Amikor gyerek voltam, csupán egyetlen csatornát lehetett nézni a tévében, azt is csak bizonyos időpontokban. Hétfőn adásszünet volt, így jókat lehetett olvasni. Hétköznapokon volt délelőtti adás 8 és 12 óra között, illetve délutáni adás 17 és 22 óra között. Keddenként egy-egy tévésorozatot nézhettünk, sokszor valamelyik szocialista országból érkezettet. Néha szombaton este voltak izgalmas filmek, illetve ünnepeken, karácsonykor, szilveszterkor, esetleg nyugatiak, de kizárólag csak olyanok, melyek rossz fényben mutatják be a nyugati világot, így például Charles Bronson ikonikus filmje, a Bosszúvágy.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha nagy értéknek számítottak a fekete-fehér, régi magyar filmek. Ennek köszönhetően nagyon sok régen híres színészt láttam, ismertem, pl. Kabos Gyula, Muráti Lili, Jávor Pál, Karády Katalin, stb.. Én az 1970-es években azokat a filmeket néztem, amik a 30-40-es években készültek. Soha nem jutott eszembe azonban az, hogy hova „tűntek” ezek a művészek. Mentségemre szolgáljon, hogy gyerek voltam. Most azonban különösen érdekes volt olvasni azt a több színészről szóló cikkgyűjteményt („Idegenbe szakadt színészeink”), mely a külföldön szerencsét próbáló színészekről szólt. A bemutatott művészek közül egyedül Práger Antal szerepelt később készült magyar filmekben is, de ő is külföldön tartózkodott jó pár évig, amit szintén nem tudtam korábban.
Szintén nagyon érdekes volt a „Flörtölés képeslappal” című írás, melyben olyasmiről olvastam, amiről még soha nem hallottam, a világpostajátékról. Minden kornak megvannak a saját szokásai, itt az udvarlás egy speciális módjáról olvashattok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése