Hó,hó, hó avagy a japán közlekedési miniszter sorsa Magyarországon

A múlt heti havazás előtt a meteorológusok azzal fenyegetőztek, hogy olyan lesz, mint az 1987-es. Bevallom megijedtem, mert arra nagyon jól emlékszem.

Valamikor január elején el kezdett eszeveszetten esni a hó, ami nem lett volna baj, ha

1. nem okozott volna problémákat a közlekedésben ÉS

2. nem kellett volna vizsgáznom.

De kellett, és ezért hó ide, közlekedési akadály oda, fel kellett utaznom a fővárosba.

Előrelátóan a vizsga előtti nap estéjén felszálltam a menetrend szerint 18 órakor induló vonatra, aminek 20 órakor be kellett volna érnie a székesfővárosi pályaudvarra. Akkoriban még drágább volt a gyorsvonat-jegy, ezért egy személyvonatot választottam, vesztemre azonban olyat, ami a Keletibe ment. Ez azért volt rossz döntés, mert egy rejtélyes ok miatt a Szolnok-Budapest távolságot jelentősen befolyásolta az a tény, hogy melyik pályaudvar volt a cél. A Keletibe országjáró út keretében jutott el a vonat, így megállt minden fánál, melyeknek hangzatos neveket adott a MÁV, pl. Szőlőskertek alja. Ennek megfelelően alighogy lendületet vett a szerelvény, máris fékezett, tehát rendes körülmények közt is hosszú volt az út, hát, még ha esett a hó!

Aznap, 1987 januárjában nem esett. Szakadt, órákig kitartóan. A vonat időben elindult, de csak lépésben haladt, ami egy csigának jó lett volna, de nem az utasoknak. Végül a gépesített csiga egy órás döcögés után Újszászon vett egy röpke másfél órás pihenőt – hosszú volt az a 15 km-es út –, majd nekivágott a hóval borított síneknek. Semmi probléma nem volt a Pesttől jó ötven kilométerre levő Nagykátáig, ahol egy újabb órát ácsorogtunk, mire a kalauz körbejárta a kocsikat, és szólt, hogy mindenki szálljon le, mert nem tud továbbmenni a mozdony. Bementünk melegedni a nagykátai vasútállomás várótermében, amit nem arra terveztek, hogy egy tíz kocsiból álló járat utasait befogadja, de mindenki ismeri a sok jó ember és a kis hely egymáshoz való viszonyát, így ha nem is kényelmesen, de bezsúfolódtunk.

Másfél óra után jött egy másik mozdony, amit másik, letakarított sínre állítottak, így az út hátralevő részét már zökkenőmentesen tettük meg. Persze a szerelvénynek nem is volt oka semmi pluszmozgásra, hisz minimális sebességgel haladt.

Közben az utasok álomba szenderedtek, örök barátságok kötettek, szerelmek lángoltak fel, és hamvadtak el, én pedig izgatottan vártam, hogy mikor érünk célba.
Ez be is következett hajnali három órakor. Aprócska késés, mindössze hét óra. Mi az? Semmi. Nem is ezzel volt a gond, hanem azzal, hogy már nem volt tömegközlekedés a fővárosban, és a taxisok vígan garázdálkodhattak. Engem kiszemelt az egyikük a tömegből, és felvett, de az istennek se értette, hogy miért nincs kedvem beszélgetni. Másnap álmosan, de sikeresen abszolváltam a vizsgát.

A mostani havazás nem okozott ekkora fennakadást.  A nagylányom vonata aznap mindössze nyolcvan percet késett.

Az évek során megtanultam, hogy a vonatok különböző okok miatt késnek. Ha hideg van, befagynak a váltók, ha meleg van, megdagadnak a sínek. Fájdalmas és szomorú ok, ha valaki a vonat elé veti magát, és ezzel órákra megbénítja egy teljes állomás forgalmát. Újabb kori találmány a sztrájk. De néha egyszerű a magyarázat. Egyik keszthelyi nyaralásunk során érdekes élményben volt részem. Alighogy elindult a vonat, máris megállt. Mint kiderült, a háromfős takarítóbrigád leült az utolsó kocsiban pihenni, és amikor meglódult a szerelvény, akkor kaptak észbe, hogy nekik Keszthelyen kell maradniuk, ezért megrántották a vészféket.

Egyszer azt olvastam, hogy Japánban öngyilkos lesz a közlekedési miniszter, ha késik egy vonat. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de ha így van, nálunk a lakosság felét félre lehetne állítani egy ilyen pozícióba helyezéssel. Már látom magam előtt a sírfeliratot:

XY élt : …- …

Közlekedési miniszter volt 2012. január 2. 12óra 10 perctől 12 óra 15 percig.