, hogy nekem glédába áll a pízem? Hunnan fogok ennek a gyereknek cipűt szerezni, mi? Mongya meg, ha olyan nagy okos!

–        Hallgasson már el, az istenit magának! – üvöltött a férfi. - Nem látja, hogy vízbe fullad ez a szerencsétlen?

–        De hát a cipű…

–        Az az asszony megmentette a maga fiát, nem érti? Az életét kockáztatta a maga gyerekéért.

A férfi hirtelen elfordította a fejét a két nőtől, és a vizet kémlelte. Néhány méterrel arrébb kiemelkedett egy test. A férfi egy ugrással ott termett, két kézzel megfogta a toprongyos kabátot, és kihúzta a teljesen átnedvesedett, jéggé fagyott Évát. Átfordította a hátára a mozdulatlan nőt, akinek csillogó szemei üvegesen kutatták a sötétkék, tiszta égboltot. Ajkai ellilultak, bőre fehérsége elvakította a parton állókat. A férfi fölé hajolva hallgatta, hogy lélegzik-e, majd kabátja gombjait feltépve erőteljes mozdulatokkal munkára próbálta bírni Éva néma szívét. Négy-öt ütemnyi szívmasszás után levegőt fújt a nő mozdulatlan tüdejébe. Percekig kitartóan dolgozott, de végül feladta a harcot, és csendesen maga elé bámult.

–        Meghalt.

A mellette álló két nő egymásra nézett. Az anyja magához ölelte a gyereket, a lány pedig észrevette Éva parton felejtett lábbelijét.

–        Anyám, na, nézzed csak, itt hagyta a cipűjit.

–        Hátha itt hagyta, akkor már neki nem kell, hozzad csak!- rántotta meg a vállát az anya.

A lány felvette a cipőt, majd szótlanul indultak el a gát felé. Az asszony melengetni próbálta a gyereket, a lány pedig ruhájába törölve tisztogatta szerzeményét.

A férfi döbbenten csóválta a fejét a zajló folyót fürkészve:

–        Ez a szerencsétlen, hogy pont mindenszentek napján kellett meghalnia.

Az utolsó levél

                                              Az utolsó levél

–        Ne aggódj, mire lehullanak az utolsó levelek, már túl leszünk mindenen.

Megnyugtatón mosolygott, én pedig értetlenül bámultam rá.

–        Mit akarsz evvel mondani? Tovább megyünk, mint eddig mindig- biztattam harciasan.

–        Nem, ez most más- tiltakozott.- Ezt már nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni.

–        Ne mondd ezt!- könnyeim patakként törtek elő.

–        Ne sírj- próbált vigasztalni, de szavai lepattogtak kétségbe esésem faláról.

–        Nem hagyhatsz el!- könyörögtem.

Lerúgtam cipőmet, és melléfeküdtem az ágyba. Szorosan hozzábújtam. Éreztem bőrének ismerős illatát. A testéből áradó meleg biztonsággal töltött el. Mi baj történhet velünk, hisz még itt vagyunk ketten, együtt. Ki választhatna el minket? De ő nem hagyta magát:

–        Már túl régen tart, és most vége- ingatta a fejét lassan.

Elhúzódott tőlem, de én utána nyúltam, és magamhoz öleltem.

–        Nem! Nem lehet vége!

–        El kell mennem - suttogta.

–        Nem mehetsz- belefúrtam arcom a hajába.

Erősen megszorítottam, mire ő felszisszent. Ellazítottam karomat. Agyam lázasan zakatolt, milyen érvvel jöhetnék még elő, hogy magam mellett tartsam őt.

–        Emlékszel, hogy kezdődött?- kérdezte elmélázva.

Magam előtt láttam, ahogy sötét barna hajába túrva próbálta elbagatellizálni ezt az ügyet:

–        Ugyan, ne aggódj! Semmiség- mondta, és én elhittem minden szavát.

Elhittem, mert el akartam hinni. Elhittem, mert sohasem hazudott még nekem. Elhittem, mert ostoba voltam, mint egy gyerek.

