Miért nem lettem geofizikus avagy háború pontban négykor

A gyerekeim kicsi korukban sokszor kérdezték:
– Anya, te mi vagy?
Ciki lett volna azt mondani, hogy főállású anya, ezért mindig bevallottam az igazat.
– Geofizikus.
– Jó, jó, de mi az? – kérdezték, mire hosszú magyarázatba kezdtem a földrengésekről, a napszélről, a geoidról és a kőolajkutatásról.
Hitték is, nem is, nem szóltak semmit, ám egy nap a nagylányom lelkesen jött haza.
– Képzeld, anya! A suliban néztünk egy filmet.
– Mi volt a címe?
– A mag, és volt benne két geofizikus!
– Komolyan? És?
– Szóval tényleg vannak geofizikusok – lelkendezett.
–Miért ne lennének? – ráncoltam össze a homlokomat. – Én is az vagyok. Mutattam is neked a diplomámat.
– Persze, persze de az csak egy kis könyv… a filmben viszont igazi geofizikusok voltak!
Ezek után természetesen én is kíváncsi voltam a filmre, és irigykedtem: ó, milyen érdekes életet élnek az Aaron Eckhart és Stanley Tucci által megformált tudósok!
Persze csak addig volt izgalmas az életük, amíg ez utóbbi meg nem halt.
De miért nem lettem én geofizikus?
Vágyakban nem volt hiány. Szeizmológus akartam lenni. San Franciscóban akartam tanulni a Berkeley egyetemen. Ne nevessetek ki! Nem vicc. Öt éven keresztül gyönyörködhettem a tanszékvezetőm amerikai diplomájában, ami a falon lógott velem szemben, amikor vizsgázni voltam a vezérnél.
Történt azonban, hogy a nyolcvanas évek végén kezdtek beszivárogni hozzánk az amerikai filmek, nekem pedig nagyon nem jött be az amerikai életforma.
Jó, gondoltam, akkor mással fogok foglalkozni. Lehetőleg olyan területet választok, ahol pénzt is lehet keresni.
A kőolajkutatást választottam, már csak azért is, mert ezt a tárgyat kedvenc tanárom tanította.
És ha már lúd, legyen kövér! Nem itt Magyarországon, mert aki megtanulja, hogy kell kőolajat keresni itt, az mindenütt profi, nálunk ugyanis magas a hőmérsékleti gradiens (a hőmérséklet-növekedése a mélységgel), ezért hazánk nehéz terepnek számít.
Na de hova lehet menni?
Ismerőseim közül néhányan megfordultak a Közel-Keleten.
– Nagyon jó hely – mesélték. – Csak leszúrsz egy botot, és már jön is az olaj, ráadásul az arabok nagyon jól fizetnek.
Apró szépség hibája volt az iraki munkának, hogy minden délután pontban négykor megjelent néhány fegyveres ember a terepen és kijelentették, hogy mára vége a kutatásnak, mert most kezdődik a háború.
Hadászati szempontból nyugalmasabb hely volt Mongólia, ahol szintén dolgoztak ismerőseim. Ennek az országnak másik előnye, hogy csak egy ugrásra van Kínától, igaz, hétmérföldes csizmával, de mégis… ha az ember unatkozna – ami elég gyakran előfordul, mivel Mongólia kifejezetten ingermentes környezet – az ember csak kiruccan Pekingbe, és megnézi a Nagy Falat.
Mongólia 16-szor nagyobb Magyarországnál, lakossága azonban csak 3 millió.
Ismerőseim a sivatag mélyén dolgoztak-éltek, bár azt hiszem, ott nincs is más, csak sivatag. Azt mondták, hogy 100 km-es körzeten belül nem nőtt egyetlen fa se, és télen olyan hideg volt, hogy kifagyott a foguk. Szó szerint. Szóval amit kerestek, azt itthon protézisre költötték. Olyan rohadt hideg volt, hogy inkább megtanultak kenyeret sütni, csak ne kelljen a boltba menni, ami egyébként szintén nem volt 100 km-nél közelebb.
Ezek után úgy döntöttem, jó lesz nekem édes hazám, nem vágyódok el. Na de Budapest szóba se jöhetett, hisz drága volt az albérlet. Maradt kicsiny városom, ahol az ország egyik legnagyobb olajkutató cége üzemelt. Háromszor beszéltem meg időpontot az igazgatóval állásinterjú-ügyben, de a titkárnőnél tovább soha nem jutottam. Ekkor elgondolkodtam. Nem az volt a gond, hogy reggel héttől, délután négyig tartott a munkaidő. Még azt is lenyeltem, hogy pontban hétre kötelező volt benn lenni, és este kilenc előtt nem illett hazamenni. Az azonban nagyon nem jött be, hogy szombaton és vasárnap is bent ültek a jövendőbeli kollégák.
Mikor fogok én így élni? Mert akkorra már világos volt: a geofizika nem az életem, CSAK munka.
Úgy éreztem, ez az Isten ujja, és feladtam e tudománnyal kapcsolatos terveimet.
Na de miért jelentkeztem geofizikus szakra?
Az egy másik történet. Majd egyszer elmesélem.