VÁROSTROMOK

 

A History magazin 2026. szeptemberi számának fő témáját a borítón nagy betűk hirdetik:

 

VÁROSTROMOK

 

Ne nevessetek ki, de elsőre elgondolkodtam, hogy milyen városok romjairól szólhat.

Na de második nekifutásra már leesett, és azonnal át is futott a fejemben, hogy mely várak ostromát említhetik. Reménykedtem benne, hogy ott lesz a kedvencem.

Kinyitottam, és IGEN!!!!!

 

Aki esetleg nem tudja, az egri vár 1552-es ostromára gondolok. Molyon már írtam arról, mekkora csúcskedvencem az Egri csillagok. A mai napig rendszeresen járunk Egerbe. Újra és újra megnézzük a várost, a várat, így mindig képben vagyunk az új kiállításokkal kapcsolatban.

A cikk nem okozott csalódást, rengeteg új információval lettem gazdagabb, és azt is megtudtam, a valóságban hogyan nézett ki pl. a tüzeskerék.

 

Nem kopott a körme érte

 

Apai nagyszüleim kulákok voltak, 20 hold földjük volt, ami ha megnézzük az 1945-ös földbirtoklási viszonyokat, kicsinek látszik, főleg az ország nagybirtokos, pl grófi családjaival összevetve, de az átlag birtokviszony alapján nem számított aprónak, hiszen nagyon sok nincstelen zsellér élt az országban akkor.

1 hold 1600 négyszögöl, vagyis kb. 5754 nm.

20 hold 115.080 nm, ami kb. egy 340 m x 340 m-es négyzet területe. 340-350 m-es távolságra van egymástól a Budavári Történeti Múzeum és a Sándor palota előtti Turul szobor.

Ez tehát 20 hold, melyből ha nem is korlátlanul költekezve, de meg tudott élni egy 4 fős család (apa, anya, két gyerek). Mindannyiuknak keményen dolgozniuk kellett. Apám 12 évesen úgy szántott, hogy az akkor 10 éves nagynéném húzta a lovakat. Béreseik (cselédjeik) is voltak, mert négyen nem tudták volna megművelni a földet és ellátni az állatokat, disznókat, marhákat, szárnyasokat.

Nem voltak szegények, mégis nagyon meg kellett fontolni, hogy mire költötték a pénzüket. nem lehetett csak úgy iskolatáskát venni. Még olcsót sem, nemhogy az átlagfizetéshez mérve luxusdarabot, ahogy manapság egyesek akár 100-200 milliós táskákat vesznek, sőt gyűjtenek. Apám gyerekkorában nem lehetett szórni a pénzt, nem lehetett nagyzolni. Megbecsülték a pénzt, mert ismerték az értékét, keményen megdolgoztak érte.

 

Miért írok erről?

 

Mert napjaink egyik kulcskérdése az elszámoltatás, melyről pl. az IPM 2026. szeptemberi számában Brückner Gergely ír az Elszámoltatás, vagyonvisszaszerzés, büntetőügyek című cikkében.

Az elszámoltatás nem bosszú, hanem igazságtétel. Annak számonkérése, hogy megfelelő tudás és befektetett munka nélkül hogyan jutottak egyesek olyan összegekhez, melyek nem illették meg őket, melyeket nem becsülnek meg, melyekért – ahogy édesanyám mondta - nem kopott a körmük.

Mohács 500

 

Múlt hétfőn riportot készített a Házon kívül a munkahelyemen, melyet 2026. szeptember 6-án vasárnap leadtak adásban.

Állítólag a minisztérium kérésére jöttek „jóvátételi” célokkal.

Történt ugyanis, hogy tavaly, a 2025. augusztus 17-i adásban egy volt kollégánk számtalan valótlanságot állított az intézményünkről, illetve rólunk, így pl. konkrétan rólam is. Csak mi tudtuk, hogy miért tette. Vele kapcsolatban felmerült, hogy legalább két gyermeket súlyosan bántalmazott intézményünk befogadó otthonában, ezért el lett helyezve a gyerekek mellől. Ki kellett volna rúgni, de az országos igazgatónk – érthetetlen ok miatt - megkegyelmezett neki. A volt kolléga ezt "meghálálta", mert a Házon kívülben jól lejáratott minket. Ráadásul nem védhettük meg magunkat, mert a feletteseink nem engedték, hogy megcáfoljuk a nyilatkozatát, a felettesek pedig mélyen hallgattak.

A kormányváltást követően ellátogatottak hozzánk a minisztériumból, és látták, hogy nem igaz, amit a volt kolléga állított. Így aztán jöttek a tévések, hogy jóvátegyenek. A problémám csupán annyi, hogy pl. személy szerint én szenvedtem sérelmet, tehát pl. én lennék jogosult jóvátételre, de valaki – nemtom, ki - nem engedte meg, hogy nyilatkozzak.

 

Mi köze ennek Mohácshoz?

 

Gyerekkoromban azt tanultuk töriből, hogy a mohácsi csata elvesztésének több oka volt: gyávaság, hűtlenség és felelőtlenség.

Erre most, 500 évvel a csatavesztés után,  kiderült, hogy ez merő hazugság, ugyanis sokan lejárató kampányt folytattak a Mohácsnál küzdő őseink ellen.

Ha meg akarjátok tudni, mi volt a csatavesztés valódi oka, olvassátok el a Rubicon 2026. augusztusi számát, melyben csupa ezzel kapcsolatos, nagyon érdekes cikket találhattok.