Nem akartam meglátni a helyet, ahol volt; az embereket, akik körülvették; a csöveket, amik kilógtak az oldalából; a fanyar mosolyt, amivel fájdalmát leplezte. Töröltem a memóriámból a lila minden árnyalatában pompázó hátát, mely csak egy morbid mellékhatása volt annak, hogy szétfeszítették a bordáit. Rá se néztem a hónaljától a teste közepéig végigfutó vörös csíkra. Szó nélkül megfésültem a haját, mikor nem tudta felemelni a kezét.

Ó, csak apróságok! Elmúlnak.

Elmúltak, két évig abban a hitben ringattak minket, hogy minden rendben.

–        Egy újabb műtét kellene - néztem mindig meleg szemébe.

–        Nem lehet - húzta el a száját.

–        Pedig az működött. Két évig tünetmentes voltál.

–        Működött? !- kacagása fulladásba ment át.- Fájdalmas volt, az ellenségemnek se kívánom azt a kínt.

–        De mégis- erősködtem.- Kibírtad, erős vagy.

–        Az orvosok azt mondták, nem lehet. Nem tudják összevarrni a sebet - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és a fal felé fordulva elhúzódott tőlem.

–        Miért? – kapaszkodtam karjába.

–        A múltkor a sebész vaskapcsokat használt. Azokhoz nem tudják hozzáilleszteni az új varratokat.

–        De hiszen… - idegsejtjeimet szinte felrobbantotta a hirtelen támadt harag.- Hát mit tett veled az a … ?!

Lenyeltem a szidalmat, mert eszembe jutott, hogy akkor, két éve istenként tekintettem arra az emberre. Most azonban a sátán képében jelent meg előttem.

–        Nem volt annyi esze, hogy nem lehet majd újraműteni téged? Nem tudta, mit művel?

Felemelkedtem fekvőhelyzetemből, hogy dühömmel a legkisebb fájdalmat se okozzam neki.

–        De tudta.

–        Akkor miért azt a vacakot használta?

–        Azt hitte, nekem már az is megfelel.

–        Tessék?- értetlenkedtem.

–        Ugyan, miért háborogsz? Én már akkor felkészültem arra, hogy egy-két évem van, és kész- dünnyögte a falnak.

–        Miről beszélsz?- megfogtam felsőtestét, és magam felé fordítottam, mire felnyögött.

–        Arról, hogy másoknak ennyi adatik meg, én meg még mindig itt rontom a levegőt- szavai élesen tudatomba vágtak.

–        Te senkinek se vagy útban. Fontos vagy. Szükség van rád!

–        Kinek?- fintorgott gúnyosan.

–        Nekem – motyogtam.

–        Örülj, hogy ilyen szerencsés voltam – rám emelte fáradt tekintetét,- szerencsések voltunk.

–        Ó- sóhajtottam.

Homlokomra tapasztottam tenyeremet. Masszírozni kezdtem lüktető ereimet.

–        És a kemoterápia?  Azt lehet?- kérdeztem.

–        Lehet, lehet… - rántotta meg a vállát, - de nekem nem kell.

–        Miért?

–        Amiatt ilyen a lábam, fel se tudok állni.

Ráncos kezével végigsimította sajgó végtagjait, de egy könnyű érintéstől nem illant el a kín, és az erő se tért vissza a legyengült testbe.

Felidéztem magamban azokat a napokat, mikor a kezelés után gyönyörű barna haja ősszé vált. Kit érdekelt? Ostoba hiúság, semmi más.

–        Sugárkezelés?- jöttem elő egy új ötlettel. – Az jó volt!

–        Ó, csodás!- nyomott el egy kuncogást.- Minden reggel hajnalban kipattantam az ágyból, rohantam a vonathoz, két órát zötykölődtem Debrecenig, loholtam a villamoshoz. Azután könyörögtem az asszisztensek, hogy végezze már el a kezelés, hogy elérhessem a vonatot. Délután négykor beestem a lakásba, és fetrengtem, émelyegtem, hánytam, emlékszel?

–        Emlékszem- kezembe temettem fejem.

Hiába főztem bármit neki, mindent undorodva félretolt. Lábujjhegyen jártam a lakásban, hogy pihenhessen. Tehetetlen szemtanúja voltam szenvedésének.

