1. Összegezni szeretném a Pirosepertől kapott rajongói képekhez érkezett véleményeteket:
A 6. kép kivételével minden kép begyűjtött egy-egy szavazatot, a 3. és 4. kettő-kettőt is.
Pirosepernek a 3.kép a kedvence, ami szerintem is nagyon jó.
Mi az érdekes ebben?
Az én kedvencem a 6. :-D
Ide csak azért nem azt raktam ki, mert gondoltam, már egy kicsit unjátok a pókhálókat, de a Képtárban az lett a Jóslatok hálójának demoképe.
Erre az oldalra ugyanezért (unalom-elkerülés) a 4. képet tettem ki.
Mivel minden kép nagyon-nagyon szép, megcsodálhatjátok őket a Képtár sidebarjában.
2. Véget ért a szavazás, melyben azt firtattam, melyik a legjobb misztikus történet.
A szavazás ideje alatt, illetve már előtte is írtam több történetet, melyekben ezeket a területeket próbáltam összefogni. Nem mindegyikkel próbálkoztam, mert például horrort nem tudok írni. Mentségemre szolgáljon, hogy nem érthetek mindenhez.
- A várakozásoknak és trendeknek megfelelően a vámpíros történet végzett az első helyen.
Én direkt nem szavaztam rá, mert gondoltam, hogy mindenkinek ez fog tetszeni, és nem akartam erősíteni a pozícióját. Én magam az Álomképben írtam vámpírról.
- Szintén érthető, hogy a második helyet a boszorkányos-varázslós történetek kapták. Tart még a Harry Potter-láz, és a jelenlegi írók is ontják az ilyen történeteket. Nincs még kiaknázva ez a terület. (Képlet, Tájkép, Képeslap)
- Harmadik helyen holtversenyben a fantasy ill az angyalos (Fantomkép) történetek végeztek. Csak remélem, hogy az angyalos sztoriknak tényleg most kezdődik a reneszánsza, mert nekem nagy sok ötletem van evvel kapcsolatban.
-Negyedik helyezett lett a legenda-mitosz-mese csoport. Nagyon tág témakör. (Árnykép)
-Ötödikként futott be az általam nagyon kedvelt, és alkalmazott sci-fi. (Képzelet, Emlékkép)
-Utolsó lett, vagy mondjuk úgy, előkelő hatodik helyezést ért el a horror, amihez én egy szemet se értek, de ajánlok egy jó szerzőt, Darawonát, aki mostanában kicsit eltűnt, de majd életre keltjük.
Mit szóltok az eredményekhez?
3. Végül engedjetek meg néhány mondatot további terveimről:
Valami rejtélyes ok miatt két pályázaton is indultam, aminek ereményeképpen Freya és Bells olvashatja zöngeményemet. (És majd Ti is, ha meglesz az eredményhírdetés).
Szeretném átírni a Jóslatok végét, és befejezni végre a Halhatatlan álmot, ami lassan befejezetlen álommá alakult. Ha egy kicsit sikerül összekaparnom magamat, és legyőznöm az újabban rám tőrt TK-szindrómát, akkor végre írok valamit a Képtárba is.
2010. október 30., szombat
2010. október 24., vasárnap
Rajongói képek Pirosepertől
Újabb csodálatos rajongói képeket kaptam Pirosepertől.
Nézzétek meg, és mondjátok meg, Nektek melyik tetszik!
Nagyon szépen köszönöm, Fanni.
1. 2.
Nézzétek meg, és mondjátok meg, Nektek melyik tetszik!
Nagyon szépen köszönöm, Fanni.
3. 4.
5. 6.
2010. október 20., szerda
Olyan öreg vagyok,hogy...
Mivel sokan jóval fiatalabbak vagytok, mint én (aki nem, az tagadja le nyugodtan), gondoltam, kezdek egy sorozatot a fenti címmel, amiben összeszedem azokat az érdekességeket, amiket én, mint vénség megtapasztaltam, Ti pedig majd itt olvastok róla, ha a szüleitektől még nem hallottatok semmit.
Olyan öreg vagyok, hogy nemcsak arra emlékszem, hogy elhagyták hazánk területét az utolsó orosz katonák, de arra is, hogy itt voltak.
