hát én tudtam....

Én tudtam, én megmondtam, hogy nem lesz annak jó vége, ha befogadunk mindenféle jött-mentet. Még akkor se, ha az illető történetesen egy gyönyörű hercegnő, akit féltékeny mostohaanyja meg akart öletni.

Hát kérdem én: mi közünk ehhez nekünk?
Jobb, ha nem avatkozunk a mások dolgába. A mi kis erdei kunyhónk eddig a béke szigete volt. Ha beleavatkozunk a nagyok dolgába, csak mi húzhatjuk a rövidebbet, már csak azért is, mert nem érjük fel azt a polcot, amin a hosszabb botok vannak. Én megmondtam, hogy adjunk menedéket neki egy-két napra, aztán menjen az Isten hírével. Hallgattak rám a többiek? Nem.  Persze, hogy baj lett belőle.

Elég volt nekik, hogy a lányka kitakarított, főzött és ettől mindenki vak lett, meg jóllakott, csak én nem.  Mert én megmondtam, hogyha a magát vadásznak álcázó bérgyilkost le is szerelte, ott van még a gonosz és kitartó mostoha. Mert én tudtam, hogy az a banya nem adja fel.

Ezerszer elmondtam, hogy osszuk be a munkát magunk közt. Egyszerű: első nap Vidor, második nap Kuka, majd Hapci, azután Kuka, Szende, Kuka, Szundi, Kuka, Morgó vagy helyette Kuka és végül Kuka. Világos, nem? Én kérem szépen értek a szervezéshez. De nem, a többieknek ez nem tetszett. Nekik az engedetlen hercegnő kellett.

Na de mondtam én a kisasszonykának, hogy ne engedjen be senkit. Erre mit csinált? Először valaki egy övet kötött a derekára, meg is fojtotta vele, még jó, hogy időben érkeztünk. Még egyszer szóltam, hogy senkivel se álljon szóba, de nem hallgatott rám, elfogadott egy mérgezett fésűt. Épp hogy csak sikerült megmentenünk. Újra figyelmeztettem, de hiába, megevett egy ajándékba kapott almát és tessék, most itt fekszik kiterítve.

A francba, de utálom magam, hogy mindig igazam van.

Na de várjunk csak! Ki ez a fickót és mit művel?! Mit csókolgatja a mi hercegnőnket?

Ó… és nem halt meg… na de várjunk csak, hát ellovagol a fickóval!!!!!

Ugye, megmondtam, hogy egy ilyen lány lecserél minket, amint teheti. Én tudtam.