–        Aztán másnap kezdődött minden elölről- folytatta szarkasztikusan.

Nagy levegőt vett, de kifújni már csak heves köhögő roham kíséretében tudta.

–        Harmincszor. Harminc nap egymás után- ejtette ki a kemény szavakat egyenként.- Nem kérek belőle!

Felrémlett előttem hősies küzdelme a hajcsomókkal, melyek reggelente belepték a lakást, azután megkönnyebbült sóhaja, mikor már alig maradt haja, és nem kellett többé utána sepregetni. Jelentéktelen apróság, mely azonban mindenki számára nyilvánvalóvá tette, milyen komoly ellenféllel vette fel a harcot. Nem hazudhatta többé, „ó, nincs semmi baj, jól vagyok, kicsattanok az egészségtől”.

–        Akkor hyperthermiát.

–        Jaj- fújtatott erőtlenül, - hogy a nyakamon keresztül a szívemig ledugjanak egy csövet, aztán meztelenül befektessenek egy koporsóba, ahol alszok, amíg szétégetik a gyilkos sejteket. Klassz volt. Főleg az ébredés- mondta fanyalogva.

–        Egy év életet adott neked.

–        Meg két hónap szenvedést.

Mindkét lábszárán tenyérnyi darabon leégett a bőr. Kilátszott a hús. Másodfokú égési sérülés.

–        Én… én szívesen kötöztelek minden nap - dadogtam.- Nekem nem volt teher.

–        De nekem az volt.

–        És már nem is látszik. Nem nagyon.

–        Nem érdekelnek az ocsmány hegek, de az a gyötrelem… Nem kell újra!

Nem jutott eszembe semmi, kimerült az orvostudomány tárháza. Csendben feküdtünk egymás mellett. Átölelt karjával, végigsimította hajamat, ahogy régen. Azt képzeltem, nem itt vagyunk és nem most, hanem valamikor a távoli múltban.

–        Emlékszel, mikor azt mondogattam, hogy százötven évesen fogsz meghalni, én meg százhúsz leszek, hogy együtt halhassunk meg? – fordultam felé, hogy lássam, benne milyen érzelmeket kelt az az emlék, amin mindig jót kacagott.

–        Fiatal voltál még- a fájdalom fintorrá torzította mosolyát.

–        El se tudtam képzelni, hogy nélküled éljek akár csak egy percet is.

–        Megszokod.

–        Hogy mondhatsz ilyet?! - háborogtam halkan.

–        Először nagyon rossz lesz – merült el a múltban, saját tapasztalataiban,- de ahogy telik az idő…

–        Az idő majd mindent megold?- gúnyolódtam.

–        Úgy valahogy.

–        Hogy gondolod ezt? ! Soha nem felejtelek el.

–        Hamarabb, mint hinnéd.

Ránéztem. Arcáról eltűntek azok az apró rózsák, amiktől ő különleges volt. A megszokott pirosság helyett rántotta színű sárga bőre szinte égette a szemem. Most először vettem észre a betegséget, ami olyan alapos és megállítgatatlan munkát végez, mint egy húsevő baktérium. Belülről falja fel először a testet sejtről sejtre haladva, majd a lelket, végül az életerőt.

Keserű tekintettel viszonozta pillantásomat, majd kifakadt:

–        Hat éve szenvedek. Annyi tortúrán mentem át, aminek a felét se viselték volna el mások. Öt hónapja nem keltem fel ebből az ágyból. Két hónapja csak az egyik oldalamon tudok feküdni a csontokban levő daganatok miatt. Négy hete csak tejet és kekszet eszek a májamban levő gócoknak hála. Éhes vagyok, fáj mindenem. Elég volt. Kérlek, kérlek- könyörgött zokogva,- engedj el! Engedj elmenni!

Becsuktam a szemem, ahogy magamhoz öleltem, és önző módon gondolkozni kezdtem, újabb lehetőségek után kutattam.

–        Hmm- az orvos krákogása térített magamhoz.