Nálunk két laktanyában laktak. Egyik a várostól keletre (Vosztok lakótelep), a másik nyugatra volt.
Én pedig mikor anno csillagászattal foglalkoztam a TIT-ben, kötelező feladatként megkaptam, hogy a keleti laktanyában tartsak az itt állomásozóknak előadást.
Egy hadnagy fogadott a kapuban.Az ötven méterre levő előadóteremig vezető utat egy ZIL-teherautón kellett megtenni. Akkor még nem olvastam kémes könyveket, nem értettem, miért nem mehetünk gyalog. A hadnagy viszont azt nem értette, miért kapok én 300 forintot ezért a kis műsorért. Akkor ez óriási összeg volt, egy kiló kenyér háromhatvanba került.
Kb. 3-400 katonát betereltek az előadónak kijelölt ebédlőbe. Egy kárpátaljai magyar fiú tolmácsolt, akit ugyan besoroztak a Vörös Hadseregbe, de hamar kiderült, hogy sokkal jobban tud magyarul, mint oroszul.
Olyan öreg vagyok, hogy nemcsak arra emlékszem, hogy elhagyták hazánk területét az utolsó orosz katonák, de arra is, hogy itt voltak.
Nálunk két laktanyában laktak. Egyik a várostól keletre (Vosztok lakótelep), a másik nyugatra volt.
Én pedig mikor anno csillagászattal foglalkoztam a TIT-ben, kötelező feladatként megkaptam, hogy a keleti laktanyában tartsak az itt állomásozóknak előadást.
Egy hadnagy fogadott a kapuban.Az ötven méterre levő előadóteremig vezető utat egy ZIL-teherautón kellett megtenni. Akkor még nem olvastam kémes könyveket, nem értettem, miért nem mehetünk gyalog. A hadnagy viszont azt nem értette, miért kapok én 300 forintot ezért a kis műsorért. Akkor ez óriási összeg volt, egy kiló kenyér háromhatvanba került.
Kb. 3-400 katonát betereltek az előadónak kijelölt ebédlőbe. Egy kárpátaljai magyar fiú tolmácsolt, akit ugyan besoroztak a Vörös Hadseregbe, de hamar kiderült, hogy sokkal jobban tud magyarul, mint oroszul.
2010. október 18., hétfő
Isten malmai
Kicsit megkésve rakom fel ezt a bejegyzést, de be kell vallanom, sokat törprengtem rajta, közzétegyem-e. Végül is tegnap a mellette érvek győztek.
Már hetedik hete, hogy L egyetemre jár, de még egyetlen fillér ösztöndíjat, vagy szociális támogatást se kaptunk Állam bácsitól. Bezzeg nyáron résen volt, mikor a bevérteleinket kellett(?) megnyírbálnia. Senkit nem érdekel, hogy miből veszünk kenyeret.
Na, de miért panaszkodok én? Fogjam csak be a számat, mikor mások sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint mi!
Mikor az iszapkatasztrófa történt, már első nap sajnáltam az érintetteket, és nemcsak az őket ért anyagi kár és testi sérülések miatt, hanem azért is, mert számomra már akkor világos volt, hogy egyrészt nincs mit enniük, mert tönkrement minden élelmiszerük, másrészt nincs hol aludniuk, élniük, hiszen az iszap martaléka lett nemcsak az összes bútoruk, de a házuk is. Az első élelmiszersegélyt nem Állam bácsitól kapták, hanem a Máltai Szeretetszolgálattól, a Caritastól és más társadalmi segélyszervezetektől.
Igen, Isten malmai lassan őrölnek, főleg ha az ostoba emberek képében kavicsok kerülnek a fogaskerekek közé.
Tegnap beszélgettem az egyik szomszédunkkal, aki -hát hogy is fogalmazzam- más politikai beállítottságú, mint én.
Azt állította felajzva, hogy felfújják ezt az ügyet (végülis, "mindössze" kilenc ember halt meg, és hatvan embert ápolnak a kórházban). Különben se a korábbi kormány a felelős az elmulasztott vagy felelőtlen ellenőrzések miatt, mert 2001-ben az akkori kormány javaslatára olyan törvényt fogadtak el, ami ezt a felelőtlenséget lehetővé tette. (Nem számít, hogy a korábbi kormánynak volt nyolc kemény éve, ami alatt sokszor megváltoztathatta volna a "hibás" jogszabályt). Ő, a szomszéd egyébként is ért ehhez az iszaphoz, mert környezetvédelmi végzettsége van. Más országokban ezt a trutyit egyszerűen a tengerbe engedik. (?!)
Ahogy hallgattam a marhaságokat, amiket összehordott, meggyőződhettem róla, hogy nem véletlenül tartunk ott, ahol vagyunk.
Én mindenesetre maradok az, ami mindig is voltam: emberpárti.
Már hetedik hete, hogy L egyetemre jár, de még egyetlen fillér ösztöndíjat, vagy szociális támogatást se kaptunk Állam bácsitól. Bezzeg nyáron résen volt, mikor a bevérteleinket kellett(?) megnyírbálnia. Senkit nem érdekel, hogy miből veszünk kenyeret.
Na, de miért panaszkodok én? Fogjam csak be a számat, mikor mások sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint mi!
Mikor az iszapkatasztrófa történt, már első nap sajnáltam az érintetteket, és nemcsak az őket ért anyagi kár és testi sérülések miatt, hanem azért is, mert számomra már akkor világos volt, hogy egyrészt nincs mit enniük, mert tönkrement minden élelmiszerük, másrészt nincs hol aludniuk, élniük, hiszen az iszap martaléka lett nemcsak az összes bútoruk, de a házuk is. Az első élelmiszersegélyt nem Állam bácsitól kapták, hanem a Máltai Szeretetszolgálattól, a Caritastól és más társadalmi segélyszervezetektől.
Igen, Isten malmai lassan őrölnek, főleg ha az ostoba emberek képében kavicsok kerülnek a fogaskerekek közé.
Tegnap beszélgettem az egyik szomszédunkkal, aki -hát hogy is fogalmazzam- más politikai beállítottságú, mint én.
Azt állította felajzva, hogy felfújják ezt az ügyet (végülis, "mindössze" kilenc ember halt meg, és hatvan embert ápolnak a kórházban). Különben se a korábbi kormány a felelős az elmulasztott vagy felelőtlen ellenőrzések miatt, mert 2001-ben az akkori kormány javaslatára olyan törvényt fogadtak el, ami ezt a felelőtlenséget lehetővé tette. (Nem számít, hogy a korábbi kormánynak volt nyolc kemény éve, ami alatt sokszor megváltoztathatta volna a "hibás" jogszabályt). Ő, a szomszéd egyébként is ért ehhez az iszaphoz, mert környezetvédelmi végzettsége van. Más országokban ezt a trutyit egyszerűen a tengerbe engedik. (?!)
Ahogy hallgattam a marhaságokat, amiket összehordott, meggyőződhettem róla, hogy nem véletlenül tartunk ott, ahol vagyunk.
Én mindenesetre maradok az, ami mindig is voltam: emberpárti.
2010. október 14., csütörtök
Szeretem a növényeket
A növényeknek számos jó tulajdonságuk van.
Nem adnak ki olyan hangokat, mint a bakzó kandúrok; nincs akkora mozgásigényük, mint a hiperaktív vizsláknak.
Mindezekre tekintettel azt terjesztem magamról, hogy szeretem a növényeket.
Ezt általában el is hiszik az emberek, mert a hozzánk látogatók azt látják, hogy tavasztól őszig a virágok színorgiát rendeznek a kertünkben, az ablakpárkányon pedig tülekednek a cserepes növények a jó helyekért.
Azért az igazság egy kicsit más.
A növényekkel szemben is van bennem egy jó adag lustaság, csak senki se veszi észre.
A kertbe célirányosan ültetem a virágokat, tavasszal mindent ellepnek a nárciszok, nyáron a petúniák, ősszel pedig a krizantémok. A nárciszok és krizantémok nem igényelnek sok gondozást. Olyanok, mint a csintalan gyerekek: ha sokan vannak, szét kell ültetni őket. A petúniák kicsit macerásabbak, de egy alapos tavaszi kapálással elérhető, hogy csak annyian legyenek, ahányan elférnek. Ezután már csak locsolni kell őket, kivéve az ideihez hasonló esős éveket. R-stratégisták, ami azt jelenti, hogy mellettük labdába se rúghatnak a gyomok.
Egyedül négy rózsatővel van némi problémám, akik a sok hajcihőért azzal kárpótolnak, hogy tavasztól az első fagyokig van rajtuk virág. Utánaolvastam: szeretik a napot, nálam megkapják; meg a vizet, abból is jutattok nekik dögivel és az erőteljes metszést. Na, ezt nem értem kristálytisztán. Ha szeretik, miért szurkálják véresre a kezemet?
A cserepes növényeket télre beviszem a konyhába. Évekig abban a hitben voltam, hogy csak kaktuszaim vannak. Mind szúrós és jól tűrnek engem, vagyis azt, hogy hetekig nem locsolom őket. Elég nekik a párás konyhai levegő. Olyan jól érzik magukat, hogy egy kisebb társaság, négy cserepes csapat alakult ki.egy húsos levelű fajtából, melyen rendszeresen csodálatos kék-piros virágok dobják fel a napjaimat.
Ha ilyen jól elvannak, minek nekik plusz víz, gondoltam.
Egy nap azonban elmentünk a Fűvészkertbe. Igen, abba a Fűvészkertbe.
Ott tematikusan vannak elhelyezve a növények. Egy ház a sivatagiaknak, egy a mérsékelt övieknek és egy a trópusi esőerdőkben élőknek. Ez utóbbiban vert gyökeret a lábam, miközben térdig vízben álltam. Megláttam az én kis csapatom rokonait. Úristen, broméliák! A mindennapos esők övezetében élnek, én meg kéthetente egyszer adtam nekik némi vizet.
Otthon elnézést kértem tőlük, hogy szomjaztattam őket, és megköszöntem a sorsnak, hogy túlélték felelőtlenségemet.
Azóta még jobban érzik magukat, csak nekem kell évente 2-3 embert meggyőznöm, hogy a bromélia a világ legklasszabb virága, mert csak így tudom biztosítani, hogy az itthoni populáció bővülésmentesen fennmaradhasson.
Nem adnak ki olyan hangokat, mint a bakzó kandúrok; nincs akkora mozgásigényük, mint a hiperaktív vizsláknak.
Mindezekre tekintettel azt terjesztem magamról, hogy szeretem a növényeket.
Ezt általában el is hiszik az emberek, mert a hozzánk látogatók azt látják, hogy tavasztól őszig a virágok színorgiát rendeznek a kertünkben, az ablakpárkányon pedig tülekednek a cserepes növények a jó helyekért.
Azért az igazság egy kicsit más.
A növényekkel szemben is van bennem egy jó adag lustaság, csak senki se veszi észre.
A kertbe célirányosan ültetem a virágokat, tavasszal mindent ellepnek a nárciszok, nyáron a petúniák, ősszel pedig a krizantémok. A nárciszok és krizantémok nem igényelnek sok gondozást. Olyanok, mint a csintalan gyerekek: ha sokan vannak, szét kell ültetni őket. A petúniák kicsit macerásabbak, de egy alapos tavaszi kapálással elérhető, hogy csak annyian legyenek, ahányan elférnek. Ezután már csak locsolni kell őket, kivéve az ideihez hasonló esős éveket. R-stratégisták, ami azt jelenti, hogy mellettük labdába se rúghatnak a gyomok.
Egyedül négy rózsatővel van némi problémám, akik a sok hajcihőért azzal kárpótolnak, hogy tavasztól az első fagyokig van rajtuk virág. Utánaolvastam: szeretik a napot, nálam megkapják; meg a vizet, abból is jutattok nekik dögivel és az erőteljes metszést. Na, ezt nem értem kristálytisztán. Ha szeretik, miért szurkálják véresre a kezemet?
