Amikor nem voltak YA- könyvek

Nagyon fura bemenni egy könyvesboltba és nézelődni, mert szinte arcul csap a megszámolhatatlan YA-könyv.

Nagy öröm, hogy ezzel az irányzattal sikerült visszacsábítani/ meghódítani a fiatal olvasókat is, és nem ücsörögnek egész nap a tévé, internet… előtt.

Ugyanakkor elgondolkoztatott.

Miért rajonganak a fiatalok ezekért a sokszor kitalált világokért, paranormális képességekkel rendelkező lényekért? Miért nem a valósággal foglalkoznak?

Annyira borzalmas a jelen, hogy mindenképpen el kell menekülni előle?

Talán nem, hisz tudjuk, hogy a könyvpiacon vannak olyan írók is, akik a jelenben, a valóságban játszódó regényükkel tarolnak.

(OFF: Én is ilyenekkel kezdtem, de akkoriban még Meg Cabot őrület volt, mostanra azonban megjelent MC összes könyve, így a kiadók nyitottak a magyar szerzők felé. Megjegyzem én meg váltottam a misztika irányába, amit egyesek úgy értékelnek, hogy én csak ilyen történeteket írok. Ez nem igaz. Most ilyeneket írok… főleg… de nem kizárólag. )

Mit olvastam én gyerek, később fiatal felnőtt koromban?

Sokat beszéltem már róla, de talán egy rövid összefoglalás még elmegy:

10 évesen az Egri csillagokat,

13 évesen a Monte Cristo grófját,

14 évesen az Abigélt,

15 évesen a Tíz kicsi négert,

16 évesen a Gyökereket…

Nem folytatom. Szerintem látszik a listából, hogy akkor még nem volt YA-irodalom, de voltak érett olvasók, mint én, akik korán kézbe vették a felnőtteknek szóló könyveket.

Persze, persze, nincs új a nap alatt. Én is olvastam disztópiát (Hozsanna néked, Leibowitz!). Fantasy-t csak keveset, mert évekig nem jelent meg nálunk például a Gyűrűk ura. Az első ilyen könyvek csak húszas éveim elején kerültek a kezembe. Nagyon szerettem a Végtelen történetet, a Dűnét… Számtalan sci-fit olvastam, főleg Lemet és Clarke-ot. Ennyiben kimerült az én földtől elrugaszkodásom. Azt hiszem, nem tudtam volna reggeltől estig hasonló könyveket forgatni, de most is ilyen vagyok. Szeretem a változatosságot.

Miért is írtam erről?
Nem tudom, csak elgondolkoztam. 

Ja, és nézzétek meg, hol tartok a Halhatatlan álommal!

Háttér-infó

Írás közben óhatatlanul szükség van némi háttér infóra talán még akkor is, ha klasszikus fantasy-t írunk, vagyis mi találjuk ki a világot.

Fokozottan igaz ez akkor, ha egy létező környezetbe illesztjük bele a történetünket, szereplőinket.

Ilyenkor nem árt, ha az író tájékozott, olvasott, de az se baj, ha csak tudja, minek és hol kell utánanézni.

Példát mondok: a könyvemben előszeretettel neveztem New Yorkot Nagy Almának. Ezt nem én találtam ki, mindössze hallottam róla, hogy a várost alma alakja miatt így nevezik az amerikaiak. Talán nem egy általánosan ismert tény, hisz néhány évvel ezelőtt a Legyen Ön is milliomosban épp ezt kérdezték több millió forintért, és mivel az akkori játékos nem is tudta a választ, kiesett a játékból, de szerintem, ezen túl is lehet némi értéke ennek az információnak, vagyis aki ezt eddig nem tudta, ennyivel is okosabb lett.

Én kifejezetten szeretem az olyan könyveket, amikből apró dolgok megismerésével fel lehet csipegetni némi tudást.

Ugyanilyen mellékinformáció például a könyvemben, de szerintem nagyon fontos, hogy az Egyesült Államokban éppúgy nem szabad négerezni, mint nálunk cigányozni. Kitaláltak nagyon jó szavakat, színesbőrű, afroamerikai… lehet választani. Elég megnézni néhány Eddie Murphy filmet, hogy látható legyen, ez így hiteles.

Ti szeretik az ilyen kis infómorzsákat? Vagy ellenségesen viszonyultok a korábban ismeretlen dolgokhoz, és az írót okoljátok, amiért sok kis részletkérdéssel fel akarja dobni történetet, közelebb akarja hozni az olvasóhoz a környezetet?

Ne felejtsétek el, hogy folyik az Aranykönyv szavazás.
Ne feledkezzetek meg a könyvemről, és a szórakoztató, magyar irodalom kategóriában jelöljétek meg a sárga négyzetet, ha tetszett a könyv, vagy valamelyik másikat, ha nem tetszett.

Az én városom Hot Hill

Amikor kitalálunk egy történetet, és megvannak a szereplők, a karakterek is, az utolsó lépés (ha eddig még nem merült fel), hogy hol játszódjon a sztori.
Milyen lehetőségek vannak?


-Egyszerű vagy épp ellenkezőleg a legbonyolultabb megoldás egy teljesen új világ felépítése (pl. Star wars, Dűne, A gyűrűk ura) .
Nehéz, mert mindennek tökéletesen passzolnia kell, bár a szabályokat az író találja ki.

 - Legkézenfekvőbb egy meglevő, létező helyszínbe való beilleszkedés, bár ennek is vannak hátulütői: mélyrehatóan ismerni kell a helyi viszonyokat, sőt, az olvasók számára is vonzóvá kell tenni.
Legyünk őszinték, a magyar olvasók nem rajongnak a magyarországi helyszínekért.

- Áthidaló megoldás a két szélső eset között egy olyan hely létrehozása, ami akár létezhetne is, de nincs.
Ilyen az én amerikai városom, a 600 fős Hot Hill.
Amikor elképzeltem ezt a települést, az jutott eszembe, hogy az USÁ-ban rengeteg apró város van (náluk ismeretlen a falu), és nagyon sokan farmokon vagy saját birtokon élnek, illetve csak egyszerűen távol a többiektől. Egy ilyen településközpontként jelent meg a fejemben Hot Hill, ahova környező, hasonlóan kicsi városokból bejárnak a gimnazisták a suliba, így van értelme fenntartani egy négyszintes iskolát, de kórház már nincs, és ahhoz a legközelebbi nagyobb városba kell bemenni.


Ti milyen helyszíneket szoktatok kitalálni? 
Miről szerettek olvasni?

Várom a véleményeteket :)

Az a fránya első mondat

Amikor leülünk írni, általában már kész történet van a fejünkben, vagy legalábbis a sztori fő vonalai azok, amik kialakultak, de sokszor problémát jelent, hogyan kezdjünk bele.

Az a fránya első mondat néha nagy nehézséget jelent.
Pedig nagyon fontos a jó felütés, hiszen egy bugyutaságot látva, az olvasó becsaphatja a könyvet, vagy rákattinthat arra a piros X-re a jobb felső sarokban.

Érthető okok miatt az első mondat sokszor bemutatja a történet helyét, idejét vagy főszereplőjét, esetleg ezeket együtt. Azért nem árt tudni, hol vagyunk…

Gyakran azonban vagy valami bölcsességgel indítanak, vagy látszólag semleges dologgal.

Néha előfordul, hogy azonnal a húrok közé csap a szerző és in medias res kezdi az eseményeket egy párbeszéddel. (Én is ilyen vagyok J)

Régen volt itt játék. Gondoltam, ideje lenne egy új ötlettel előállnom, ezért most összegyűjtöttem néhány első mondatot ismert vagy kevésbé ismert könyvekből, és arra kérlek titeket, hogy találjátok ki, honnan vannak.

Az első helyes megfejtő kap pontot.

1.Kezdetben vala az Ige, az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. (Biblia - Darolyn megfejtése, Umberto Eco: A Rózsa neve- Németh Ramóna)

2. Leonardo Vetra fizikus az égett hús szagát érezte, és tudta, hogy saját húsa az. (Dan Brown: Angyalok és démonok- Darolyn)

3. Kun Béla repülőgépen menekült az országból. (Kosztolányi: Édes Anna- Matt)

4. A patakban két gyerek fürdik: egy fiú meg egy lány. (Gárdonyi: Egri csillagok- Darolyn)

5. Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talpáig, négymérföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna. (Jókai: Az aranyember- Darolyn)

6. Legkorábban a gyerekek jöttek, hogy lássák az akasztást.(Ken Follett: A katedrális- Ramóna)

7. A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. (Rowling: Harry Potter1. -Darolyn)

8. – El kellene indulnunk visszafelé – sürgette őket Gared. (Martin: Trónok harca- Ramóna)

9. A szigetek külön világ. (Joanne Harris: Partvidékiek- Ramóna)

10. Sosem tűnődtem azon, hogyan fogok meghalni – bár az utóbbi hónapokban lett volna rá okom. (Meyer: Twilight- Artie)

11. Tizennégy esztendős kölyökként 1936-ban egy szép tavaszi napon az apám elvitt egy kiotói balettelőadásra. (Golden: Egy gésa emlékiratai- Ramóna)

12. Egy dohányzók számára fenntartott első osztályú fülke sarkában Wargrave törvényszéki bíró úr szivarozott. (Christie: Tíz kicsi néger- Artie)

13. Bár nem tudnám pontosan megmondani, miért jelölt ki engem ama rendező, a Sors, erre a nyomorúságos bálnavadászszerepre, de a legfőbb ok a nagy bálna lenyűgöző gondolata volt. (Melville: Moby Dick- Artie)

14. A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. (Tolsztoj: Anna Karenina- Ramóna)
15. Még a tél végén rájöttem, hogy szeretek sétálni. (Jóslatok hálójában - A.J.)

Eredmények:
Németh Ramóna: 6 pont
Darolyn: 5 pont
Artie    :3 pont
Matt:     1 pont
A.J.     : 1 pont

Gratula a helyes megfejtésekért és köszönöm, hogy játszottatok:)

Párbeszédek kontra leírások

Komoly problémáim vannak.

Párbeszéd-függő vagyok.

Bár tudom, hogy a jó regény sajátja a dialógusok és leírások kellő számú és minőségű kombinálása, amivel az író megteremti az atmoszférát, elmeséli a történetet, és lefesti a szereplőket, de mégis…

Rémesen dolgozom: először mindig a párbeszédeket írom meg, és csak ha azok készek, akkor próbálok némi tartalmat, hátteret tölteni a történetbe.

Lehet, hogy forgatókönyveket vagy színdarabokat kellene írnom?

Ráadásul a kedvencem is egy színdarab:

A tizenkét dühös ember.

Tökéletesen összeszerkesztett írás, ahogy egyetlen kételkedő meggyőz a saját igazáról tizenegy eltökélt embert.

És a kis pihenők az egyes részek közt, jelentéktelen kis csevegések, de óriási áthidalások az egyes fordulatok közt. 

Igazi remekmű.

Most pedig van egy új felfedezettem, A tolmács című film, melynek története sablonos, de a dialógusok nem azok:

Csak egy példát hadd írjak ide! Annyit kell tudni a történetről, hogy Nicole Kidman (NK) az ENSZ-ben dolgozó tolmácsot alakít, aki egyszer véletlenül fültanúja lesz annak, hogy egy afrikai vezető (Zuwanie) elleni merényletről beszél valaki. Természetesen beszámol erről az ENSZ biztonsági szolgálatának, akinek egyik embere (Sean Pean- SP) faggatja ki a tolmácsot:

(A képen ezt a jelenetet lehet látni. A színészek szinte rezzenéstelenek, amivel csak fokozzák a szavak erejét).

SP: Talán nem kívánja ide Zuwaniet?

NK: Nem én találtam ki!

SP: Mit gondol Zuwanie-ról?

NK: Nem érdekel.

SP: Nem bánná, ha meghalna?

NK: Nem bánnám, ha elmenne.

SP: Ez ugyanaz.

NK: Nem, dehogy is! Ha ugyanúgy fordítanám, kirúgnának. Ha a kettő ugyanaz lenne, nem lenne ENSZ.

SP: Az a szakmája, hogy játszik a szavakkal.

NK: Nem játszom velük.

SP: Hisz most is játszik.

NK: Inkább maga. Ha azt akarnám, hogy meghaljon, nem szólok. Hagynám, hogy megtörténjen, de nem ezért vagyok itt.

SP: Itt?

NK: Itt az ENSZ-nél, ahelyett, hogy az úton strázsálnék egy gépfegyverrel.

SP: Mert a diplomáciában hisz?

NK: Mert hiszek ebben a helyben, és abban, amit el akar érni.

SP: Hát… akkor kemény éve volt.

Ti hogy álltok ezzel a kérdéssel? Párbeszéd vagy leírás?

Tartalom vagy forma?

