2012. január 27., péntek

Miért nem lettem geofizikus avagy háború pontban négykor

A gyerekeim kicsi korukban sokszor kérdezték:
– Anya, te mi vagy?
Ciki lett volna azt mondani, hogy főállású anya, ezért mindig bevallottam az igazat.
– Geofizikus.
– Jó, jó, de mi az? – kérdezték, mire hosszú magyarázatba kezdtem a földrengésekről, a napszélről, a geoidról és a kőolajkutatásról.
Hitték is, nem is, nem szóltak semmit, ám egy nap a nagylányom lelkesen jött haza.
– Képzeld, anya! A suliban néztünk egy filmet.
– Mi volt a címe?
– A mag, és volt benne két geofizikus!
– Komolyan? És?
– Szóval tényleg vannak geofizikusok – lelkendezett.
–Miért ne lennének? – ráncoltam össze a homlokomat. – Én is az vagyok. Mutattam is neked a diplomámat.
– Persze, persze de az csak egy kis könyv… a filmben viszont igazi geofizikusok voltak!
Ezek után természetesen én is kíváncsi voltam a filmre, és irigykedtem: ó, milyen érdekes életet élnek az Aaron Eckhart és Stanley Tucci által megformált tudósok!
Persze csak addig volt izgalmas az életük, amíg ez utóbbi meg nem halt.
De miért nem lettem én geofizikus?
Vágyakban nem volt hiány. Szeizmológus akartam lenni. San Franciscóban akartam tanulni a Berkeley egyetemen. Ne nevessetek ki! Nem vicc. Öt éven keresztül gyönyörködhettem a tanszékvezetőm amerikai diplomájában, ami a falon lógott velem szemben, amikor vizsgázni voltam a vezérnél.
Történt azonban, hogy a nyolcvanas évek végén kezdtek beszivárogni hozzánk az amerikai filmek, nekem pedig nagyon nem jött be az amerikai életforma.
Jó, gondoltam, akkor mással fogok foglalkozni. Lehetőleg olyan területet választok, ahol pénzt is lehet keresni.
A kőolajkutatást választottam, már csak azért is, mert ezt a tárgyat kedvenc tanárom tanította.
És ha már lúd, legyen kövér! Nem itt Magyarországon, mert aki megtanulja, hogy kell kőolajat keresni itt, az mindenütt profi, nálunk ugyanis magas a hőmérsékleti gradiens (a hőmérséklet-növekedése a mélységgel), ezért hazánk nehéz terepnek számít.
Na de hova lehet menni?
Ismerőseim közül néhányan megfordultak a Közel-Keleten.
– Nagyon jó hely – mesélték. – Csak leszúrsz egy botot, és már jön is az olaj, ráadásul az arabok nagyon jól fizetnek.
Apró szépség hibája volt az iraki munkának, hogy minden délután pontban négykor megjelent néhány fegyveres ember a terepen és kijelentették, hogy mára vége a kutatásnak, mert most kezdődik a háború.
Hadászati szempontból nyugalmasabb hely volt Mongólia, ahol szintén dolgoztak ismerőseim. Ennek az országnak másik előnye, hogy csak egy ugrásra van Kínától, igaz, hétmérföldes csizmával, de mégis… ha az ember unatkozna – ami elég gyakran előfordul, mivel Mongólia kifejezetten ingermentes környezet – az ember csak kiruccan Pekingbe, és megnézi a Nagy Falat.
Mongólia 16-szor nagyobb Magyarországnál, lakossága azonban csak 3 millió.
Ismerőseim a sivatag mélyén dolgoztak-éltek, bár azt hiszem, ott nincs is más, csak sivatag. Azt mondták, hogy 100 km-es körzeten belül nem nőtt egyetlen fa se, és télen olyan hideg volt, hogy kifagyott a foguk. Szó szerint. Szóval amit kerestek, azt itthon protézisre költötték. Olyan rohadt hideg volt, hogy inkább megtanultak kenyeret sütni, csak ne kelljen a boltba menni, ami egyébként szintén nem volt 100 km-nél közelebb.
Ezek után úgy döntöttem, jó lesz nekem édes hazám, nem vágyódok el. Na de Budapest szóba se jöhetett, hisz drága volt az albérlet. Maradt kicsiny városom, ahol az ország egyik legnagyobb olajkutató cége üzemelt. Háromszor beszéltem meg időpontot az igazgatóval állásinterjú-ügyben, de a titkárnőnél tovább soha nem jutottam. Ekkor elgondolkodtam. Nem az volt a gond, hogy reggel héttől, délután négyig tartott a munkaidő. Még azt is lenyeltem, hogy pontban hétre kötelező volt benn lenni, és este kilenc előtt nem illett hazamenni. Az azonban nagyon nem jött be, hogy szombaton és vasárnap is bent ültek a jövendőbeli kollégák.
Mikor fogok én így élni? Mert akkorra már világos volt: a geofizika nem az életem, CSAK munka.
Úgy éreztem, ez az Isten ujja, és feladtam e tudománnyal kapcsolatos terveimet.
Na de miért jelentkeztem geofizikus szakra?
Az egy másik történet. Majd egyszer elmesélem.