A cserepes növényeket télre beviszem a konyhába. Évekig abban a hitben voltam, hogy csak kaktuszaim vannak. Mind szúrós és jól tűrnek engem, vagyis azt, hogy hetekig nem locsolom őket. Elég nekik a párás konyhai levegő. Olyan jól érzik magukat, hogy egy kisebb társaság, négy cserepes csapat alakult ki.egy húsos levelű fajtából, melyen rendszeresen csodálatos kék-piros virágok dobják fel a napjaimat.
Ha ilyen jól elvannak, minek nekik plusz víz, gondoltam.
Egy nap azonban elmentünk a Fűvészkertbe. Igen, abba a Fűvészkertbe.
Ott tematikusan vannak elhelyezve a növények. Egy ház a sivatagiaknak, egy a mérsékelt övieknek és egy a trópusi esőerdőkben élőknek. Ez utóbbiban vert gyökeret a lábam, miközben térdig vízben álltam. Megláttam az én kis csapatom rokonait. Úristen, broméliák! A mindennapos esők övezetében élnek, én meg kéthetente egyszer adtam nekik némi vizet.
Otthon elnézést kértem tőlük, hogy szomjaztattam őket, és megköszöntem a sorsnak, hogy túlélték felelőtlenségemet.
Azóta még jobban érzik magukat, csak nekem kell évente 2-3 embert meggyőznöm, hogy a bromélia a világ legklasszabb virága, mert csak így tudom biztosítani, hogy az itthoni populáció bővülésmentesen fennmaradhasson.
2010. október 5., kedd
Villámlátogatás
Ma meg kellett ejtenem negyedévenként esedékes látogatásomat a Munkaügyi Központban, ahova azért járok, mert majd segítenek nekem állást találni.
A szakadó eső ellenére nekivágtam az útnak.
Én voltam az egyetlen ügyfél. Talán a többiek ilyen vacak időben már nem is akarnak elhelyezkedni? Pedig ilyenkor a legjobb dolgozni. Úgyse lehet mást csinálni.
Szó nélkül nyújtottam álláskereső kiskönyvemet a pultosnak:
- Ellátást kap?- kérdezte.
- Miért, kaphatok? - kérdeztem vissza szarkasztikusan.
- Akar beszélni az ügyintézővel?
- Miért, van miről?
- Új időpontot kér- vágta rövidre a beszélgetést.-. Első emelet jobbra második ajtó, bekopog és bemegy.
Bekopogtam és bementem én szemrebbenés nélkül, így volt alkalmam rajta kapni a benn "szorkoskodó " három irodistát, milyen jól elvoltak. Egy nagy traccsparti közepére érkeztem.
Összerezzentek, és gyorsan munkához láttak. Egy perc se telt bele, kaptam új időpontot, majd illendően elköszöntem:
-További jó munkát a szerencséseknek!
Mikor ezt a bejegyzést írom, 2011 napja vagyok a Munkaügyi Központ által nyilvántartott álláskereső.
Ez öt és fél év. Ez alatt egyetlen helyre se közvetítettek ki, egyetlen munkaadó se hívott fel, hogy engem javasolt a Központ. Akárhányszor bemegyek, csak ingatják a fejüket, hogy nincs semmi munka. Könyörögnöm kell, hogy adjanak listát a lehetséges álláshelyekről. Bármelyik szimpatikus kiírásra rábökök azonban, mindig ugyanaz a válasz: Már be van töltve. Reggel nyolckor, mikor kinyomtatják az aznapra érvényes állásajánlatokat, már be vannak töltve. (?)
Mit segítettek nekem eddig?
Javasolták, hogy iratkozzak be valamilyen nyelvtanfolyamra. Mondtam, hogy angolból felsőfokúm van, amolyan Rigó utcai keményvonalas, nincs más nyelvre szükségem.
Járjak valamilyen OKJ-s képzésre.
Két egyetemi diploma mellett nem vagyok hajlandó megtanulni, hogy kell takarítani.
Tavaly végül rábeszéltek egy egynapos tréningre, amiről öt percen belül kiderült, hogy arra fognak megtanítani engem, aki két diplomamunkát sikeresen megírtam és megvédtem, hogy kell önéletrajzot írni. Mikor elmondtam a tanfolyamvezetőnek, hogy ki-mi vagyok, röhögőgörcsöt kapott, és azt mondta, ha rajta múlna, ő rögtön felvenne engem.
Sajnos, nem rajta múlt.
A csúcs azonban az volt, mikor a Munkaügyi Központban volt üresedés. Természetesen jelentkeztem. Az ügyfeleket fogadó pultnál kellett volna ülni, és a számítőgépbe bepötyögni az érkezők nevét.
Elutasítottak, nem találjátok ki, mivel.
Nincs gyakorlatom.
Fellebbeztem a régiós góréhoz Nyíregyházára. Meg volt sértődve, hogy mit ugrálok, tényleg nincs gyakorlatom, egyébként megnyugtatott, hogy ne aggódjak, az én ambícióimmal lesz állásom.
Nem ambíció kell, hanem munka.
A szakadó eső ellenére nekivágtam az útnak.
Én voltam az egyetlen ügyfél. Talán a többiek ilyen vacak időben már nem is akarnak elhelyezkedni? Pedig ilyenkor a legjobb dolgozni. Úgyse lehet mást csinálni.
Szó nélkül nyújtottam álláskereső kiskönyvemet a pultosnak:
- Ellátást kap?- kérdezte.
- Miért, kaphatok? - kérdeztem vissza szarkasztikusan.
- Akar beszélni az ügyintézővel?
- Miért, van miről?
- Új időpontot kér- vágta rövidre a beszélgetést.-. Első emelet jobbra második ajtó, bekopog és bemegy.
Bekopogtam és bementem én szemrebbenés nélkül, így volt alkalmam rajta kapni a benn "szorkoskodó " három irodistát, milyen jól elvoltak. Egy nagy traccsparti közepére érkeztem.
Összerezzentek, és gyorsan munkához láttak. Egy perc se telt bele, kaptam új időpontot, majd illendően elköszöntem:
-További jó munkát a szerencséseknek!
Mikor ezt a bejegyzést írom, 2011 napja vagyok a Munkaügyi Központ által nyilvántartott álláskereső.
Ez öt és fél év. Ez alatt egyetlen helyre se közvetítettek ki, egyetlen munkaadó se hívott fel, hogy engem javasolt a Központ. Akárhányszor bemegyek, csak ingatják a fejüket, hogy nincs semmi munka. Könyörögnöm kell, hogy adjanak listát a lehetséges álláshelyekről. Bármelyik szimpatikus kiírásra rábökök azonban, mindig ugyanaz a válasz: Már be van töltve. Reggel nyolckor, mikor kinyomtatják az aznapra érvényes állásajánlatokat, már be vannak töltve. (?)
Mit segítettek nekem eddig?
Javasolták, hogy iratkozzak be valamilyen nyelvtanfolyamra. Mondtam, hogy angolból felsőfokúm van, amolyan Rigó utcai keményvonalas, nincs más nyelvre szükségem.
Járjak valamilyen OKJ-s képzésre.
Két egyetemi diploma mellett nem vagyok hajlandó megtanulni, hogy kell takarítani.
Tavaly végül rábeszéltek egy egynapos tréningre, amiről öt percen belül kiderült, hogy arra fognak megtanítani engem, aki két diplomamunkát sikeresen megírtam és megvédtem, hogy kell önéletrajzot írni. Mikor elmondtam a tanfolyamvezetőnek, hogy ki-mi vagyok, röhögőgörcsöt kapott, és azt mondta, ha rajta múlna, ő rögtön felvenne engem.
Sajnos, nem rajta múlt.
A csúcs azonban az volt, mikor a Munkaügyi Központban volt üresedés. Természetesen jelentkeztem. Az ügyfeleket fogadó pultnál kellett volna ülni, és a számítőgépbe bepötyögni az érkezők nevét.
Elutasítottak, nem találjátok ki, mivel.
Nincs gyakorlatom.
Fellebbeztem a régiós góréhoz Nyíregyházára. Meg volt sértődve, hogy mit ugrálok, tényleg nincs gyakorlatom, egyébként megnyugtatott, hogy ne aggódjak, az én ambícióimmal lesz állásom.
Nem ambíció kell, hanem munka.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)