 

Mire a magazin végére jutottam, megnyugodtam, hogy a munkatársaimmal és velem szemben folyatott lejárató hadjárat semmi ahhoz képest, amit a XVI. századi magyarokkal szemben folytattak, hiszen a mohácsi csatában küzdő őseink közül sokan életüket áldozták hazánkért, mégis degradáló vélemények keringenek róluk még most is.   

Szomorú.

Advocatus diaboli vs megerősítési torzítás

 

Hónapok óta tervezem, hogy írok néhány gondolatot a tekintélyről, annak kialakulásáról, formáiról, tartalmáról, stb.

Legyen ez az írás az első ebben a sorban, melynek most számomra két szempontból is aktualitása van. A múlt héten belekeveredtem fb-on egy olyan vitába, melynek pszichológiai hátterét mutatja be Dr. Vajda János a Mindennapi pszichológia 2026. évi 3. számában a Sose hagyd, hogy a tények elrontsanak egy jó sztorit című cikkében. Ebben a két „esemény”-ben összetalálkozott egy kérdés:

 

„Milyen véleményeket fogadnak el az emberek?”

 

Nem kell rajta sokat töprengeni, a legtöbb ember azt fogadja el, ami egyezik a saját előfelvetéseivel, hiedelmeivel, feltételezéseivel. Ha talál olyan véleményt, amely alátámasztja a saját elképzeléseit, akkor azt gondolkodás nélkül elfogadja, miközben elutasítja azokat az információkat, melyek ennek ellentmondanak. Ezt a jelenséget nevezik megerősítési torzításnak.

 

Mi köze ennek a fenti címhez?

 

Az Advocatus diaboli az ördög ügyvédje, az a személy a szentté avatási eljárásokban, aki kételyeinek ad hangot az érintett személy szent státuszával szemben. Az egyház részvétele által biztosítja, hogy minden szempont meg legyen vizsgálva az eljárás során, vagyis az esetleges kétértelmű események, a kellemetlen részletek is megfelelően legyenek értékelve. Gyakorlatilag az ördög ügyvédje biztosítja a tisztán látást, vagyis azt, hogy ha egy közösség hinni akar valamiben, akkor kellőképpen körbe  legyenek járva azok a szempontok is, melyek a közösség hitének ellentmondanak. Az ördög ügyvédje-technika a leghatékonyabb módszer a megerősítési torzítás kezelésében.

 

Nekem többször is volt már alkalmam ezt az egyszerűnek egyáltalán nem mondható szerepet alakítani, bár minden esetben saját akaratomból.

 

Tavaly a munkahelyemen a kollégák szabályzatot írtak a gyermekbántalmazások kezeléséhez, melyhez sajnos csupán elkészültét követően szólhattam hozzá, így akkor mondtam el kifogásaimat. Megsértődtek. Azt mondták, hogy csak „lődözök”. Egyáltalán nem lődöztem, hanem a hibákkal kapcsolatos érveket fogalmaztam meg. Nem fogadták el, mostanra lett is ebből sok probléma, de ez legyen az ő gondjuk.  

 

A múlt héten összevitáztam három emberrel itt fb-on, akik közül kettő letiltott, a harmadik pedig parancsnoknak titulált, bár semmire se utasítottam, mindössze elmondtam a véleményem. Az az én nagy vétkem, hogy van saját véleményem, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az Ő Hazájukban ne legyenek kötelező védőoltások a gyerekeknek, mivel szerintem ez a haza nemcsak az övék, hanem az enyém is, én pedig bízok a védőoltások hasznosságában. Véleményem szerint Mi Hasznák az elképzeléseik, amit le is írtam neki: ha a védőoltások károsak lennének, akkor mindenki beteg lenne tőlük. Elfogadom és sajnálom, hogy egyeseknek súlyos allergiás reakciójuk lesz egy-egy oltástól, de ennek nem az az oka, hogy rosszak az oltások, hanem az, hogy a környezetszennyezés, illetve a rossz élelmiszerek miatt általánosan gyengült az emberek immunrendszere, ezért gyakran lépnek fel allergiás reakciók, pl. az oltások esetén is.

Egyikük arra is hivatkozott, hogy a védőoltásoktól autisták lesznek a gyerekek. Érvként azt hozta fel, hogy mostanában nagyon sok autistát diagnosztizálnak. Azt hallottam gyógypedagógus ismerőseimtől, hogy megváltoztak a tesztelési módszerek, ezért most azok esetében is megállapítják az autizmust, akiket korábban nem érintett ez. nem születik több autista, mint régen, nem is lesznek többen autisták, mindössze könnyebben, gyakrabban felállítják ezt a diagnózist, mint régebben.

Megkérdeztem az egyik vitapartnert, hogy neki melyik oltástól milyen baja lett. Mivel nem válaszolt, megjegyeztem, hogy ezek szerint semmi, vagyis ő élvezi az oltások előnyeit, a védelmet, de mást megfosztana ettől. Erre írta, hogy parancsnoknak képzelem magam. Nem képzelem annak, mindössze van véleményem, mint már mondtam.

A másiknak írtam, hogy a hírek szerint Afrikában ismételten sokan halnak meg ebolában. Ott biztos örülnének, ha lenne ellene védőoltás. Erre kis híján lehülyézett, mivel szerinte tiktokon egy nigériai férfi azt írta, hogy nincs ebola járvány. Nos, én nem adok no-name tiktokerek véleményére, egyébként úgy tudom, most nem Nigériában, hanem Kongóban terjed az ebola.

