Néhány évvel ezelőtt egyik ismerősöm vagánykodni akart, és az általa ismert egyetlen olasz mondattal ment oda egy fagyiárushoz:
- Per favore, un gelato al limone.
És ezt követően vígan eljátszotta, hogy ő olasz, bár semmi más értelmeset nem tudott mondani olaszul. Ettől függetlenül az árus elhitte, és ez volt a lényeg.
Elképedve néztem az egészet. Számomra elfogadhatatlan, hogy másnak adjam ki magam, mint ami vagyok. Így aztán ha azon gondolkodom, melyek azok a „szakmák”, melyeket biztos nem tudnék folytatni, akkor a nagy szélhámossági képességet igénylő kémkedés az első helyen van.
Nyilvánvalóan megfelelő személyiség kell hozzá, amivel én nem rendelkezem. Nem véletlen, hogy nagy körültekintéssel választják ki a kémeket, sőt, az is előfordul, hogy már fiatal korban próbálnak potenciális alanyokat keresni. Láthattunk erre példát a Goldeneye című filmben, ahol családdal nem rendelkező ukrán fiúkat neveltek át kémekké már egészen fiatal kortól. Nyilvánvalóan nem kötődtek senkihez, a saját népükhöz sem. Hasonló az is, ahogy a törökök a középkorban az elrabolt keresztény gyermekeket janicsárrá nevelték, és ezzel gyakorlatilag szembefordították őket a saját népükkel.
Erre tekintettel különösen elgondolkodtató az a néhány évvel ezelőtti eset, amikor állami gondozott gyerekek intelligencia vizsgálatát folytatták le orosz tesztek alkalmazásával. Vajon mi volt a cél?
Költői kérdés volt.
A History magazin 2026. júliusi száma viszont egyáltalán nem költői, mégis érdekes életutakkal mutat be jó pár híres-hírhedt szuperkémet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése