In a world of hate be Francis

 

A Múlt-kor magazin 2025. évi 1. száma bemutat néhány alig ismert, de annál jelentősebb „szürke eminenciást” a történelemből, vagyis olyan személyeket, akiknek a nevét a magamfajta átlagemberek jellemzően nem ismerik, de akik főnökeikre komoly hatást gyakorolhattak, és ezáltal befolyásolhatták a történelem menetét. Egyikük a Kádár János árnyékában megbújó Erdélyi Károly volt, aki a szolnoki vasútállomáson szólította le Kádárt, és lopta be magát a gulyáskommunizmus ikonikus alakjának szívébe.

 Az első kérdés az, hogy miért pont Szolnokon.

A második pedig az, hogy milyen érzés egy posztkommunista városban valódi, tehát nem a most divatos álságos kereszténynek lenni.

Szolnoki vagyok, így születésem óta testközelből tudom, érzem, átélem a város politikai beágyazódását.

Szolnok mindössze 100 km-re van a fővárostól, jó vasúti közlekedéssel, katonai bázissal, repülőgépekkel, így nem meglepő, hogy 1956-ban Kádárék itt találtak a biztonságos menedéket. És sajnos ezt a helyzetet hosszú időre konzerválták is.

 Azt mondják, Szolnokon két fajta ember van: aki itt született (nagyon kevés, egyre kevesebb) és aki ide költözött, vagy helyesebben sok esetben, akit ide költöztettek. Ez utóbbiak egy része a Kádár rendszerben büntetésből került ide pl. a fővárosból, elég messze ahhoz, nehogy bajt kavarjanak Budapesten, de közel ahhoz, hogy szemmel lehessen őket tartani. A másik részét pedig jutalomból helyezték ide, ahol a jutalom az volt, hogy a büntetésből idekerülteket megfigyelhették. Szinte hihetetlen, de ez utóbbiak között még papok is voltak, az ún. „békepapok”. Gyermekkori hitoktatóm, a budapesti születésű és kötődésű, de hitoktató tevékenysége miatt Szolnokra száműzött Himfy Ferenc atya egy paptársával lakott együtt a plébánián. Ha férfi vendég érkezett Himfy atyához, az atya mindig szólt az illetőnek, hogy a paptársa be fog jönni bemutatkozni, mire a férfivendég mondja azt, hogy őt Szabó Jánosnak hívják. Így aztán Himfy atya minden férfi vendége Szabó János volt, tehát a paptársa nem tudott az elvtársaknak érdemben referálni arról, hogy ki volt a vendég.

Ilyen környezeten kaptam én vallásos nevelést, jártam 6 évig hittanra és vettem fel az összes elérhető szentséget: keresztséget, első áldozást és bérmálkozást. Mondhatnám, hogy minden rendben volt, de nem. Történtek meglepő dolgok. Amikor 8 évesen az iskolában megtudták, hogy vallásos vagyok, az osztálytársaim letérdeltettek a tanteremben a többiek előtt és kiabáltak, hogy imádkozzak. Ma is emlékszem rá, bár nem értettem, miért baj az, hogy én hiszek Istenben. 14 éves koromban az osztályfőnököm azt mondta szülői értekezleten, hogy még mindig vannak olyan primitív emberek, aki hisznek Istenben. Édesanyám felháborodva jött haza, hogy kikéri magának, ő nem primitív.

Egyik ismerősünk lakására ellátogatott a főnöke, és amikor meglátta a falon a keresztet, közölte, hogy ezt vegye le. A saját lakásában se tehetett azt az ember, amit akart!

(Számomra jelenleg az a legbántóbb, hogy ezeknek a vallás és Isten ellenes embereknek jó része most kereszténynek hazudja magát.)

Ebben a környezetben sikerült megőriznem hitemet, melyért rendkívül hálás vagyok Istennek.

Ez a miliő azonban odavezetett, hogy bár már 35 év eltelt a rendszerváltás óta, mégse szeret egyetlen pap se ide jönni, itt szolgálatot teljesíteni.

Ilyenkor hálával gondolok Himfy atyára, akit, ha nem ismertem volna, lehet, hogy most nem járnék templomba.

Hálával gondolok a tegnap elhunyt Ferenc pápára is, aki kiemelkedő és példamutató tevékenységet végzett az egyház megújításában, az elesettek és szegények felkarolásában, a háború határán forrongó világ felé a béke fontosságának közvetítésében.

Ezek az egyházi személyek segítenek abban, hogy a gyűlölettől fortyogó álkeresztények között továbbra is tudjak templomba járni.

De ha ők nem lettek volna, akkor is hinnék Istenben. Ez azonban egy külön történet.