A mostanában
sokat emlegetett gyermekvédelemben dolgozom, feladataim közé tartozik belső vizsgálatok lefolytatása
például gyermekbántalmazások esetén. Rendszeresen tartok ezzel kapcsolatban
oktatást a kollégáknak. Legutóbb kb egy hete arról beszéltem nekik,
hogy tilos megölelni a gyerekeket, Ennek okaként említettem nekik
azt, hogy az embereknek köztudottan különböző a szeretetnyelve, míg egyesek
igénylik az érintést, mások viszolyognak tőle, és így előfordulhat, hogy
a kolléga teljesen jószándékúan megöleli valamelyik gyereket,
aki viszont inzultálásként éli ezt meg. Megkérdeztem a kollégákat,
hogy olvasták-e Gary Chapman ezzel kapcsolatos könyvét. Nagyon
meglepődtem, hogy nem.
Az
emberekkel foglalkozó munkakörökben alapmű.
(Kapcsolódó
cikk: Széplaki Éva: A kritikus hetedik év -mese vagy valóság?)
Gyerekkoromban
is volt bullying, de akkor nem így neveztük, hanem piszkálásnak. Talán nem
is vettük ennyire komolyan, pedig kellett volna. Csiki Judit Vegyük
komolyan a kiközösítést című cikkét olvasva azon gondolkodtam, hogy most jobban
elterjedt-e, mint régebben, illetve hogy durvábban nyilvánul-e meg. Nem
tudok állástfoglalni a kérdésben, de az biztos, hogy ha lájtosan is, de már
velem is megtörtént gyerekkoromban. A legrosszabb, hogy mindhárom lányom
áldozata volt. Őket sokkal keményebben érintette, mint engem, Szülőként
sokat töprengtem azon, vajon hogyan segíthetnék nekik. Most, hogy már
felnőttek, látható, hogy sajnos hosszú ideig hatásuk van az érintettek
személyiségére. sajnálom azokat a gyerekeket, akik kénytelenek ehhez
folyamodni, ezt alkalmazni, akik azt hiszik, hogy az által lesznek többek,
jobbak, hogy másokat bántalmaznak. Az utóbbi időben sok szó esik a
gyermekvédelemről. Ezt a kérdést is be kellene vonni a vizsgálandó kérdések
közé. Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani az otthon nevelkedő
gyermekekre, A szülőknek és az oktatási intézményeknek is.
Sajnos igaz,
amit a cikk ír, hogy aki megszokta, hogy működik ez a módszer, az felnőtt
korában is kőkeményen alkalmazza majd.
Nőként,
három lány anyjaként sokszor volt lelkiismeret-furdalásom, amikor akartam
magammal is foglalkozni, olvasni, csak úgy bámulni a világba, magamra
költeni, stb. alapvetően szélsőségesen családcentrikus vagyok, vagyis ritkán
jutott eszembe, de ha igen, éreztem, hogy erre szükségem van, és
hogy ez nem rossz, nem önzés, hanem a családom, a gyerekeim is
profitálhatnak abból, hogy jobban érzem magam, ha törődhettem magammal is.
Csiki Judit Az öngondoskodás nem önzés című írása megerősítette régi
elképzelésemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése