Kánikula, avagy a kutyamelegben az ebek is szenvednek

"Jaj, végre, végre, végre!

Hol voltál? Már azt hittem, soha többé nem látlak.

Jaj, de finom az illatod, jaj, de jól nézel! Jaj de... jaj de... jaj de!

Hogyhogy mik azok? Hát nem látod? Gödrök.

Tudom, hogy azt mondtad, ne túrjam fel a kertet, de majd meg őrültem attól, hogy eltűntél.

Hogy csak egy hétre? Hát gőzöm sincs, mit jelent az. Én csak azt tudom, hogy elmentél, aztán sötét lett, aztán világos, nem jöttél, csak egy idegen nő hozott kaját, azt a száraz vacakot, amit utálok, és nem azt a finomat, amit te szoktál főzni, aztán megint sötét lett, megint világos, megint jött a nő… Már azt hittem, örökre így lesz.

Ugyan már, csak egy-két gödör! Ne izélj már! Jól van na, nem egy-kettő, hanem tíz, de az még csak a félkert, másik fele oké… majdnem oké.

Mi az, hogy a virágokat is kitúrtam? Nekem aztán egyformák ezek a zöld bigyók.

Hogy mi ez a karcolás az orromon? Á, semmiség!

Baromira unatkoztam, de ez a nyavalyás macska semmire se jó.  Mondtam neki, hogy fogócskázzunk, de nem tud sportszerűen veszíteni. Én nem tehetek arról, hogy kettőt léptem és utolértem. Ezért nem kellett volna belekarmolni a pofámba. Aztán meg hiába mondtam neki, hogy most ő jön, kapjon el. Eszébe se volt játszani, felszaladt a fára, és képes volt egy félnapig ott kuksolni.

Na, gyere, hadd szagoljalak meg! Jól van, ülj le!

Hű, de finom illatú a talpad. Le is nyalom, látod, imádom.

Van kedved játszani? Kezdhetnénk azzal, hogy futok három kört, azután körbeugrállak, aztán próbáld meg kivenni a számból azt a papírt, de én majd nem adom, hanem cafatokra tépem.

Mi az, hogy napilap?

Na, jó, akkor csak megnyalogatlak.
Jó, tudom, hogy ezerszer mondtad, hogy ne sározzam össze a ruhádat, de nem bírok magammal, annyira örülök, hogy itt vagy.

Jól van, ülj le. Legalább azt engedd meg, hogy a lábadra tegyem a fejem. Nem baj, ha nem engedek senkit a közeledbe? Végre csak az enyém vagy.

Ó, milyen jó meleg vagy! Ó!"