 

Sajnos egyiküket se sikerült meggyőznöm, mivel az érveim nem hatottak a bennük dolgozó megerősítési torzításra.

 

Nehéz az ördög ügyvédjének lenni.

 

"Csak átnézettem az AI-jal"

 

Az IPM Mesterséges intelligencia 2. különszámában Sárossy Bence MI vagy nem MI, ez itt a kérdés című cikkében olvashatunk arról, hogyan ismerhetők fel az MI által írt szövegek.

Eddig nem volt tapasztalatom a témában, de néhány hónapja érdekes esetbe keveredtem. Egyik vidéki kollégám fordult hozzám egy kereseti kérelemmel. Átnéztem, amit írt, és nagyon meglepődtem. Jó volt. Nagyon jó volt. Túl jó volt. Megkérdeztem a kollégámat, milyen végzettsége van. Azt mondta, énektanár. Na ehhez képest még inkább feltűnően jó volt, amit írt. Kivéve a főcsapást, vagyis azt, amire alapította a kereseti kérelmét, mert az egyáltalán nem passzolt a sztorihoz.

Felajánlottam neki, hogy írok egy másikat, aminek azonban teljesen más lesz alapja. Beleegyezett. Kb. egy hétig dolgoztam az ügyön, mivel nem ismertem pontosan az esetet, sok időt kellett arra fordítanom, hogy átlássam. Amikor elkészültem a kérelemmel, átküldtem a kollégámnak azzal, hogy nézze meg, javítsunk-e benne valamit. Arra gondoltam, hogy elírtam-e valamit (nevet, számot, stb.), vagy hivatkozzunk-e olyasmire, amit eddig nem említettünk.

Másnap a kollégám visszaküldte azzal, hogy átnézte, szerinte jó lesz. Örültem, de a biztonság kedvéért még egyszer átolvastam, és…. leesett az állam.

-          Ez meg mi? – kérdeztem a kollégámat.

-          Á, csak átnézettem az AI-jal- felelte flegmán.

-          Mit csináltál? – hökkentem meg. – Az „érzelmi kötődés”-t átírta „érzelmi kapcsolatra”! Az érzelmi kötődés egy szakkifejezés, így nevezik, ezt ismeri mindenki – fakadtam ki. – A többit már ne is említsem. Az AI belebarmolt abba, amivel egy hetet foglalkoztam. Ehhez én nem adom a nevem - fejeztem be a beszélgetést.

Azóta is várom, hogy a kollégám bocsánatot kérjen azért, hogy a kukába dobta az egy hetes munkámat.

Később elpanaszoltam az esetet a főnökömnek, aki azt mondta:

-          Hát igen, nem mindegy, hogy melyik rendszert használta.

-          Micsoda? – döbbentem meg újra. – Ne használja egyiket se! Már csak azért sem, mert nem tudja, hogy hova tölt fel személyes adatokat az ügyfelekről!

De a főnököm nem értette a kifogásaimat.

Az IPM különszámában Dodé Réka Csúfos esetek, amikor az MI melléfogott című cikkében több esetet is felsorolt, amikor jogászok, ügyvédek, ügyészek az AI segítségével írtak beadványokat, hoztak ítéleteket. Sőt, egy olyan esetet is megemlített, amikor egy USA-beli bírót elítéltek azért, mert megsértette a szabályokat azzal, hogy megosztotta az ügy részleteit egy külső MI-rendszerrel.

Ez kicsit megnyugtatott.

 

A romakerék, a romapecsenye, a romaprímás és a cigánykérdés

 

Amikor állami gondozott gyerekeink megszöknek a gondozási helyükről, sokakban felmerül, hogy miért mennek el, hiszen jó helyen vannak. Kapnak ennivalót, biztonságos helyen vannak, van ruhájuk, fürödhetnek, stb. Ők mégis elmennek.

Mi ennek az oka?

Egyszerű: otthon akarnak lenni. Otthon, ahol sokan közülük nem használnak evőeszközöket, ezért sokszor mi tanítjuk meg nekik, mire való és hogyan használható a kés, a kanál és a villa. Leforrázzák magukat a zuhannyal, mert még életükben láttak ilyet. Sőt, angol vécét sem. Szinte hihetetlen, hogy vannak olyan családok, akiknél egyáltalán nincs vécé. Udvari budi sem. Vannak gyerekek, akik alapdolgokat nem tudnak, de a rendőrautót már 4 évesen felismerik, és úgy tudják, el kell bújni előle, mert elviszi őket.

Igen, a rendőrség behozza őket a befogadó otthonba. Oda, ahol nem érzik otthonosan magukat.
Érthetetlen?
Nem. Ha ránézek a képen látható luxusra a Festetics kastélyban, én se érezném magam otthonosan ilyen, a megszokott környezetemtől gyökeresen eltérő helyen.

A cigánykérdés hosszú ideje terítéken van a magyar társadalomban.

 

A History magazin 2026. augusztusi számában Hajnóczky Tamás Attila ezekről a próbálkozásokról írt cikkében.

Majd én írok egy levelet

 

20 évig magántanárként dolgoztam, és főleg matekot meg fizikát tanítottam. Ezt utóbbit is nagyon szerettem. Igyekeztem megkedveltetni a diákjaimmal. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy sokaknak milyen nehézséget jelentett ez a tantárgy, ezért nagyon liberális voltam. Amikor dolgozatra készültünk a tanítványommal, mondtam neki, hogy készítsen puskát. A felkészülés az volt, hoyg bepróbáltuk a puskát, vagyis mondtam neki egy feladatot, ő pedig megkereste a puskán, hogy melyik képletet kell alkalmazni. Nem az a tudás, hogy fejből fújjuk a képleteket, hanem az, hogy értjük, melyik mit jelent, vagyis tudunk gondolkodni

Ezt a szemléletet az egyetemen tanultam. Elméleti fizika tanárunk ugyanis úgy vizsgáztatott, hogy kiadta a tételeket, majd közölte, hogy elmegy reggelizni és egy félóra múlva jön vissza. Így is lett. Annyit puskáztunk, amennyit csak akartunk, De még így is meg lehetett bukni, a tanár ugyanis nem arra volt kíváncsi, hogy tudunk-e magolni, hanem hogy értjük-e az anyagot.

Amikor gimiben jellemezni kellett Bánk bán Melindáját, egy hétig gyűjtöttem az anyagot: mit csinál, mit mond Melinda, róla mit mondanak, milyennek tartják, stb. Törekedtem arra, hogy feltárjam a személyiségét, motivációi okát. Komoly és időigényes munka volt, de minden percét élveztem.

Jelenlegi munkám során sokszor kerülök olyan helyzetbe, hogy segítenem kell egy kollégámnak. Ilyen esetekben általában azt mondom:

- Majd én írok egy levelet.

Természetesen olyan személynek, vagy szervnek, akinek hatása van a felmerülő probléma megoldására.

Szeretek gondolkodni.

 

Az IPM 2026. augusztusi számában Földes Flóra Kiszervezhető-e a gondolkodás? című cikkében arról olvashatunk, milyen következményei lesznek annak, ha a mai tanulók nem gondolkodnak, hanem az MI-vel végeztetik az összes feladatukat.

 

Agytorna

 

Már meséltem róla, hogy az első diplomámat az ELTÉ-n szereztem, geofizikus szakon, ahol 16-an voltunk, ebből ketten voltunk lányok.

A fiúk nagyon szerettek „viccelődni”, ezért nem kérdezték meg, hogy tudok-e úszni, hanem a terepgyakorlat első napján beleborítottak a Balatonba. Megelégedéssel hallgatták morgolódásomat, mert nem fuldokoltam, hanem rohadt mérges voltam, hogy már első nap totál ragacsos, koszos lett a frissen mosott hajam.   Más alkalommal levelibékát tettek a cipőmbe. Szerencsére nem ért váratlanul és sikoltozás helyett „cukinak” tituláltam a megijedt kis állatkát.

 

Vannak emberek, akik annyira szeretnek „viccelődni”, hogy időnként túllépnek a normál határokon.

 

Azt gondolom, még határon belüli volt az az eset, amikor az egyik lakásotthonban a nappali kanapéján mély álomba zuhant fiút a többiek azzal viccelték meg, hogy forró vizes palackot nyomtak a talpához. A srác ordítozva ébredt fel, és váltig állította, hogy felgyújtották a talpát. Persze, mint írtam, nem ez történt, de a vizes palackkal becsapták az agyát.

 

Hasonló kísérletet lehet találni és kipróbálni az National Geographic Agytorna című különszámában. Ezzel még talán senkit nem ér kár.

Mindenesetre tartsuk be a határokat!

Sok beszédnek .....

 

Azt mondják, hogy a tanárok jellemzően sokat beszélnek.

Én ugyan nem vagyok pedagógus, de 20 évig tanítottam felnőtteket, gyerekeket, és mindig nagyon ügyeltem arra, hogy betartsam az időbeli határokat és csak annyi ideig hallassam a hangomat, amennyi egy adott helyzetben fontos és szükséges.

Az elmúlt 10 évben rendszeresen tartok értekezleteket, melyeket követően a kollégáim mindig kifejezik örömüket, hogy a lényegre törve nem élek vissza a jó indulatukkal és idejükkel.

Fölesleges sokat beszélni, hiszen sok beszédnek sok az alja.

Még gyermekkori papunknak volt egy nagyon jó mondása erre:

A prédikáció első tíz perce a híveknek szól, a második tíz perce az Istennek, a többi pedig a falaknak.

 

Ha jól gondolom, Fidel Castro nem vallásos, ezért nem ismeri, nem tartja be ezt az elvárást…sem.

Az IPM Tudta-e 22 számában olvashatunk – többek között - arról, hogy az ő nevéhez fűződik az ENSZ-közgyűlésen tartott leghosszabb beszéd, mely 4 óra 29 percig tartott. Pedig az elvárt idő ott is csupán 15 perc. 

Fény és árnyék, USA 250

 

Az 1980-as években voltam tinédzser. Akkor minden fiatal az USÁ-ba akart menni. Nem kirándulni, hanem ott élni. Pedig a száraz földrajzi tényeken kívül semmit se tudtunk az országról. Vannak ismerőseim, akik meg is valósították ezt az álmukat, valóban odaköltöztek, és azóta is ott élnek. Egyik fényképész, másik doorman a Nagy Almában. Mások vágyai az egy hónapos kiruccanásnál megálltak, leginkább azért, mert a szűkös valutakeret nem tette lehetővé, hogy helybéli ismerősök, rokonok hiányában megfelelő körülmények között tudják élvezni a helyet. Így aztán van olyan ismerősöm, aki New Yorkban tartózkodása utolsó napjaiban a Central parkban aludt a bozótban és teát ivott napokig, mert más élelmiszerre nem volt pénze. Lehet ezt vagányságnak nevezni, de én inkább vakmerőségnek tartom. Az illető szerencsés volt, hogy épen és egészségesen túlélte. Főleg, hogy addigra már eljutottak hozzánk bizonyos információk.