2012. január 25., szerda

Vélemények


A fenti képet a molyos Görbebögre című kihívásra készítettem, de amikor elkezdtem írni ezt a posztot, eszembe jutott, milyen jó lesz ide illusztrációnak.
Megszülettek ugyanis az első kritikák a Jóslatok hálójában című könyvemhez.
A könyv olyan amilyen, egyféle, a vélemények azonban különbözőek,mint ahogy mi, olvasók is különbözőek vagyunk, és ahogy a képen szereplő bögrék se egyformák.

Szigorúan betűrendben a vélemények:

Gretty

Katamanó

Katarina

Kelly

Lylia

Mindenkinek köszönöm, hogy nem csak elolvasta a könyvemet, de arra is méltatta, hogy véleményt írjon róla <3

2012. január 22., vasárnap

Az én városom Hot Hill

Amikor kitalálunk egy történetet, és megvannak a szereplők, a karakterek is, az utolsó lépés (ha eddig még nem merült fel), hogy hol játszódjon a sztori.
Milyen lehetőségek vannak?


-Egyszerű vagy épp ellenkezőleg a legbonyolultabb megoldás egy teljesen új világ felépítése (pl. Star wars, Dűne, A gyűrűk ura) .
Nehéz, mert mindennek tökéletesen passzolnia kell, bár a szabályokat az író találja ki.

 - Legkézenfekvőbb egy meglevő, létező helyszínbe való beilleszkedés, bár ennek is vannak hátulütői: mélyrehatóan ismerni kell a helyi viszonyokat, sőt, az olvasók számára is vonzóvá kell tenni.
Legyünk őszinték, a magyar olvasók nem rajongnak a magyarországi helyszínekért.

- Áthidaló megoldás a két szélső eset között egy olyan hely létrehozása, ami akár létezhetne is, de nincs.
Ilyen az én amerikai városom, a 600 fős Hot Hill.
Amikor elképzeltem ezt a települést, az jutott eszembe, hogy az USÁ-ban rengeteg apró város van (náluk ismeretlen a falu), és nagyon sokan farmokon vagy saját birtokon élnek, illetve csak egyszerűen távol a többiektől. Egy ilyen településközpontként jelent meg a fejemben Hot Hill, ahova környező, hasonlóan kicsi városokból bejárnak a gimnazisták a suliba, így van értelme fenntartani egy négyszintes iskolát, de kórház már nincs, és ahhoz a legközelebbi nagyobb városba kell bemenni.


Ti milyen helyszíneket szoktatok kitalálni? 
Miről szerettek olvasni?

Várom a véleményeteket :)

2012. január 11., szerda

Tara Monti : La mattanza


A Könyvmolyképző új sorozatában, a Fekete macska regénytárban jelent meg Tara Monti könyve.

