SzSz: SzőrSzálhasogatás

Az egyik kollégám vígan lobogtat egy papírt a kezében:

-Képzeld, a szülő visszaszerezte a szülői felügyeleti jogát?

-Visszaszerezte? – nézek rá értetlenül, mert ezt a kifejezést meg nem hallottam. – Visszaállította a bíróság a szülfel jogát?

-Nem, nézd –mutatja a papírt.

-Ja, ez egy gyámhivatali határozat, amivel hazaadják a gyereket a nevelésbe vételből (=az állami gondozásból), és a gyámhivatal felélesztette a szülő szülői felügyeleti jogát.

-Ja, az. Én is arra gondoltam.

-Arra gondoltál? – húzom össze a szemöldököm, és már lenyelem, amit gondolok.

Szőrszálhasogató vagyok? Nem, csak jogász. Minden jogász tudja, hogy azt a terminológiát kell használni, amit a jog használ. Persze ez más területen is így van: a fizikusoknak, orvosoknak…. mindenkinek megvan a saját szakmai szókincse. Nem azt mondjuk a Nagy bumm helyett, hogy óriási pukkanás, a rímeket se magánhangzó összecsengésnek nevezzük.

Ilyenkor megértem azt az egyetemi tanáromat, aki másodikos koromban mérgelődött:

-Hogy beszél maga? Újságíró maga?- mivel akkor még jogilag pontatlan voltam. Remélem, kinőttem már ezt a fogyatékosságot.

Mindannyian hallottunk már a tévében olyat, hogy XY ezt meg azt követett el, amiért börtönbüntetést fog kapni. A büntetésnek szabadságvesztés a hivatalos neve, hogy milyen fokozatban (fogház, börtön, fegyház) fogja eltölteni a majdani elítélt, azt a bíró fogja a jogszabályok alapján eldönteni, tehát amikor a híradóban szó van az esetről, ami mondjuk az előző nap indult, még senki se tudhatja, hogy mit fog kapni az elkövető. (Ide is tartozik egy terminológia időrendben: elkövető, gyanúsított, vádlott, elítélt, ez utóbbi három együttesen a terhelt.)

Csak mellesleg a kollégám már 10 hónapja itt dolgozik, tehát látott már egy-két ilyen határozatot, amúgy pedig júniusban kapott jogászdiplomát. Ezek után ne csodálkozzak azon, ha egy gyámhivatali ügyintéző családbafogadó szülőnek nevezi a családbafogadó gyámot.

Nem csodálkozok, csak nyelek és nyelek.

JJ

Játszom a Jóistent

Az irodám feletti befogadó otthonban 18 alatti fiatalok vannak elhelyezve sokszor napokig. Az egyik szépséges lány a szomszédos szakiskola diákjai közül egy udvarlóra tett szert, akit azonban hamar megunt, mert a srác hiába jött és kiabált fel a lánynak:

-Alexandra, hallod, gyere má’, hallod, Alexandra!

Alexandra csak nem akarta meghallani.

Mit mondjak, enyhén szólva zavart a munkámban, hogy a srác az ablakom alatt állva óbégatott percekig.

Amikor már ötödjére jött, meguntam a műsort és a sűrűn befüggönyözött ablak mögül kiszóltam neki:

-Kussolj már!

Megrettenve körbenézett:

-Ki volt az?

-A Jóisten- válaszoltam gondolkodás nélkül, mire ő még jobban megrémült, riadt tekintettel körbekémlelt, majd miután nem látott senkit, fülét-farkát behúzva elkódorgott, és nem is jött többet vissza.

Na így játszottam én a Jóistent.

KK- Könyves Kirakat 2. : Lány a vonaton

Egy munkatársamtól kaptam kölcsön a könyvet, és amikor ma visszaadtam neki, megkérdeztem tőle, hogy tetszett-e neki. Azt mondta: „Hát öööö…igen.”

Tökéletes válasz.

Van némi Agatha Christie-s  vonulata: SPOILER: Végy hat embert, az egyik legyen nyilvánvalóan gyilkosság áldozata, hisz elásták a holttestét, a másik öt közül egyik a hunyó, nem akármelyikük, az, aki legkevésbé gyanús. SPOILER VÉGE. Tehát a könyv végül is izgalmas, olvastatja magát, ugyanakkor „hát öööö…”.

Nézzük, miért!

A három főszereplő nő egyformán depis, így ha az alkoholról nincs szó, megkülönböztethetetlenek, ráadásul ők hárman E/1-ben mesélik el a történetet.

A pszichológusok szerint mások problémáival kapcsolatban az emberek általában az érzelmi ragály jelenségét alkalmazzák, azaz ha valaki panaszkodik, a hallgató átéli a problémákat, ezáltal a panaszkodó mintha energiavámpír lenne, leszívja hallgatója energiáját. Fejlettebb állapotban van az a személy, aki ezen túllépve érzelmi törődéssel segíteni próbál a panaszkodónak, de nem veszi át az érzelmeit, így nem merül ki, tényleges segítséget tud nyújtani. Könyvek (és filmek) esetében ebbe a stádiumba nem tudunk eljutni, hisz nem tudunk aktívan belenyúlni a történetbe, bármennyire is tapasztalt érzelmi törődő egy olvasó, tehetetlen szemlélője az eseményeknek, a könyv hangulata sodorja magával, és mint egy energiavámpír leszívja. Ez a regény is ilyen. A három nő monológjait olvasva a könyv lenyomja az olvasót, borzasztóan nyomasztó a regény hangulata.

Másrészt nyelvileg ez az írás egy nulla.  Még életemben nem olvastam ennyi igét egy oldalon. De hol vannak a jelzők és a határozók????

Harmadrészt nincs benne egy szerethető karakter sem. Jó, talán némi jóakarattal Kamal, de őt alig-alig ismerjük meg, csak egyetlen szempontból mutatja be a szerző, nincs róla teljes személyiségábrázolás. A többiek viszont ki vannak ugyan dolgozva, de én nem tudok velük azonosulni, utáltam mindet.

A regény alapján film is készült, de nem fogom megnézni, nem szánok több időt erre a történetre.

A könyvek és én 1.

Régóta tervezem, hogy írok egy sorozatot a könyvekkel kapcsolatos élményeimről, és most eljött az idő.

A minap olvastam egy cikket azöt legfeleslegesebb testrészünkről, melyek között szerepel a bölcsesség fog is. Ha hiszitek, ha nem, ezzel kapcsolatban van egy könyves élményem.

Zsenge ifjú koromban a fogaim nem hagytak helyet az egyik bölcsességfogamnak, ezért az nem tudott kinőni, iszonyatosan begyulladt, és meg kellett operálni.

Mivel péntek volt, nem végzeték el azonnal műtétet, hanem átütemezték hétfőre. Addigra majd’ megőrültem a fájdalomtól, és persze volt időm arra, hogy utána olvassak a betegségnek, kezelésnek.

A Műtét előtt, alatt és után című könyvben meg is találtam az elvégzendő kezelés leírását, mely szerint ezt a műtétet altatásban végzik. Na de ez egy amerikai kiadású könyv volt, itt Magyarországon viszont valamilyen rejtélyes ok miatt nem szeretnek altatni az orvosok, inkább „befogják” a fülüket azzal, hogy kikapcsolják a tudatukat. Vagy egyszerűen csak érzéketlenek. Az érzéstelenítés egy darab injekcióból állt, ami azonban nem érzéstelenített, sőt, az összes többi fogamra is átvitte az akkor már majdnem elviselhetetlen fájdalmat. Az, hogy nem ez volt a legnagyobb lehetséges fájdalom, akkor derült ki, amikor elkezdődött a műtét. A doki akkurátusan levagdosta a fogamról az ínyt, amit én „persze” éreztem. Az orvosnak két nővér segített, az egyik az ollót adogatta a kezébe, a másik pedig a törlést. Egy vágás, egy törlés. Összeszokott csapatként dolgoztak. Az altatás helyett két pluszt nővért alkalmaztak, az egyik lenyomott engem a fogorvosi székbe, a másik pedig fogta a fejemet, hogy ne mozogjak. Olyan volt, mintha hozzákötöztek volna a székhez. Szájamat persze nem fogták be, így aztán ha mozogni nem is tudtam, a hanghatásokkal nem szűkölködtem. De ez senkit se érdekelt bent a rendelőben. A bent történtek annál jobban izgatták a váróteremben utánam következő betegtársakat. Képzelhetitek milyen rémült arccal tekintettek rám, amikor kimentem, főleg amikor kijött utánam az egyik nővér, és mondta, hogy majd otthon vegyek be egy Algopyrint, hogy elmúljon a fájdalom. Valahogy mindenki érezte, hogy ide nem Algopyrin kell, hanem legalább egy lórúgás.

Másnap kontrollra kellett mennem. Olvasnivalóval felszerelkezve érkeztem, hogy a várakozás meddő perceiben ne kelljen az előző napi műtétre és a rám esetlegesen váró további kellemetlenségekre gondolnom. A Dűnét vittem magammal, aminek az elején tartottam. Várakozás közben pont azt a részt olvastam, amikor Paulnak be kell dugnia a kezét abba a dobozba, amitől őrületes fájdalmai lettek:

„A karján végiglüktetett a fájdalom. Izzadság verte ki a homlokát. Minden idegszála őrjöngve követelte, hogy húzza ki a kezét abból a tüzes katlanból.....