Az elvtársak a nagy népi felbuzdulást látva törekedtek arra, hogy megismerhessük a kontinensnyi ország árnyoldalát is, melyhez nagy segítséget jelentettek az országunkba apránként beengedett, jól megválogatott amerikai filmek.

Kiemelkedő jelentőségű volt a Charles Bronson főszereplésével készült „Bosszúvágy”, melyet látva először szembesülhettünk azzal, hogy mennyire nem biztonságos kikerülni a „dzsungelbe”. A film azt sugallta, hogy „maradhatok nyugton a kis ketreceitekben, ahol ugyan semmit se csinálhattok, de biztonságban vagytok, ha betartjátok a szabályokat”.

Azután jött a Rambo. „Kockáztathatod az életed az országért, meg főleg az annak élén álló gazdag emberekért és vagyonukért, akkor is egy senki maradsz, akit a vezetők senkinek néznek.”- szólt a film üzenete.

De a szórakoztatónak szánt filmek se hoztak megnyugtatást. A Flashdance-ben, vagy a Staying alive-ban láthattad, hogy az USÁ-ban 8 óra munkát nem követ 8 óra szórakozás, meg 8 óra pihenés, hanem ha talpon akarsz maradni, több munkában is helyt kell állnod. A sikerért mindent meg kell tenned, esetlegesen a barátaidon is át kell gázolnod. Arról már ne is beszéljünk, mennyire idegennek tűnt első körben az az erkölcsi szabatosság, ami ezekből a filmekből árad. Úgy tűnt, a párkapcsolatokat nem az érzelmek, nem a szerelem, hanem a szexuális vágy irányítja.

Ha jól megnézitek a mai napig rendszeresen vetített Reszkessetek betörőket, akkor észrevehetitek, hogy ennek is van egy nehezen emészthető vonala. „Biztos, hogy minden középosztálybeli ember olyan luxusra vágyik, amiben van fullosan berendezett házad, de azt nem tűnik fel, hogy otthon felejtetted a gyerekedet?”

Számomra az amerikai álom lehetősége se volt igazán vonzó, mert nagy adag bizonytalanságot foglalt magába. (Szerepcsere) 

Sokunkat elijesztett ez a kép a vágyott országtól, és nem vettük észre a lényeget, hogy az USÁ-ban jogod van/volt lázadni (Hair), mait tőlünk évtizedeken át megtagadtak.

Maradtunk, hogy azután itthon megtapasztalunk a kapitalizmus negatív oldalát. 

 

A Rubicon magazin 2026. évi 6-7. száma a Fény és árnyék címmel az USA 250 éves történetének érdekes, de esetenként kevésbé ismert eseményeit mutatja be, csakhogy teljesebb legyen a képünk.

 

  

My name is Bond, James Bond - History 2026. évi júliusi szám

 

Néhány évvel ezelőtt egyik ismerősöm vagánykodni akart, és az általa ismert egyetlen olasz mondattal ment oda egy fagyiárushoz:

-        Per favore, un gelato al limone.

És ezt követően vígan eljátszotta, hogy ő olasz, bár semmi más értelmeset nem tudott mondani olaszul. Ettől függetlenül az árus elhitte, és ez volt a lényeg.

Elképedve néztem az egészet. Számomra elfogadhatatlan, hogy másnak adjam ki magam, mint ami vagyok. Így aztán ha azon gondolkodom, melyek azok a „szakmák”, melyeket biztos nem tudnék folytatni, akkor a nagy szélhámossági képességet igénylő kémkedés az első helyen van.

Nyilvánvalóan megfelelő személyiség kell hozzá, amivel én nem rendelkezem. Nem véletlen, hogy nagy körültekintéssel választják ki a kémeket, sőt, az is előfordul, hogy már fiatal korban próbálnak potenciális alanyokat keresni. Láthattunk erre példát a Goldeneye című filmben, ahol családdal nem rendelkező ukrán fiúkat neveltek át kémekké már egészen fiatal kortól. Nyilvánvalóan nem kötődtek senkihez, a saját népükhöz sem. Hasonló az is, ahogy a törökök a középkorban az elrabolt keresztény gyermekeket janicsárrá nevelték, és ezzel gyakorlatilag szembefordították őket a saját népükkel.

Erre tekintettel különösen elgondolkodtató az a néhány évvel ezelőtti eset, amikor állami gondozott gyerekek intelligencia vizsgálatát folytatták le orosz tesztek alkalmazásával. Vajon mi volt a cél?

Költői kérdés volt.

A History magazin 2026. júliusi száma viszont egyáltalán nem költői, mégis érdekes életutakkal mutat be jó pár híres-hírhedt szuperkémet.  

Gyermekvédelem régen

 

Anyukám öccse, a nagybátyám 1943-ban született. Szülés közben derült ki, hogy a nagyanyám méhében egyidejűleg egy gyermekfej nagyságú daganat is van, ezért mindent „kipakoltak” belőle. Itt kezdődött nemcsak az ő, de az egész család kálváriája.

Innentől nagyanyám folyton betegeskedett. A fővárostól kb. 100 km-re levő jászsági faluban laktak, ahonnan a nagyapám sokszor gyalog indult el hétfőn reggel Budapestre dolgozni. Kubikus volt. Szombat délután jött haza szintén gyalog/stoppal.

Amikorra anyukám 13 éves lett, előfordult, hogy nagyanyám kórházba került, és az egyik bátyja átjött megnézni a gyerekeket, anyukámat és az akkor 11 éves húgát és 7 éves öccsét. Ezután a nagybácsi azt mondta, hogy rendben lesz minden, ezzel (hogy az anyjuk kórházba került) nem szabad zavarni az apjukat, hadd dolgozzon. Így aztán anyukám egyedül maradt a testvéreivel és mivel ő volt a legnagyobb gyerek, automatikusan fel kellett vállalnia az anya szerepet. Mesélte, hogy először a főzés jelentett számára legnagyobb gondot, ezért folyton átszaladt a nagybátyjáékhoz, akinek a felesége lassan megtanította minden fortélyra.

Manapság ha ilyen helyzetbe kerülne egy család, a gyermekvédelem azonnal közbelépne: vagy valamelyik rokonnál helyeznék el a gyerekeket családba fogadással, vagy állami gondozásba vennék a testvéreket.

Akkor ez nem volt divat.

Végül is túlélték, és a nagyszüleim úgy értékelték anyukám munkáját, hogy tökéletesen helytállt, tehát megtarthatja a pozíciót. Ez aztán addig fajult, hogy nem tudott iskolába járni. Mivel anyu nagyon jó tanuló volt, maga az iskolaigazgató ment ki a lakásukra, és mondta nagyanyámnak, hogy engedje iskolába, mert így elveszi anyukám kenyerét. Nagyanyám nem hitte el. Pedig így lett.

Anyumnak ugyanis látóideg sorvadása volt, emiatt 90 %-os volt a látássérülése. Emiatt nagyon kevés munkát tudott ellátni, de ha tanulhatott volna, sokkal kedvezőbb helyzetbe kerülhetett volna, találhatott volna a képességeinek megfelelő munkát. Kiváló óvónő lett volna belőle, nagyon jól bánt a gyerekekkel. A családi legendárium szerint másfél évesen én már folyamatosan beszéltem, mert anyu folyton beszélt hozzám. Rengeteg mesét olvasott fel nekem, tőle tanultam meg az olvasás szeretetét. Minden hétvégén mentünk valahova: moziba, múzeumba, gyógyfürdőbe, stb. A világra nyitott szemléletemet neki köszönhetem., Sok kisgyereket tudott  volna még hasonlóan nyitott látásúnak nevelni. 

De a szülei nem engedték, hogy tanuljon. Szükség volt rá otthon. Így édesanyám a nők előtt álló 4 lehetőség közül (amazon, kurva, anya és madonna) egyedül az anyaságot élhette meg. Azt is csak otthon, mivel 37 évesen leszázalékolták. 

Kapcsolódó cikk: HVG Extra Pszichológia 2026. évi 2. szám, A nő négy élete     

  

 

Házi dzsungelem

 

Szolnokon kertes házban lakom, amit nagyon szeretek. Főleg az évek során komoly és szívós munkával, és sok lazsálással kialakított kis házi dzsungelemet.

A kertemben ugyanis van egy terület, ahol négy gyümölcsfa találkozásánál sűrű aljnövényzetet hagytam kis téli zöldből, közönséges mahóniából és fekete szederből. A múltkor az egyik ismerősöm ezt látva kijelentette, hogy legközelebb hoz kaszát és segít rendet rakni.

Rendet???

Nem kell! Most van rend. Ez a szép árnyas kertrész, ami már-már erdőre hasonlít, ebben a forróságban akár 10-15 fokkal is hűvösebb, mint a kert napos részei.

 

Az IPM 2026. júliusi számában Paulovkin András Egy lassú világ védelmében című cikkében olvashatunk arról, hogy a modern világ nagy rendrakási mániájában az ember megszüntette azokat az élettereket, ahol nagyon sok hasznos rovar, pl. cincérek éltek.  

Nekem a Balaton a Riviéra - még mindig

 

Városomtól, Szolnoktól legalább 200 km-re, tehát messze van a Balaton legközelebbi csücske is. Így aztán nem csoda, hogy gyermekkoromban viszonylag hosszú időt, 10 évet kellett várnom arra, hogy először lássam a magyar tengert, és akkor is csupán egyetlen napig élvezhettem Siófokon. Általános iskolában még kétszer egy hetet tölthettem városunk balatonszepezdi úttörőtáborában. Mindössze arra emlékszem, hogy hajnalban kellett kelni, mert négykor indult a vonat a Keletibe, ahonnan átutaztunk a Délibe és órákig zötykölődtünk, mire dél körül megérkeztünk a táborba. Ugyanez vissza, vagyis az egy hétből 2 nap az utazással telt.

Ezt követően csak évek múlva, egyetemistaként látogathattam el a Balcsihoz: 2 hét alsóörsi és 4 hét sümegi terepgyakorlat keretében. A kötelező napi felszíni és mélységi feltárások látogatása mellett kevés idő maradt a nagy víz megismerésére.

A Balaton iránti igazi szerelem évekkel később bontakozott ki, amikor a saját családommal, a férjemmel és a gyerekeimmel háromszor töltöttünk 1-2 hetet Balatonalmádiban.

Ezt a rajongást segített fenntartani az, hogy azóta a nyári időszakban hétvégente Szolnokról közvetlen vonattal lehet eljutni a Balcsihoz. Az első években a siófoki ezüstparton voltunk évente 2-3-4 alkalommal, majd újabban Balatonalmádiba járok, mivel nagyon közel van a strand a vasútállomáshoz.  Közben a lányaim felnőttek lettek, dolgoznak, így azt is megengedhetjük magunknak, hogy minden évben kétszer nyaraljunk a Balatonnál: 1-1 hétig Keszthelyen és Balatonfüreden. Újabban ezt is kibővítettük 1-1 napos kirándulásokkal ősszel-tavasszal Balatonfenyves-Bélatelep-Fonyód-Balatonföldvár térségébe.

Ezzel a módszerrel tavaly 19 napot töltöttem a Balaton parton.

Ha megtehetném, odaköltöznék, de ezt még bonyolultnak tartom, mivel nemcsak lakást kellene ott vennem, hanem munkát is szerezni, ami sokkal nehezebb, mint a lakás.

Ráadásul mindig vannak ellendrukkerek, aki lebeszélnek. Egyik Fonyódról származó ismerősöm szerint pl. télen nagyon kihalt a Balaton part, viszont akkor is minden drága.

Ennek ellenére még nem adtam fel. Addig is edzem magam Fábián Janka Az Anna-bál szerelmesei sorozatával, illetve a Múltkor magazin 2026. nyári számával, melyben érdekes írások és szép képek találhatóak a Balaton történelméből.

 

Gondolkodom, tehát vagyok - HIstory 2026. évi júniusi szám

 

Orbán Viktor ma reggel azt írta facebook oldalán, hogy nem ért egyet azzal, hogy a leegyszerűsített kommunikáció miatt veszítették el az értelmiséget. Példaként Obama „Yes, we can.”, illetve Trump „America first” jelszavait hozta.

Nem vagyok nyelvész, de véleményem szerint a fenti mondatok rövidek ugyan, talán egyszerűek is, viszont mindenképpen frappánsak. Ugyanez nem mondható el például az „Előre megyünk, nem hátra” mondatról. Talán nem szerencsés tagadó szót használni egy ilyen lelkesítőnek szánt mondatban, illetve az ellentétek szembeállítását is kerülni kellett volna. Talán szerencsésebb lett volna valami ilyesmi: „Előre a csillagokig” vagy Orbán kedvenc szavánál maradva: „Előre a győzelemig”.

Persze jó valami erőteljes mondat is, pl. „Árad a Tisza”.

Másrészt Orbánnak igaza van, hiszen nem a túlságosan leegyszerűsített kommunikáció volt a bukásuk, illetve az értelmiség elvesztésének egyetlen oka. Sokkal inkább az, hogy hülyének nézték az embereket, viszont az értelmiségiek nagyon nem azok, tehát ezt igencsak rossz néven vették.

Az értelmiségnek az ilyen hatalmas politikai változások esetén mindig jelentős szerepe van.

Erről szól a History magazin 2026. júniusi számában Emily Knox és Joan Scott „Amikor a társadalmak megroppannak, vagy bomlásnak indultak, az értelmiség mindig gyanússá válik.” című beszélgetése.

Anya, mit csinálsz, amikor egyedül vagy? - Csendben vagyok. (IPM Extra Pszichológia, 2026. évi 2.sz.)

 

A fenti mondatok akkor hangoztak el, amikor még nagyon kicsik voltak a lányaim. Mostanra felnőttek, és ők is tudják, milyen fontos a csend, főleg a mostani folyton zajongó, állandó háttérzajt produkáló világban.

 

Egyik kedvenc időtöltésem nyáron, hogy elmegyek a Balatonra akár egyetlen napra is. Nem kis vállalás, hiszen a legközelebbi pont is 200-220 km-re van az otthonomtól, tehát ha nem késik a vonat, akkor is 6 órás útról beszélünk.

Van egy gyermekmatracom, amit ráteszek a vízre, ráfekszem, és elkezdek befelé araszolni félig úszva, félig gyalogolva. A víz mélységétől függően a bójákig szoktam menni, illetve a déli parton addig, amíg a nyakamig ér a víz. Különösen Fonyódon szeretem ezt a mókát, mert ott tart legtovább az út: oda-vissza kb. 40 perc. Törekszem arra, hogy 5 m-nél közelebb senkihez se kerüljek. Nem vagyok embergyűlölő, de kifejezetten jó egyedül lenni. Nézem a tájat és nem gondolok semmire. De tényleg semmire. Ez csak ebben a helyzetben sikerül, sehol máshol, vagy máskor. Teljesen kikapcsol.  

 

Az IPM Pszichológia 2026. tavaszi számában Demeter Tünde A csend luxusa című cikkében olvashatunk arról, hogy a kognitív zaj, mely a környezeti és a belső ingerek, az információk és a különböző (akár csak kognitív) tevékenységek közötti váltás által okozott mentális túlterhelést jelenti.

 

A sztárok is emberek

 

Fiatalkorom egyik legnagyobb sztárja volt Bruce Willis.

Hiába volt lépcső egy épületben, ő nem azt használta, hanem egy majom ügyességét meghazudtolóan leugrált. Egy szál trikóban, vérző sebeire ügyet se vetve mindent elbírt. Sérthetetlen és halhatatlan volt. Legalábbis annak látszott.

Azután néhány éve kiderült, hogy ő is ember.

 

Szintén nagy sztár volt a Vissza a jövőbe trilógia főszereplője, Michael J. Fox. Úgy tűnt, az örök srác soha nem öregszik meg, mindörökre megőrzi tinédzser imázsát, ezért aztán komoly arculcsapás volt, amikor megtudtuk, hogy ő is ember.