Mi a La mattanza? 
A La mattanza  egy tradicionális rítus, "a csapdába ejtett tonhalak leölése". (22. oldal)
A La mattanza egy realista krimi, mentes minden kacifántos, felesleges körúttól.Hihető, jól végiggondolt, gondosan végigvezetett.
A La mattanza két ember megismerkedése, elszakadása, majd egymásra találása. Szépen megírt szerelmi történet, az emberi kapcsolatok széles tárháza.
A La mattanza hol humoros, hol bölcselkedő, csak annyira, hogy nevess, hogy sírj, hogy gondolkodj.
A La mattanza nem egy sablon történet.Üdítő színfolt a napjainkban megjelenő könyvdömpingben.
A La mattanza borzongatóan szívmelengető írás, melynek hatása az utolsó oldal után is hat. Valódi sorsforduló nem csak a szereplők, de az olvasók számára is.


Kinek szól a könyv?
Mindenkinek, aki szereti a nem csöpögős, nem erotikusan túlfűtött romantikát, és a krimikre is fogékony.

Ami tetszett:
- Pazarul kidolgozottak a karakterek. Nekem Sasha és Sano állt legközelebb a szívemhez, de főleg a lány.
Sasha ha kell, bölcs, máskor humoros. Visszahúzódó, de a lelke mélyén mégis egy társra vágyik , mint minden nő. Izgalmasan összetett személyiség.
Sano pedig az igazi álompasi.
- Csodálatos a könyv nyelvezete.
- Érdekes, fordulatos a történet.
- Legkedvesebb részeim Sasha rádiós elmélkedései voltak.
- Külön élmény volt a szigetről olvasni, az ottani halászok életével megismerkedni.

Ami nem tetszett:
ilyen nem volt.

Kedvenc idézetek:
– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a szavaknak. Pedig a szavakon túl létezik egy másik, egy teljesebb világ, csak kevesen jutnak el oda. (64.oldal)

… olyan vagy, mint egy fa, amit egy lelkes botanikus idecipelt valahonnan a világ túlvégéről, ám hiába metsz, nevel, ápol, a különös fa épp csak annyira ver gyökeret, hogy el ne pusztuljon. A saját földbe vágyik vissza. (242.o.)

Rontás vagy varázslat? Ha rontás, van-e olyan mágia, melynek segítségével vissza lehet fordítani varázzsá? Ha varázslat, miféle mágiával lehet megóvni a rontástól? Az egyik mindig ott búvik a másikban. Hiszen a gyökerük, valahol a mélyben összeér, talán bűvöletnek hívják. (339.o.)


– Fogkrém még kell. Meg fogkefe, fésű, és …
– Nem kell – magyarázta végtelen türelemmel a férfi. – Ugyanazt a fogkrémet használom,mint te, vettem neked fogkefét még reggel, hajkefét, fésűt, szemceruzát, csatot, gumióvszert, terhességi tesztet, müzlit, zabpelyhet, epres joghurtot és tequilát is beszereztem, valamint van otthon egy Shakespeare összesem is.
– Benne vannak a szonettek is?
– Benne. Mehetünk?
– Mehetünk- lehelte Sasha. (303.o.)

Ha érdekel Téged a szerző, itt találod a blogját : TARA MONTI 

2012. január 10., kedd

Telefon óóó

Régen írtam Életképes sztorit (:D a szó mindenféle értelmében), de tegnap eszembe jutott néhány történet a telefonról.

