Ami a családban történik, az sokszor a családban marad

 

A bicskei pedofilbotrány kirobbanása óta felkapott közbeszéd, sőt politikai téma a gyermekvédelem. Ezen az oldalon általam ajánlott magazinok közül kettő is (a HVG Pszichológia 2024. téli szám, illetve Mindennapi Pszichológia 2024. 4. szám) foglalkozik ezzel a kérdéssel.

Mivel jómagam több, mint 12 éve a gyermekvédelemben dolgozom jogászként, immár 9 éve a gyermekvédelmi szakellátásban (vagyis az állam által közvetlenül ellátott, pl. nevelésbe vett, régi nevén állami gondozott) gyermekek ügyeit intézem, ezért azt gondolom, van egy kis rálátásom a rendszer működésére.

 

Elismerem, hogy fontos feltárni a gyermekeket ért mindenféle, tehát nem csupán fizikai, de érzelmi, szexuális bántalmazást, elhanyagolást is. Fontos komoly büntetéssel sújtani az elkövetőket.

Véleményem szerint azonban ezek mellett sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk a megelőzésre, ahogy azt nem régen a betegségekkel kapcsolatban olvastam: nem elég, hogy a gyógyításban jók vagyunk, a megelőzésben is jónak kellene lennünk.

 

Természetesen vannak olyan tényezők, amik nehezítik a probléma megoldását.

Nehéz belátni a családok életébe, hiszen szem előtt kell tartani a magánélet védelmét. Ugyanakkor tapasztalataim szerint sok – akár jó családban nevelkedő gyermek is- súlyos traumákon eshet át, melyek feldolgozásában nincs segítségük. Ami a családban történt, az sokszor a családban marad. A gyerekek sok esetben nem is tudják, mi történt velük. Egy szexuális bántalmazás során nem tudják szavakba foglalni az eseményeket. Nem tudják, hogy a - sok esetben közvetlen családtag, akár szülő - bántalmazó átlépte az általánosan elfogadott erkölcsi normák szerinti határokat. Vagyis a gyerekek sokszor nem tudják, hogy bántalmazták őket. Ilyen esetekben is érzik azonban, hogy valami nem stimmel. A minél korábbi életkorban elkezdett felvilágosítás sokat segíthetne ezen a helyzeten.

 

Vannak olyan családok, ahol nemcsak a gyermekek lelki fejlődésével kellene foglalkozni, hanem a szülőkkel is. Sok olyan szülő van, aki maga is bántalmazott volt gyermekként. Ezt a helyzetet ismeri, ezt viszi tovább. Előfordul, hogy gyermekként felnőtt módjára kell helytállnia, például gondoskodni magáról és testvéreiről, aminek következtében felnőttkorban gyermekesen viselkedik, nem vállal felelősséget a tetteiért, ő is elhanyagolja gyermekeit, ahogy vele tették a szülei gyermekkorában. Az elhanyagolásokkal kapcsolatban írtam már erről.

 

Fentieken túlmenően hiábavaló minden igyekezett, ha egyre több gyermek születik, él, és nő fel szegény családokban kitörési lehetőség, perspektíva, jövő nélkül. Nem elegendő büntetni a gyermekeket bántalmazókat. Nem elegendő kiemelni a családokból az érzelmileg, anyagilag elhanyagolt gyermekeket, minden meg kellene tenni annak érdekében, hogy vagyoni, jövedelmi viszonyok tekintetében ne csússzon szét a társadalom. Nem szabad önző módon gondolkozni, és azt mondani: „Engem nem érdekel az, hogy más hogyan tud megélni, éhen hal-e vagy sem.” Ha valaki nem tud keresztényi értékek, vagy etikus elvek szerint gondolkozni, ha mindenképpen önző akar lenni, akkor is tudnia kell, hogy a szegénység nemcsak a szegényeknek rossz, de az gazdagoknak, jómódúaknak, boldogulni tudóknak is. Hiszen a szegényeknek nincs vesztenivalójuk. Gondoljunk például a francia forradalomra. A szegények mindenféle betegséget elkaphatnak, ami veszélyeztetheti a többieket is. Tehát aki képtelen arra, hogy megszánja nélkülöző embertársait, aki szerint teljesen elfogadható a társadalmi igazságtalanság, aki nem hallja mások jaj-szavát, az is találhat olyan szempontot, ami miatt ki kellene állnia a vagyoni szakadék megszüntetése ellen.

Nem vagyok közgazdász, ezért nem értem, miért kell külföldről vendégmunkásokat behozni, amikor itt rengeteg munkanélküli ember van, főleg a kisfalvakban. Jó értem, hogy olcsó munkaerő.

De biztos, hogy ez a szolgálja az egész ország érdekét?

 

A gyermekvédelembe a gyermekeink, unokáink jövőjének védelem is beletartozik. Vastagon.

 

Kapcsolódó cikk: Majsai-Lőrinc Sophia: Gyermekvédelem, Mindennapi pszichológia, 2024/4. szám

Emancipáció a XX. század elején

 

Talán ódivatú elvek szerint tanítottak a szüleim, de mindig arra törekedem, hogy a Biblia elveinek és a Btk. szabályainak megfelelő legyen minden megnyilvánulásom, tettem.

Persze nem mindig egyszerű ezt betartani. Ugyanakkor ha belegondolok, nem is igazán panaszkodhatom, mert voltak olyan idők, amikor sok nőnek ezek a szabályok komoly nehézséget jelentettek. Egy bántalmazott nőnek napjainkban is komoly gondot okoz helyzetének megoldása, esetlegesen életének megvédése. Segítség nélkül szinte lehetetlen, hiszen a fizikai erő mindig a férfiak oldalán áll, és vannak olyan agresszív bántalmazó férfiak, akik ezt nemcsak tudják, de élnek is vele. Másrészt az ilyen társtól való menekülés feltétele a megfelelő lakhatás és megélhetés biztosítása lenne, mely azonban sok esetben nem áll a bántalmazott rendelkezésére.

Ez a helyzet fokozottan érinthette a korábbi korok asszonyait, akik közül néhányan erkölcsi aggályaikat félretéve illegális eszközökhöz folyamodtak, vagyis vagy mással megölették vagy saját maguk megmérgezték a férjüket. Mindkettőhöz megfelelő szakemberre volt szükségük, ami adott esetben a méregkeverési ismeretekkel vagy a pusztakézzel gyilkoláshoz szükséges elszántsággal rendelkező személyt jelentett.

Dr. Kovácsné Magyar Hajnalka az IPM sorozatgyilkosok című cikksorozatában mutat be két ilyen személy, a 2024. decemberi számban Fődi Viktóriát, aki férfinek öltözve Pipás Pistának hívatta magát, és aki „önerővel” ölte meg az útban lévő férjeket, férfiakat, illetve a 2025. januári számban Gerzsány Máriát, a „savószemű méregkeverőt”.

A mai világban, amikora rendőrség alapos vizsgálatot folytat hirtelen vagy gyanús halálesetekben, és számtalan vizsgálati módszer, pl. ujjnyomatvizsgálat, DNS-teszt, stb. áll rendelkezésükre, elképzelhetetlen lenne az, ami bevett megoldási mód volt a XX. század elején.

Próbálok mentségeket találni azoknak az asszonyoknak, akik nem találtak más megoldást arra, hogy megszabaduljanak férjeiktől. Nehéz. Nem éltem akkor, de sejtem, hogy vagyon, megfelelő jövedelem, és társadalmi támogatottság híján ez egy megoldhatatlan helyzet volt az érintett feleségek számára, hiszen jellemzően nem volt saját házuk, ahova költözhettek volna; nem volt munkájuk, amiből megélhettek volna; ráadásul mind az egyház, mind a társadalom azt sulykolta, hogy tűrniük kell. Gyakorlatilag egyetlen módon változtathattak a helyzetükön: úgy, hogy megölték vagy megölették a férjüket. Döbbenetes, hogy az elvileg mélyen vallásos világban, ha nem is az emberi, de az isteni bíróságtól ennyire nem tartottak. Persze lehet, hogy nem hittek igazán Istenben.

Számomra a legérdekesebb a mérgezési esetekben az volt, hogyan bukott le a méregkeverő Gerzsányi Mária, hiszen a méregfelhasználó feleségek gyakorlatilag társtettesek voltak, mindkettőjük érdeke a hallgatás volt. Akit ez érdekel, olvassa el a cikkeket. 

Javaslat:

Érdemes lenne egy cikket írni arról, hogy régebben milyen képességekről gondolták azt, hogy megkülönbözteti az embereket az állatoktól, vagyis melyek azok, amikkel az ősemberek rendelkeztek, az állatok pedig nem, majd később kiderült, hogy nem ezek jelenti a válaszvonalat ember és állat között. Gondolok itt az Állati szuperképességek című cikkben olvasható tényről, mely szerint az elefántok „néven szólítják egymást”, illetve máshol olvastam arról, hogy az állatok is tudnak egyszerűbb szerszámokat használni, sőt esetenként készíteni. Vannak-e még ilyen tévedések? Hol van valójában a határvonal az állatok és az ősemberek között? Van-e valójában éles határvonal?

Gyermekként felnőtt - felnőttként gyermek

 

Anyai nagyanyámnak hét testvére volt. Ugyan nagy volt a szegénység, de abban a korban fogamzásgátlás híján sok gyermek született a családok többségébe. Persze a gyermekekre nemcsak pénzt kell fordítani, hanem sok időt és törődést is igényelnek. Vannak olyan szülők, akik nagyon jól boldogulnak 5-6, sőt több gyermekkel is, másoknak viszont már egy csemete is megoldhatatlan gondokat jelent.

A HVG Pszichológia 2024/4. számában Bibók Bea a Kis felnőttek című cikkben arról ír, milyen nagy terhet jelent a gyermekek számára az, hogyha felnőttként kezelik gyermekkorában. Felnőtt problémákkal terhelik, különösen az egyedülálló szülők hajlamosak arra, hogy mintegy partnerként, barátként minden problémát megosszanak a gyermekeikkel.

Ez a helyzet óriási teher a gyermekek számára, és sajnos az egyébként nagyon jó szándékú, gondoskodó szülők is beleeshetnek ebbe a csapdába.

 

Nem akarom elbagatellizálni ezt a problémát, de munkám során nagyon sok olyan gyermekkel találkoztam már, akik ennél sokkal rosszabb helyzetben voltak. Ahol 8-10 testvér van egy családban, a nagyobbak vigyáznak a kisebbekre, miközben a szülő „éli a maga életét”, akár napokra magára hagyja gyermekeit ennivaló, fűtés, tiszta ruha, stb. nélkül. Ez az elhanyagolás legsúlyosabb formája, nemcsak fizikai, de lelki értelemben is magára hagyja gyermekeit. Miért teszi? Mert vele is ezt tették a szülei gyermekkorában. Ezt a viselkedésmódot ismeri. Azt gondolja, ez a helyes. Azt gondolja, szülőnek lenni azt jelenti, hogy szabad az ember. Hogy megélheti azokat az élményeket, melyekre gyermekként nem volt lehetősége.

Gyermekként felnőtt volt, felnőttként viszont újra gyermek lett.