Minden megszűnt a világban, csak a kínban égő kéz létezett.”

Talán azt gondoljátok, hogy nem jó választás volt, de én azt mondtam, tökéletesen illett a lelki állapotomhoz. Az előző napi műtét utóhatásaként még életemben nem éreztem át ennyire egy könyves szereplő fájdalmát se, mint akkor Paulét. 

II- Idétlen iskola

Sokszor előfordult/előfordul, hogy rossz szülőnek tartom magam, mert türelmetlen vagyok, ideges, kiabálok a gyerekeimmel, vagy leszidom őket olyasmiért, amit barátságosabban és főleg hatékonyabban el lehetne intézni beszélgetéssel, az érdekek kulturált ütköztetésével.

Az iskolával, tanulással kapcsolatban azonban azt gondolom, mindig a gyermekeim mellett álltam. Ha kellett segítettem nekik, ha kellett megvédtem őket. Megszámolhatatlanul sokszor fájt a szívem azért, mert láttam, hogy mennyit dolgoztak, mégse részesültek abban az icipici elismerésben, csak egy „jól van”-ban, ami járt volna nekik a befektetett energiáért. Sőt! Megmondani nem tudom, hányszor szidták le őket a tanáraik véleményem szerint ok nélkül.

Egyik alkalommal a német tagozatos nagylányom ötödikesként délután szorgalmasan körmölt, mire én megkérdeztem, hogy mit csinál.

-  A német házit írom – mondta.

Félórával később még mindig ugyanúgy szorgoskodott, és a válasza is ugyanaz volt, majd amikor újabb félóra múlva még mindig a német házit csinálta, megkérdeztem, mennyi házi van.

Két percig sorolta, még hallgatni is fárasztó volt.

-  Azonnal fejezd be! – mondtam, amit persze a tanárnő „megfelelően” (egyessel) értékelt.

Én persze megvédtem fogadóórán a gyereket, aminek az lett a következménye, hogy sorban hozta a rossz jegyeket. Mindketten el voltunk keseredve. Megkérdeztem a lányomat, mit tegyek. Elmesélte, hogy az egyik, nála gyengébb képességű, és kevésbé szorgalmas osztálytársának az apja milyen gyalázatosan beszélt a kislányáról a némettanárral, de azóta a kislány sorra kapja a jó jegyeket, amik mögött azonban nincs se jobb teljesítmény, se több munka.

Szóval ez kell a tanárnőnek? Hát legyen!

A következő fogadóórán tíz percig gyaláztam a lányomat:

-  Tisztelt tanárnő, én nem tehetek arról, hogy ilyen lusta a gyerek. Én mindig mondom neki, hogy hallgasson a tanárnőre, csinálja meg mindig a háziját, de ő csak nyavalyog. Lusta, végtelenül lusta. De tessék megnyugodni, majd én otthon alaposan előveszem, és elmagyarázom neki, hogy vita nélkül csináljon meg mindent, amit a tanárnő mond.

A tanárnő széles mosollyal hallgatta a szavaimat, én pedig ahogy hazaértem, átöleltem a lányomat:

-  Drágám, ne haragudj rám.

- Miért? – kerekedett el a szeme.

- Rengeteg rossz dolgot mondtam rólad a némettanárnak, de hazudtam. Azért tettem, hogy jobb legyen neked. Hátha ezután békén hagy téged.

Szerencsére így lett. A némettanár bevette hazugságáradatomat, és bár a lányom nem lett ötös németből, de leszállt róla a vérmes tanerő.

Mert mindennek van határa, a gyerekek terhelhetőségének is. 

KK- Karakterképző 1. A pszichopata

Mindannyian rendelkezünk általános információkkal a pszichopatákról.

Az utóbbi hetekben a sors többször is „összehozott” engem velük. Először a Mindennapi Pszichológia című folyóiratban olvastam róluk, majd az Ügyvédvilágban, és néhány napja a National Geographic Eszement játékok című műsorában „találkozhattam” velük.

Tudjuk, vagy legalábbis tudni véljük, hogy félni kell tőlük. Sajnos gyakran összekeverjük, összemossuk ezt a pszichiátriai kórképet más pszichés betegségekkel, például tartunk a skizofrénektől, akik azonban nem feltétlenül olyan félelmetesek, veszélyesek, mint a pszichopaták.