Anno egy előző rendszerben végeztem el az egyetemet, ami csak politikailag volt más, de egyébként nagyon hasonlított a mostanihoz: már a végét járta, és nem lehetett csak úgy munkát szerezni, így frissen vasalt geofizikus diplomámmal ki kellett magamnak találni valami pénzkereseti forrást.
Mivel felsőfokú nyelvvizsgám volt angolból, és akkor törölték el a kötelező orosz-oktatást, gondoltam, angolt fogok tanítani. Bementem a Tanácsházára (akkor így hívták a Polgármesteri Hivatalt), és kértem engedély (az akkor mindenhez kellett), hogy taníthassak. Adtak egy papírt, hogy angol-nyelvoktató vagyok. Ennek annyira örültem, hogy később a telefonkönyvbe a nevem mellé is beírattam, gondoltam, jó kis reklám.
Azután ahogy szaporodott a családunk és az orosztanárokból átképzett angoltanárok száma, plusz elkezdtem a jogi egyetemet, abbamaradt az angol-oktatás.
Hanem egy éjjel 11 órakor valamikor az első Orbán-kormány idején (bizony ilyen is volt :D), megszólalt a telefon:
- XY-t keresem, mondta egy kellemes, lágy, de nagyon riadt férfi hang.
- Én vagyok - feleltem, és azon töprengtem, ki lehet a csodás hangú idegen, aki engem, a háromgyerekes anyát keresi éjek éjjelén.
- Nyelvoktató? - egyre bátortalanabb lett a hangja.
- Nem, már nem foglalkozom ezzel.
- Biztos? - kérdezte reménykedve.
- Biztos.
- Kár, pedig egy nyelvoktatót keresek.
- Már nem tanítok.
- Franciát se? - na itt bekapcsolt a vészjelző, de nem szóltam semmit, nem kérdeztem meg, hogy miért pont franciát.
- Nem, már nem foglalkozom ezzel.
- Kár - mondta reményt vesztve, és letette a telefont.
Csak ekkor jöttem rá, hogy Orbánék megtiltották a prostiknak, hogy szexhirdetéseket adjanak fel, akik ezért francia nyelvtanárként reklámozták magukat.
Persze megkérdezhetitek, hogy miért nem tűnt fel, hogy éjszaka telefonál egy idegen. Erre is van magyarázat.
A telefonszámunk (378) egyetlen jeggyel tért el a kenyérgyár készáru-raktárának számától (375), és éjjel bizony előfordult, hogy a megrendelők mellényomták a gombot:
- Jó napot, húsz darab egy kilós fehér kenyeret, és ugyanannyi félbarnát szeretnék - dörrent rám egy hang a kagylóból, mire azonnal magamhoz tértem.
 - Én meg aludni szeretnék, ember! Még hogy jó napot? Milyen nap? Még csak a hold látszik, éjjel két óra van! - ha nem hagynak aludni, elveszítem a jó modoromat.
- Nem a kenyérgyár? - kérdezi.
- Nem, magánlakás.
- Miért nem mondja? - csapta le a telefont bocsánatkérés nélkül.

Jessica Day George : Éjféli bál



Mi ez a könyv? Mihez hasonlít?
Ez a könyv szépen besimul abba a vonulatba, melynek keretében elfeledett vagy éppen jól ismert gyermekmeséket dolgoznak fel kortárs szerzők ilyen vagy olyan formában.
Ilyen jellegű a Beastly, ami modern környezetben, a jelenkor Amerikájában játszódik, már írtam róla.
Ebbe a a vonulatba tartozik az Éjféli bál is, mely a Széttáncolt cipellők feldolgozása.
Ez bizony egy mese, mely egy kitalált helyen Vesztfálinban játszódik valamikor a középkor és újkor határán.
A történetet biztos sokan ismeritek. Az író regénybe öntötte a régi sztorit a 12 lányról, akik minden éjjel rongyosra táncolták a cipőiket.

Kiknek szól a könyv?
Semmiképpen nem az a célközönség, akik az eredeti mesénél voltak, vagyis nem gyerekeknek szól, hisz sokkal hosszabb, de főleg tartalmasabb lett így a történet, mint néhány oldalas meseként volt.
A nyelvezete sokkal összetettebb, árnyaltabb és nehezebb. A mellékszálak is sokkal kidolgozottabbak.
Mivel azonban továbbra is mese, se a hagyományos urban fantasy, se a young-adult (YA) vonulatba nem illik bele.Vannak benne misztikus-mese elemek (láthatatlanná tevő köpeny, Kőbezárt király...), viszont nincs egy darab vámpír vagy vérfarkas se, de a Harry Potteres értelembe vett boszorkánnyal vagy varázslóval se lehet találkozni, ezért azoknak ajánlom, akik szeretnek lemenni a lelkük gyermeki mélységeibe, és akik vágynak egy kis romantikára. Megjegyzem, ez utóbbi, a szerelmi szál, nem annyira kidolgozott, mint a Beastly-nél.

