Egyetemista koromban vasárnap
esténként felutaztam a fővárosba, ahonnan csak pénteken mentem haza. A közben
lévő pár napban semmit, de semmit nem tudtam a szüleimről. Ők se tudtak semmit
rólam egy hétig, mert akkor még csak vezetékes telefon volt, viszont mi egy
kisvárosban laktunk, ahol csak a kiváltságos elvtársaknak rendelkeztek telefonnal,
mi pedig nem voltunk kiváltságosak. Így aztán csak akkor tudtam kapcsolatba lépni
a szüleimmel, amikor találkoztam velük. Másik lehetőségként a levélírás szolgált,
de ez utóbbi általában később ért haza, mint én, tehát hamvában holt ötlet
volt. A tájékoztatást felgyorsítani távirattal lehetett, amiért szavanként
kellett fizetni, tehát csak rendkívüli alkalommal (pl. haláleset) és a lehető
legrövidebb terjedelemben vettük igénybe. („Apu meghalt, szerdaan temetjuuk.”-
ékezetes magánhangzók nem voltak.) Adódtak belőle szívinfarktus közeli
helyzetek, pl amikor a csillebérci úttörőtáborból a szüleim ezt az üzenetet
kapták: „A laanyukat a Sportkoorhaazban keresseek.” A távirat kézhezvételét
követően azonnal felutaztak Budapestre, és csak ott nyugodtak meg, hogy vakbélgyulladás
gyanúval kerültem be a kórházba, de szerencsére kutya bajom, hazavihettek.
A fővárosban már nagyon sok lakásban
volt telefon a nyolcvanas évek végén is, ezért aztán arra az esetre, ha
valakivel megbeszélni valóm volt, a zsebem televolt bélásokkal
(kétforintosokkal), mivel azzal lehetett telefonálni az utcai vagy
közintézményekben elhelyezett nyilvános fülkékből. Forgalmasabb helyeken sorban
álltunk a készülék előtt, mindenki, a jómódú, befolyásos vagy híres emberek is,
a pl. amikor az LGT az ELTE Budaörsi úti kollégiumában koncertezett, az előadás
előtt Somló Tamás állt előttem a sorban.
Nekünk végül úgy lett vezetékes
telefonunk 10 évvel később, hogy önkormányzati lakást kaptunk, ahol volt
kiépített csatlakozó, „csak” vonalat kellett kérnünk. Akkor már egyszerűbb
volt, csupán „néhány” hétig tartott.
Ehhez képest minőségi ugrás
volt a mobiltelefonok megjelenése. Először ódzkodtam tőlük, mivel „eddig is
megvoltam nélkülük”, de azután történt egy olyan esemény, ami meghajlított. Egyszer
ugyanis a kicsi lányom nem jött haza az általános iskolából tanítás után, és
hiába vártam egy órája, majd két órája, nem érkezett meg. Erre bementem az
iskolába, és megkérdeztem az osztályfőnökét, hogy tudja-e hova lett. Nagyon
durván elküldött, hogy honnan tudja. Nem tudom, honnan, de elvileg ott volt
utoljára, tehát reménykedtem abban, hogy van valami információja. Csalódottan
hazamentem és épp azon gondolkodtam, hogy a rendőrség segítségét kérem, amikor
megszólalt a vezetékes telefonunk. Legnagyobb örömömre az én kicsim volt. Szerencsére
tudta fejből a számunkat. Az utcán egy ismeretlen hölgytől kért kölcsön egy
mobilt, hogy hazaszólhasson, hogy suli után elkísérte a barátnőjét és eltévedt.
Mondtam neki, hogy kérdezze meg a hölgyet, hogy hol vannak. Majd kértem, hogy
maradjon ott, és én érte mentem.
Ezután döntöttem el, hogy
veszek neki a mobiltelefont. Haladni kell a korral és különben is fontos.
Igen, a telefonnak van haszna,
ami azonban az internet elterjedésével úgy tűnik, néha irányíthatatlanná,
kontrollálhatatlanná vált.
Kapcsolódó cikkek: IPM Pszichológia
Magazin 2026. ősz