Kelletlenül feltápászkodtam az ágyból. Még se illendő, hogy egy beteg mellett feküdjek a kórházban. Az orvost azonban nem zavarta a dolog, sőt, elmerengőn nézett ki az ablakon, míg én rendbe szedtem magamat.

–        Döntöttek?- kérdezte halkan.

Ő várakozón, esdekelve nézett rám. Beteg szemeiben a remény tüze csillogott.

–        Elengedlek - suttogtam, majd az orvoshoz fordultam,- köszönjük, doktor úr, de nem kérünk több kezelést.

–        Értem- bólintott, zsebébe csúsztatva kezét.- Megértem. Akkor… akkor a szokásos protokollt fogjuk folytatni. Lehetőségeinkhez mérten csillapítjuk a beteg fájdalmait, csökkentjük a hányingert. Mindent megteszünk, hogy jó legyen a közérzete.

–        Rendben- hajtottam le a fejem megadón.

Hazamentünk.

Tehát ennyi volt. Befordultunk az utolsó sarkon, és már csak az utolsó utcán kell végigmennünk, azután… azután ő tovább megy, én pedig itt maradok. Egyedül.

De még hosszú út állt előttünk.

Újabb hetek teltek el, és semmi se változott. Egy helyben toporogtunk.

–        Kérlek, drágám- szólt egy nap, mikor elhelyezkedett fekvőhelyén szokásos helyzetében, oldalra fordulva, lábát maga mellé húzva,- imádkozz értem, hogy minél előbb vége legyen!

–        Micsoda? ! Hogy feltételezheted rólam, hogy képes lennék azért imádkozni, hogy meghalj!- visítottam, mint egy elmeháborodott.

–        Ha szeretsz, tudsz- lehelte.

Másnap tudatzavara lett. Már csak engem ismert fel, folyton utánam kiáltozott. El se mertem hagyni a szobáját. Tétlenül ültem az ágya mellett. Alig evett, nem mondott semmit, semmi teendőm nem volt, csak ülni és várni.

Egy hét múlva kómába esett.

A szemei üresen meredtek a mennyezetre, a szája nyitva volt, a júliusi forróságban levegőért kapkodott. Nem evett, nem ivott többé semmit, csak bámult semmibe, a jövőbe, az ő jövőjébe.

–        Vigyázzon, mit mond, mert mindent ért!- figyelmeztetett a háziorvos egyik látogatásakor.- Menjünk ki!

Összetörten követtem az udvarra:

–        Ugye tudja, mi fog következni?

–        Igen- nyeltem vissza feltörni készülő könnyeimet.

Tudom- e?! Arra várunk, amit egész életemben el akartam kerülni, amivel még most is nehéz szembesülni.

–        Jó. Ha bekövetkezik, rendelési időben engem hívjon vagy a váltótársamat, este héttől reggelig pedig az ügyeletes kollégát. Majd mi mindent elintézünk. Van már sírhely?

–        Igen- motyogtam.

–        Gyűjtöttek pénzt a szertartásra?

–        Igen, kétszáz ezret.

–        Talán elég lesz - mondta, és magamra hagyott.

Nincs más teendő, csak telefonálni. Nem tehetek semmit, nem állíthatom meg az időt, nem téríthetem más mederbe az események folyamát. A szekér elindult, és egyre őrültebb tempóban gurul lefelé a lejtőn. De hol van a hegy alja?

A legrosszabbról két napon belül kiderült, hogy a legjobb. Mindkettőnknek.

Még hogy nem tudnék imádkozni a haláláért? ! Micsoda képmutatás! Már hogyne tudnék! Csakhogy szabaduljak.

Egy Hiszekegy, hat Miatyánk, ötvenhárom Üdvözlégy. Mormoltam, mint a kisangyal. Esdekeltem, mert most már én is túl akartam lenni rajta, pedig hol vannak még az utolsó levelek! Szikrázott a nyári nap, a fák lombkoronája élénk zöldben pompázott, és büszkén hirdette az élet szépségét.

Három nap, három rózsafüzér.

A harmadik nap megszántak minket a rokonok, és elvitték magukhoz a gyerekeket.

Nesztelenül osontam az ágyához.