Ami tetszett:
- a szálak kezelése, a történet maga, bár ismerem a mesét, azért tartogatott meglepetéseket,
- a karakterek, főleg Galen és Rózsa, a többiek szerencsére elnagyoltak (másként túl hosszú lett volna a könyv)
- a nyelvezete, melyben csak kisebb döccenések voltak
- gyönyörű a borító (elől-hátul!)

Ami nem tetszett:
- (kicsit sokat "forgatták a szemüket" a szereplő)
- látszik, hogy egy atesita írta:
Spoiler: a hercegnőket megmenteni akaró hercegek sorra meghalnak, mire a hercegnőket boszorkánysággal vádolja a püspök, és bosszúból (???) interdiktumot vezet be, vagyis megtilt minden vallási szertartást: misét, temetést, keresztelőt.
 Vallásos emberek tisztában vannak azzal, hogy ha egy közösségben a boszorkányság vagy sátánizmus gyanúja merül fel, akkor az ellen nem az interdiktum a gyógyszer, hanem épp ellenkezőleg: sokkal többet kell/kellene imádkozni, misézni. Pici baki.

2012. január 3., kedd

Érzések

Sajnos családi gondok miatt nem tudtam tiszta szívből, örömmel átélni azt az eseményt, amit életem első könyvének megjelenése miatt kellett volna éreznem.
Ám most, néhány napja arcul csapott az érzés.
Spirit könyvét olvastam, és egyszer csak a borítón levő Vörös pöttyre tévedt az ujjam. Villámként csapott belém a felismerés, hogy ugyan még nem kaptam meg a tiszteletpéldányomat, de nekem is van egy ilyen könyvem.
Istenem, néhány éve egy lyukas garast se adtam volna azért, hogy valaha így lesz.
Nehéz az író sorsa, Ti is tudjátok.
Kedves facebookos ismerősöm, Gazdag Tea ( az Evernight, a Shiver, az Evermore, az Árnyak útján... sorozatok fordítója) egy bejegyzését kölcsönözve szeretnélek mindannyiótokat biztatni. Ne adjátok fel! Tartsatok ki! Egyszer mindenkinek eljön a várva-várt siker.
Frank Herbert: Dűne – 13 alkalommal dobták vissza a könyvkiadók.
Harry Potter és a bölcsek köve - 14 alkalommal dobták vissza a könyvkiadók.
Richard Bach: Jonathan Livingston Sirály – 18 alkalommal dobták vissza a könyvkiadók.
Stephen King: Carrie - több mint 30 alkalommal dobták vissza a könyvkiadók.
Margaret Mitchell: Elfújta a szél – 38 alkalommal dobták vissza a könyvkiadók.
Ray Bradbury írásait több mint 300 alkalommal dobták vissza. (Mit érezhet most az első visszautasító?) :)

Rudyard Kipling így kapta vissza egy írását: "Őszintén sajnáljuk, Mr. Kipling, de Ön egyszerűen nem tudja használni az angol nyelvet."

Hasonló a Folyó szeli ketté c. regényt visszautasító kiadó leveléből: "Fák vannak benne..."

2012. január 2., hétfő

Megérzés

Ez most egy rendhagyó bejegyzés, amolyan "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"-féle, de szeretném megosztani Veletek.
Lelkileg megviseltek az utóbbi hónapok eseményei.
Néhány hete brutális módon megölték a lányaim gyerekorvosát. Talán láttátok a tévében, hisz napokig keresték őket.
4 nappal ezelőtt pedig autóbalesetben meghalt a nagylányom legjobb barátnőjének édesapja, és Julit is csak a véletlen választotta el ettől a sorstól. Pár perccel a baleset előtt szólt rá az édesapja, hogy üljön át a másik oldalra, és ezzel megmentette a lánya életét. Hiszek a megérzésekben.
Kedves Juli, nem találom a szavakat, mert ilyenkor nem lehet semmi értelmeset mondani. Mielőbbi testi és lelki gyógyulást kívánok Neked, bár tudom, ezt soha nem hevered ki, de mi melletted vagyunk, és szeretünk.