 Tudom, hogy sokak számára nevetséges lehet, de anyukámmal haláláig nagyon szoros volt a kapcsolatom. Akkor 37 éves voltam, és bár hónapokig haldoklott, tehát nem ért váratlanul, hogy elment, mégis megviselt. Kevésnek találtam azt, hogy mindössze 67 évet élt.

Az utóbbi években azonban másként állok ehhez a dologhoz, miután nagy sok ismerősöm esetében látom, hogy milyen sok problémát jelent az egész családnak, ha egy valóban idős (80-90 éves) embert ápolni kell. Mindenki szenved: az idős ember is és a családja is.  

 

A Mindennapi pszichológia 2026. évi 2. számában több érdekes cikket is olvashattok a témában. (Nem feledékenység: betegség).

Pay in cash

 

Az online bankszámlák megjelenése óta mindenkinek vannak élményei. Például amikor a fülbemászó és főleg meggyőző bemondói hangszínnel rendelkező, intelligens nő felhív azzal, hogy az MNB-nél dolgozik, neve és nyilvántartási száma ez meg ez, és tájékoztatni akar, hogy a bankszámlámról valaki épp most akar leemelni 400 ezer forintot.

-        Komolyan? – kérdezem gúnyos hangon, mire egy pillanatra meghökken

Gyorsan összeszedi magát:

-        Nem hiszi el?  

-        Miért hinném?

-        Mert igaz – erősködik.

-        Mi közöm az MNB-hez? Nincs ott számlám.

-        Nem számít – veszi a elő a legmeggyőzőbb és leghivatalosabb hangját. – Mi minden számlát látunk.

-        Jaj, drágám, dehogy látnak maguk mindent. Igaz, hogy az MNB a bankrendszer csúcsán álló jegybank, de ez nem jelenti azt, hogy látják a kereskedelmi bankok által vezetett számlákat. Nézzen már utána egy pénzügyi jog könyvben.

-        Azért nem kell gúnyolódni – esik ki a szerepéből sértődötten és leteszi a telefont, így már nem hallja, amit mondok.

-        Miért nem? Maga hívott engem, nem én magát.

 

Évek óta tartó vita, hogy szükség van-e a készpénzre.

Vannak érvek mellette és ellene.

Az IPM 2026. júniusi számában Bückner Gergely A szegények pénzügyei című cikke erről a témáról szól, mellyel kapcsolatban eszembe jutott néhány élményem, tapasztalatom a pénzzel kapcsolatban.

Egyháztanácsos vagyok az egyházközségünkben, melyre tekintettel a szombat esti mise után én szoktam megszámolni a perselypénzt. Én nem szoktam pénzt bedobni, hanem átutalok minden hónapban egy bizonyos összeget. Biztos, vannak már olyan helyek, ahol lehet bankkártyával fizetni. Viszont nehezen tudom elképzelni, hogy ezzel a módszerrel meg lehetne őrizni a fizetés titkosságát, amire azért lenne szükség, hogy senki se tudja, ki mennyit fizet. Mert a templomban nem ez a lényeg, Mindig van ugyanis aprópénz, 5-10-20 forintosok a perselyben, de a jelenlegi módszerrel nem lehet tudni, ki dobta be és ki adott akár 10-20 ezer forintot.

 

Másrészt gyűjtöm a pénzérméket: a forgalomból kivontakat, hibásakat, és az átlagostól eltérő megjelenésűeket.  Ha megszűnne a készpénzforgalom, a gyűjtemény nagyon értékessé válna, ugyanakkor onnantól már csak korábban kiadott darabokat lehetne gyűjteni. 

A jövő emberei nem találnának elásott érméket. Nem is kellene azon tanakodni, kit, mit ábrázoljanak rajtuk. 

Nekem hiányozna a készpénz, de értem, hogy ez a jövő.

 

Girl Power -avagy a nők történelmi szerepe

  BBC History 2026. évi májusi szám

Ha megkérdezik, ki a példaképem, gondolkodás nélkül válaszolok:

Természetesen egy nő.

Olyan személy, aki már saját korában is kivívta magának a megbecsülést, pedig nagyon sok hátránnyal rendelkezett. A középkorban élt, 18 éves parasztlány volt, vagyis máris felsoroltam 3 szempontot, melyek közül egy is elegendő lett volna ahhoz, hogy eltűnjön a történelem süllyesztőjében. De nem így történt, hanem egy egész hadsereg követte.

 

Természetesen Jeanne d’Arc-ra gondoltam.

 

Janine Ramirez brit történész egyik kutatási területe a nők történelmi szerepének vizsgálata.

A nők szerepe a nemzeti mítoszokban című cikkből megtudhatjuk, a fejlett nyugat nagyon sok országában öltenek női alakot a nemzetek: a Szabadság-szobor, Marianne a Pantheonban, Britannia a Szent Pál székesegyházban.

„A nemzetet nőként képzelik el, jóllehet maguknak a nőknek alig vagy egyáltalán nem jutott szerep a nemzetek megteremtésében.”

Pedig ha belegondoltok, a földdel kapcsolatban nem az apát, hanem az anyát emlegetjük: anyaföld. 

Ez azért különösen érdekes, mert sok ázsiai országban teljesen másként viszonyulnak a nőkhöz. Gondoljatok csak az izraeli Golda Meirre, a pakisztáni Benazír Bhuttora, vagy az indiai Indira Gandhira.

 

Na de majd most talán nálunk is lesz változás.