–        Elmentek a gyerekek- súgtam a fülébe, mire kitágult a pupillája, felém fordította a fejét, és megszólalt, napok óta először:

–        Elmentek?

–        Igen. Csak ketten vagyunk, mint régen- de erre már nem válaszolt, újra a mennyezetre emelte tekintetét.

Akkor éjjel szabadultunk meg mindketten.

Ő elment örökre és visszavonhatatlanul. Én némán ültem a szobájában, és tanácstalanul meredtem üres ágyára:

Most mit csináljak? Nincs már semmi dolgom. Lehúztam az ágyneműjét, hogy kimossam. Gyűrött papírdarab esett a földre. Felemeltem, széthajtogattam. Egy levél volt.

Hetek teltek el, mire visszataláltam az élethez, magamhoz, és főleg a családomhoz.

Októberben kimentem a parkba. Már majdnem minden fa levetette lombruháját, már csak néhány színes folt árválkodott az ágakon, de hamarosan az utolsó levelek is megadják magukat a közelgő télnek.

Leültem egy padra. Zsebemből apró könyvet vettem elő, melynek lapjai közül kopott, szakadozott cetli kandikált ki. Kinyitottam a könyvecskét ott, ahol az értékes könyvjelző volt. Magamban betűztem a sorokat:

„Kedves Kislányom!

Nagyon szeretlek.

Puszi: anyu

2 Tim 4, 7.-8.”

Édesanyám utolsó levele azt a helyet jelölte a Bibliában, ahol az általa megjelölt sorok találhatók Szent Pál levelében. Az apostol kedves tanítványától, és barátjától, Timóteustól búcsúzik kivégzése előtt.

Végighúztam ujjamat a sorokon, úgy olvastam Szent Pál utolsó levelét, mely egyben édesanyám búcsúja is:

„ A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja.”

Fantomkép

A felkelő nap fénye lassan kúszott be a függöny melletti résen. Nem akartam felébredni, de a különleges színek kicsaltak az ágyból. Mezítláb álltam az ablaknál, és a távolba révedtem. A napsugaraknak a vörösből a sárgába váltva vakító fehérré kellett volna válniuk, de mindent ellepett valami lágy és megnyugtató zöld szín.

Folytatás a Képtárban.

Képzelet

- Szóval, hiába tudna valaki olyan hajtóművet létrehozni, ami fénysebességgel szelné át a teret, akkor is hihetetlen hosszú időbe telne eljutni egyik helyről a másikra. Gondolj csak bele, a legközelebbi csillag több mint négy fényévére van, vagyis fénysebességgel is röpke négy évet venne igénybe az út oda, és négyet vissza. És ez a legközelebbi objektum! A világűr pedig tele van csillagok és bolygók millióival, amelyek még ennél is messzebb vannak. Technikailag ugyan lehetséges, hogy megtegyünk egy húszezer fényéves űrutazást, de biológiailag lehetetlen. Másként kell áthidalni a tér-idő kontinuumot.

Miközben James lelkesen előadta szokásos reggeli csillagászati- fizikai kiselőadását, én azon töprengtem, hogy szabadulhatnék meg tőle.

Minden áldott reggel ugyanaz a szöveg Einsteinről, Hawkingról, meg mindenféle kimondhatatlan nevű ipséről. Már nagyon untam. Csak két utca, ennyire van a suli, csak ennyit kell kibírnom James társaságában. De két utca szörnyű hosszú, ha ezt a süketelést kell folyton hallgatni.

Bárcsak messzebb laknánk! Akkor járhatnák én is kocsival, mint minden normális, pontosabban szerencsés ember.

Nem, ez kevés! Ha James- ék akkor is szomszédaink lennének, vele kellene mennem, és már végig se merem gondolni, mi a rosszabb, ha ő vezetne, és közben elmélkedne, ahelyett, hogy az utat figyeli, vagy ha engem zavarna vezetés közben a szövegeivel?

Bárcsak ne lennének a szomszédaink!

Folytatás a Képtelen képtárban.

Képeslap- új novella 1. része a Képtárban!

1.

