Köszönöm, hogy olvastad a Jóslatokat

Köszönnöm,

hogy szereted a történetet.

hogy választottál kedvenc szereplőt.

hogy azt mondta: ez a könyv más, mint a többi.

hogy készítettél ajándékrajzot.

hogy elhoztad első kiadású példányodat.

hogy megvetted a könyvet és ezzel hozzájárulsz, hogy fogyjon a második kiadás.

hogy rábeszélted a barátnődet, hogy ő is feltétlenül olvassa el, sőt az iskolában mindenkinek ajánlod a Jóslatokat.

hogy érdeklődtél, mikor jelenik meg a következő történet.

hogy szerencsét hoztál, és először fordult elő, hogy a kiadó egyik munkatársa megkérdezte, hogy írok-e valamit.

hogy beszélgettünk, és megismerhettelek.

Köszönöm, hogy eljöttél a dedikálásra.

Dedikálás

Kis ország, kis foci

Miközben Jennifer L Armentrout könyvét, az Obszidiánt olvasom, nagyon érdekes infót találtam hátul a szerzőről:

„Amikor éppen nem merül bele az írásba, akkor olvas, sportol, zombifilmeket néz.”

Bevallom, némi irigységgel töltött el ez a mondat.

Ez a nő az írásból él.

És hány ilyet olvastam már, persze, jóformán csak külföldi, főleg amerikai szerzőkről.

Mennyit keresnek ezek az amerikai írók?

Biztos nem annyit, mint mi, hisz nagyságrendekkel nagyobb piacra termelnek.

Mégis…

Néhány hónappal ezelőtt megígértem, hogy összeszedem gondolataimat az írói lét nehézségeiről 

Akkor egyik pontként megemlítettem (megemlítettük kedves barátaimmal) az anyagi gondokat.

Hát igen. Magyarország pici ország, és ahogy mondják: ”kis ország, kis foci”.

Sajnos.

Bár semmi okom panaszkodni a Könyvmolyképzőre, hisz tisztességesen megfizettek, ami nagyon nagy szó, hisz egyes kiadók hónapokig, évekig tartoznak a szerzőinek a honoráriummal, mások pedig nemhogy nem fizetnek, de az íróknak hozzá kell járulniuk könyvük megjelenésének költségeihez, így aztán egy rossz szavam se lehet a Jóslatok kiadójára, mégis…

Sajnos nem lehet megélni az írásból.

Jogászként dolgozok, és igaz, hogy nevetséges összeget keresek, de a fizetésemet figyelembe véve kéthavonta kellene egy-egy új regénnyel előállnom. Még ha lenne is rá kereslet, akkor se tudnék olyan minőségű munkát kiadni a kezemből, amit jó szívvel tudnék az olvasók figyelmébe ajánlani.

Persze tudom, hogy az anyagi gond még kis hazánkban sem minden szerzőt érint, de nem tehetek semmi, hisz nem vagyok médiasztár, másrészt nem írok széles néprétegeknek.

Így aztán be kell érnem azzal, ami van. Bár a Jóslatok sikeres lett, másfél évig szerepelt az Alexandra kiadó sikerlistáján, mai napig sokan a keresik, kölcsönzik a könyvtárakban, mégse lehet belőle megélni.

Szokásos magyar sors az enyém.

Ruha teszi

Köztisztviselő – vagy a mostanság használatos elnevezés szerint kormánytisztviselő – vagyok.

Ehhez a poszthoz természetesen a belső elvárások mellett társulnak külsőségek is, mint bármelyik másik munkához, így aztán a felső vezetés írásba adta nekünk az elvárt viseletet. Nem hordhatunk miniszoknyát, kivágott pólót, spagetti pántos felsőt, a lábkörmöket villogtató papucsot, sortot vagy halásznadrágot stb, stb…

Volt persze háborgás, mert egyrészt nyáron légkondi hiányában meg lehet főni, mivel nem biztosítják a megfelelő hőmérsékletet, másrészt nem kapunk anyagi támogatást (ruhapénzt), akkor senki se mondja meg, hogy milyen ruhát hordjunk.

Aztán menetközben más probléma is felmerült: ki mondja meg, hogy milyen az elvárt és ezzel együtt illendő, megfelelő és szép viselet.

A munkaadók?

Csakhogy ők nem vagy csak nagyon ritkán látnak minket.

És az ügyfelek? Az ő véleményük nem számít? Épp azokra nem hallgat senki, akikkel foglalkozunk nap mint nap?

Történt ugyanis, hogy az egyik kolléganőm szerintem elegáns nadrágkosztümben jött, mire az egyik kedves ügyfele felháborodott:

Hát, kis kezit csókolom, hogy tetszik kinézni? Mint egy ember. Bezzeg a múltkor abban a csudálatos rúzsás szoknyában, tugya, abban a fődig érőben. Nahát kezit csókolom, abban olyan vót, mint egy tündérkirálynő.