Talán láttátok már a Holt költők társasága című filmet, melyben Robin Williams irodalomtanárt alakítva próbálja rávenni a fiatalokat, hogy nyugodtan vállalják fel saját gondolataikat, és mondják el a véleményüket.
A filmben van egy jelenet, amikor egy irodalomkönyvből olvasnak fel (nem tudom, ki írta, mi a címe, és hogy valós írás-e, de valószínűleg az). Ez a könyv érdekes megoldást javasol az irodalmi alkotások művészi értékének meghatározására: koordináta-rendszerben ábrázolja őket, ahol az egyik tengely a tartalmat, a másik a formát jeleníti meg, és így a keletkező síkidom (téglalap) területének nagysága adja meg egy írás művészi értékét. Bevallom az integrálszámítás ilyen alkalmazásáról még életemben nem hallottam. A Robin Williams által megformált John Keating- nagyon helyesen- kiszakítatja a fiúkkal ezt a lapot.
Én is egyetértek ezzel a véleménnyel, nem lehet koordináta-rendszerben, egzakt módon meghatározni, hogy melyik műnek mekkora művészi értéke van. Gondoljatok csak Kantra: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”!
Mégis látjuk a különbséget az értékes és silány művek között.
Mi alapján ítélünk?
Nagyon sok szempontot lehet figyelembe venni, de én most csak a fent említett kettőről szeretnék értekezni veletek: melyik a fontosabb, a tartalom vagy a forma?
Már hallom, hogy azt mondjátok, mindkettő együtt. Mégis, melyik lesz az, ami javítja vagy rontja az összképet?
A molyon épp a minap volt egy kisebb eszmecserénk Neil Gaimanról, akinek én csak egy könyvét olvastam, a Csillagport. Nagy csalódás volt a filmhez képest, mert a könyv formailag messze a film alatt van. Elképzelni se tudom, mit láthatott meg a rendező abban a könyvben, leemelem a kalapomat a forgatókönyvíró előtt, aki bravúrosan megváltoztatta Gaiman alapvetően jó, érdekes, újszerű, de piszok rosszul megírt történetét.
Vannak persze az ellenkező táborra is példák: tökéletesen megírt, de tartalmilag semmitmondó művek.
Melyik a fontosabb, ha a másik hibázik? A tartalom vagy a forma?

Azonosulás

A Képeskönyvnél sokszor olvasom azt a véleményt, hogy nem tudtok azonosulni a karakterrel.
Evvel kapcsolatban jutott eszembe néhány gondolat.
Először is: én se tudok azonosulni Ann-nel, én tökéletes ellentéte vagyok ennek a lánynak, viszont ez a történet csak így jó, így lehet megírni, így érdekes, ugyanakkor egy kicsit nehéz is, mert bele kell élnem magam egy olyan személy világába, aki messze nem én vagyok.
Másrészt: most láttam Johnny Depp Betépve című filmjét. Nagyon szeretem Deppet, kiváló színész, eddig minden karaktert jól hozott, ezt is, mégis...
Nem tetszett a film, és nem azért, mert nem tudtam azonosulni a vidéki, szegény, édesanyja által elhanyagolt, ezért a kitörés miatt bármire képes, kábítószerkereskedővé váló fiúval, hanem azért, mert unalmas volt a film. Nem mondott semmi újat.
Másik példa: Frei könyve. Egyik főszereplővel se tudtam azonosulni. Se a magát a bosszúállás angyalának képzelő, de lassan gátlástalan bérgyilkossá váló Andréval, se a "szegény ", kihasznált Adriennel, aki a fotómodell-karrier mellett megélhetési forrásként egy orosz milliárdos szeretője a londoni Belgraviában, mert számomra a lány egyszerűen egy pénzéhes lotyó. Talán a történet jó lett volna, de egyetlen szerethető karakter se volt a könyvben. Egyetlen egy se.
Fontos-e, hogy azonosulni tudjak egy szereplővel, főleg a főszereplővel? Ez az az ok, ami miatt elolvasok egy könyvet, vagy leteszem, ha nem tetszik a főszereplő?
Ellenpélda: Bűn és bűnhődés. Szerettétek Raszkolnyikovot? Én nem, de történet magával ragadott, mert elgondolkodtatott. Abban a könyvben sem volt senki, akit szeretni tudtam volna, mégis jó volt.
Attól értékes, szerethető egy írás, hogy a benne levő karakterekkel tudok-e azonosulni, vagy valami más visz rá az olvasásra?