Úristen! Már megint késésben vagyok!
Nem értem, miért.
Reggel időben felkeltem. Jó egy kicsit lustálkodtam, de azután zuhanyoztam, reggeliztem, öltözködtem, ahogy kell. Oké, megnéztem a korai pletyi magazint a tévében, de azért, mert suliba jár az ember, még lehet tájékozott, hogy ki kivel mikor hol és mit. Mikor vége lett a műsornak, már alig akadt teendőm, csak felraktam a sminkemet, azután letöröltem, és újra felraktam még kétszer, de az nem a világ. Alig két óra! Mi a frászért kések el minden nap?
Hát ez meg a mi a csoda?
A postaládából kikandikáló szürke kartont megpöccintettem az ujjammal.
Nem létezik, hogy a postás már ilyen korán végigjárta a házakat! Még szerencse, hogy orvos akarok lenni! Ki nem bírnám, ha hajnalhasadás előtt kajtatnom kellene a városban, még akkor se, ha az a város történetesen ilyen aprócska, mint Spring Falls.
Na, lássuk, ki küldte, és mit akar!

(Folytatás a Képtelen képtárban.)

Árnykép befejező rész

Éjjel újra hallottam a hangokat.

A sötétben mezítláb osontam az ablakhoz, nehogy zajt csapjak. Nem attól tartottam, hogy felébresztem az őseimet. Arra egy egész csapat légkalapácsos útépítő se lett volna képes. Nem. Féltem, hogy elszaladnak az állatok, ha észrevesznek. Szemtől- szembe akartam velük találkozni. Alaposan szemügyre akartam venni őket, úgy, ahogy ők szemrevételeznek már néhány napja.
Három farkas ült a kertünk végében magasodó fenyő mellett. Egy fekete óriás, és két kisebb. Az egyik majdnem fehér, törékeny, valószínűleg nőstény. A másik sötétszürke, izmos példány izgatottan csóválta a farkát, míg a másik kettő türelmesen szimatolt a ház felé.
Szemük szikrázott a holdfényben.
Bár a függöny mögül kémleltem őket, mégis mindhárman felkapták a fejüket, hegyezték a fülüket, mikor az ablakhoz léptem. Észrevettek, bármennyire is igyekeztem elbújni előlük. A következő pillanatban már messze az erdőben jártak, és csak a hóban maradt nyomok emlékeztettek arra, hogy néhány perce csupán méterek választottak el tőlük.
A látszólagos kudarc ellenére elégedetten feküdtem le. Végre megbizonyosodtam arról, hogy nem képzelődöm. Megérzéseim nem csaltak meg. Napokkal ezelőtt éreztem először, hogy valaki vagy valami minden mozdulatomat követi. Reggel, mikor szelőztetem a szobát, már várja, hogy megjelenjek az ablakban, este pedig ő az utolsó élőlény, aki tudja, hogy létezem.
Hogy egy farkas lenne az, azt álmomban se mertem volna gondolni.
Folytatás a Képtelen képtárban.

Emlékkép

1.

– Ezt hagyd abba!- Ben akkorát csapott a szekrényajtómra, hogy az középen behorpadt.
– Mit?- löktem arrébb a karját, és bedobáltam a könyveimet a polcokra.
– Hogy Gale Prescottot bámulod.

– Nem bámulom.

– Ne ámíts! Nem vagyok vak- fintorgott, mintha romlott ételt vett volna a szájába.

– Oké, beismerem - adtam meg magam, - de azt bámulok, akit akarok!

Bevágtam az ajtót, kezemmel a szekrénynek támaszkodva nyílegyenesen Benre néztem, de ő nem az a fajta srác, akinek ennyi elég, hogy meghátráljon.

– Nem, öreg, nem! Az a csaj totál ciki! Folyton tanul, és azok a cuccok, amiket hord!

Tudtam, hogy igaza van, mert ismertem a suliban elterjedt közfelfogást, de mégis meglepett, hogy az ő szájából kell hallanom.

– Ha tanul, legalább nem üres a feje. Legalább jókat lehet vele dumálni, nemcsak a divatról csacsog, hanem értelmes dolgokról is - védtem Gale-t, és persze magamat is.

– Tőlem egy csaj arról csacsog, amiről akar! Nekem nem a szövege a fontos.