Elöljárójában egy feladat:

Számold meg, hogy az alábbi állítások közül hánnyal értesz egyet!

1.Ha feszült vagyok, felrobbanok, és kiadom magamból a düht.

2.A szeretetet túlértékelik.

3.Számomra minden helyes, amit megúszok szárazon.

4.Egy igazán eszes átverés csodálattal tölt el.

5.Azt mondom az embereknek, amit hallani akarnak, így azt teszik, amit én akarok.

6. A siker a legerősebb túlélésén alapul.

Ha egy 1-2 igent mondtál, semmi gond.

3-4 igen válasz borderline-os vonásokat jelez.

5-6 igennel a pszichopaták felelnek.

Ne gondoljátok csak Hitlerre, vagy Sztálinra!

A statisztikák szerint az emberek 1 %-a pszichopata. Óriási szám, mert ha az mondom, kb. 5000 embert ismerek legalább látásból, akkor köztük 50 pszichopata van. És valószínűleg nem is sejtem, hogy pontosan kik azok. Sőt, lehet, hogy olyanoktól tartok, akiktől nem kellene.

Mi jellemző egy vérbeli pszichopatára?

1. Felületes kedvesség

2- A lelkesedés hiánya

3. Az ösztönzés szükségessége

4. A bűntudat és lelkiismeretesség hiánya

5. Az empátia hiánya

Ennek ismeretében elkezdtem elemezni az ismerőseimet. :P

BB- Biztató Bizsergés

Most, hogy új munkahelyre kerültem, ismételten alkalmam van átélni az első napok az iskolában élményt.

Az első, ami már korán reggel arcul ütött, az ébresztő óra csengése volt a megszokott, és a biológiai órámba mélyen bevésett idő előtt félórával. Ugyan sikerült elég gyorsan összerántanom magam, de ez mégse mentett meg attól, hogy késve induljak .

Tanulság: Még szoknom kell az új helyzetet. :P

Vannak annak előnyei, ha az ember máshova megy reggelente, mint korábban, a más hely ugyanis más útvonalat jelenet, ami tartogathat némi izgalmat.

Az első, ami feltűnt, hogy nem ugyanazok az emberek jönnek szembe.

A második az elsőnél sokkal fontosabb szempont a megváltozott útviszonyok: az eddigi laza, egyenes, és már unalomig ismert út helyett meg kellett ismerkednem egy újjal, mely - valljuk be -, sok izgalmat tartogat három veszélyes gyalogátkelőhellyel, és egy ötven méteres szakaszon belüli négy egymást követő kilencfokos kanyarral, ami igazi kihívás egy biciklis számára.

Tanulság: Nem bambulhatok el menet közben. :P

Ha már új hely, akkor az emberek is újak.

Ahogy kell,mindig vannak olyanok, akik segítőkészek, kedvesek, és persze vannak olyanok is, akik - mondjuk úgy -, az ellenzékhez tartoznak.

Ez utóbbi csoport markáns képviselője az a kedves kolléga, aki rögtön az első nap első öt percében így fogadott:

­ Gondolkoztunk azon, hogy te mit fogsz itt csinálni.

­ Hát lássuk csak! Biztos nem azt, amit te, mert amit én csinálok, azt az SzMSz szerint csak én csinálom. Van még kérdésed?

Tanulság: Mindenkivel meg kell tartani a két lépés távolságot. ;)

Sose gondoltam volna, hogy hiányzik majd a régi munkahelyem, de igen.

Igaz, csak azért, mert ott már teljesen önjáró voltam, vagyis minden feladatot önállóan meg tudtam oldani.

Az is igaz, hogy a végén már ez a képesség sem mentett meg az asztalomon halmozódó, szabadságra nem engedő irathalomtól. 

Tanulság: Ki kell élveznem azt a néhány napot, hetet, amíg nem dől rám az iroda ;)

Ez a helyzet ébresztett rá, hogy sikerült bebetonozott menetrendet kialakítanom a napra, röviden a szokásaim rabja lettem.

Természetesen mint minden változás esetén, itt is vannak jó és nem annyira jó dolgok.

Veszteségként élem meg például azt, hogy most nyolc nappal kevesebb szabadságom van, illetve azt is, hogy mivel kikerültem a belvárosból, nem tudok „Gyógyszertárba megyek” felkiáltással átruccanni ebédidőben a könyvtárba.

Viszont keleti fekvésű, tehát világos, ugyanakkor nyáron nem forró az irodám.

Nem utolsó sorban életemben először van arra némi remény, hogy végre a tudásom és munkám alapján ítéljenek meg és megbecsüljenek.