Még egy gondolat Ann védelmére:


"Végre eljöttem egy bölcs gyógyítóhoz, és miről akarok beszélni vele?
Az Istenhez való viszonyomról?
Az éhező gyerekek megmentéséről?
Nem. Csakis a magánéletem érdekel."
(részlet az Ízek, imák, szerelmek című filmből)

Frei: A megmentő és az öt legszebb magyar szó

Elolvastam Frei Tamás első regényét, A megmentőt.
Nagyon sok volt a politika, lövöldözés, robbantgatás, gyilkolászás.
Nemcsak az akciók voltak gyorsak, ami jó, hanem a szerelem is, ami rossz, hiányérzetet keltett bennem. Ráadásul nem szeretem, ha ötleteket adunk embereknek ahhoz, hogy kell felrobbantani fél Magyarországot. Nagyon sok elmebeteg van, nem kell a kezükbe adni egy kézikönyvet.
A regény egyébként jobb, mint Daniel Silva írásai, de meg se közelíti Jeffrey Archert vagy Dan Brownt.
Nekem az apró részletek jöttek be: a városok hangulatának leírása, ami nyílván azért sikerült olyan jól Freinek, mert járt már ezeken a helyeken. Kár, hogy édes Hazánkat nem ismeri olyan jól, mint mondjuk Afrikát. (A tipikus, kocka alakú vidéki házak fürdőszobájában mindig van ablak:S)
Másik problémám: hiányzott az okfejtős nyomozás, a lélekőrlő, testgyötrő üldözés pedig ötven oldalra korlátozódott. Hiányzik a műfajra jellemző izgalom. Az életszerű, "szagos" (ahogy Frei mondta minap a tévében) leírásokban meghal a feszültség.
Igazi pasi-könyv.

Két dolog fogott meg igazán.
Először két idézet. Ezeket Frei mondja, nem én!
Az első a negyvenedik oldalon található, az egyik orosz szereplő elmélkedése:
"Soha nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hazája sorsa már ott és akkor hosszú évtizedekre eldőlt, amikor egy szűk kör, az oligarchák elloptak mindent. Tízmilliók nyomorognak, hogy ők a Riviérára repkedhessenek a magángépeikkel."
A másik a 367. oldalról: "Pont a legteteje a legkeményebb a dobostortának! Milyen ország az, ahol a tető, a vezető a legkeményebb fejű? Hogy ha a villámmal beleszúrok, mármint a cukormázba, akkor mindent összenyomok alatta? Gajra megy az egész magyar torta!" (No komment.)

A második: a két szerelmes arról beszélget, melyik az öt legszebb magyar szó. A főszereplő lány, és talán Frei szerint is a következőek: égszínkék, bazsarózsa, , gyönyörű, te, szerelem.
Szerintetek melyik az öt legszebb magyar szó?
Vigyázzatok, nemcsak a  szó jelentését kell figyelni, hanem a hangalakját... is!

Egy kis romantika

Néhány hete megkérdeztelek Titeket, hogy hisztek-e a misztikus lények, különleges képességű emberek létezésében.
Rekord sok komment érkezett, amit most is köszönök.
Akkor jutott eszembe egy másik ötlet: megbeszélhetnénk néhány többeket érdeklő kérdést. A címkének az író-olvasó címet adtam, mert mi, akik írunk, máskor olvasók vagyunk, így lehetnek olyan témák, amik mindenkit, írókat, olvasókat egyaránt érdekelnek.

A mai kérdés:

Kell- e mindig a romantikus szál?

Vannak olyan írók, akiknél soha, még legkisebb szerelmi szikra se villan fel, másoknál elmaradhatatlan a romantikus vonal, akkor is, ha a történet nagyon jól meglenne nélküle, ugyanakkor vagyunk páran, akik írnak ilyet is, olyat is.

Mi a véleményetek?

Kíváncsi vagyok

Kedves Olvasóim!

Most egy rendhagyó bejegyzést olvashattok, mert nem én fogom elmondani a véleményemet valamiről, hanem a Ti gondolataitokra vagyok kíváncsi.
Mielőtt bárki belém kötne, nem provokálni akarok, csak nagyon-nagyon érdekel ez a téma.
Nem is áll szándékomban senkit megtámadni, de olyan reneszánszát éljük a misztikus történeteknek mind könyvekben, mind filmekben, hogy feltétlen meg szeretnék kérdezni néhány dolgot:


1. Hisztek-e a mitikus lények (vámpírok, gorgók, alakváltók, szellemek, angyalok....) létezésében?

2. Hisztek-e abban, hogy vannak különleges, természetfeletti képességekkel megáldott emberek (gondolatolvasók, boszorkányok, varázslók...)?

Várom válaszaitokat:)