– Hanem?- kérdeztem, mintha nem tudnám a választ. De Ben, már száz éve a haverom, előbb tudom, mire gondol, mint ő maga.

– A megjelenése, öregem. Nézd meg, Marilynt!- bökött meg mindentudóan, miközben szemei majd kigúvadtak, ahogy a csajt mustrálta.- Ő aztán belevaló!

Mutatóujjával Marilyn felé intett, aki a mozdulatot látva bedomborított, és hátravetette a haját.

- Marilyn a belevaló, vagy te vagy Marilynbe való?

Foltytatás a Képtárban

Tájkép

Miután a félórás kimerítő séta végén bekopogtunk Emily- ék házába, nagyot sóhajtottam. Nem a gyaloglás fárasztott ki, hanem Carol folyamatos panaszáradata.
- Végre, hogy megérkeztetek!- tárta szélesre az ajtót Emily, és betessékelt minket a nappaliba.
- Ne is mondd, - fújtattam,- már azt hittem, sose érünk ide.
- Miért? – ráncolta össze a homlokát Carol.
- Semmi, semmi- rosszul sikerült beszólásommal azonban csak újragerjesztettem indulatait, és most Emily- re zúdította azt a szitoktömeget, amit én már útközben végighallgattam.
- Képzeld el, az a kis cafka, az a mocsok ribanc, rászállt Neal- re!
- Kiről van szó?- pislogott Emily értetlenül.
- Marilyn Ward- ról, ki másról? !- csattant rá Carol, majd egy újabb cirádás mondatot engedett el.
Emily segélykérően nézett rám, miközben leültünk a nappaliban álló dohányzóasztalhoz:
- Szerintem, kezdjük el azt, amiért jöttünk!- javasoltam, mikor Carol egy lélegzetvételnyi időre elhallgatott.

Folytatás a Képtelen képtárban.

Képlet

Életem legrosszabb napja volt a mai.

Már a reggel vacakul indult, mikor suliba menet kilyukadt a kocsim bal első kereke, és az út közepén kellett hagynom a járgányt. Még arra se volt időm, hogy betelefonáljak a szervízbe, jól ki kellett lépnem, de így is elkéstem a suliból. Már a parkolóban voltam, mikor hallottam a csengőt, de hiába kapcsoltam nagyobb sebességre, a folyosón egyenesen Hunter igazgató karjaiba futottam, aminek egy figyelmeztetés lett az eredménye.
A feszültségtől felajzva a teljesítőképességem valahol a földtörténeti ókor és középkor táján vesztegelt, így nem csoda, hogy a matek dogám csak jó indulattal sikerült gyengére.
Christine és Judith egész nap rajtam köszörülte a nyelvét, Ann megette az összes kajámat, de a csúcs csak ezután következett.

Folytatás a Képtelen képtárban.

Álomkép

- Ki ez?
Miután válaszra se méltattam, Bess elvette tőlem a lapot, amire rajzolgattam. Alaposan megvizsgálta firkálmányomat.
- Ki ez?- ismételte a kérdést, ami csak másodjára jutott el tudatomig.
- Hát… izé…
Bess a legjobb barátnőm, de az igazságot neki se mertem elmondani. Nem akartam, hogy totál idiótának nézzen.
- Egy fiú- vágtam rá.
- Haha. Nagyon vicces vagy- úgy tett, mintha nevetne, de kétségtelenül gúnyolódott.- Látom, hogy egy fiú. Keskeny, ívelt száj. Csontos markáns arc. Vesébe látó, ugyanakkor álmodozó szemek. Igen, határozottan egy fiút ábrázoltál, de azt kérdeztem, konkrétan ki ez.
- Egy fiú.
- Egy fiú valamelyik csoportodból? Matekról? Vagy bioszról? Egy fiú a focicsapatból? Bár ez nem valószínű, mert akkor ismerném - húzta el a száját.- Egy fiú a kávézóból? Egy fiú az utcátokból? A városból? A megyéből?
Végtelenségig folytatta volna a felsorolást, ha le nem állítom:
- Egy fiú az álmaimból.

Folytatás a Képtelen képtárban.