2011. március 26., szombat

Baj, gond, probléma



1 éves korig:
Mikor kapok enni?
Miért marja ez a nedvesség a popsimat?
Miért nem szórakoztat valaki?
1-3 éves:
Miért nem kaphatok meg minden játékot a boltból?
Miért nem állhatok a mászóka tetején széttárt karokkal?
Miért nem ehetek több csokit?
3-6 éves:
Miért hagyott itt anya ezzel a sok idegen emberrel?
Miért húzogatja Kovács Pisti folyton az én hajamat?
6- 15 éves:
Miért kell minden nap suliba mennem?
Miért nem barátkoznak velem az osztály legmenőbbjei?
Miért ők a legmenőbbek, hisz üresfejűek és beképzeltek?
15-23 éves:
Miért szólnak bele mindenbe a szüleim?
Miért nem vesz észre Kovács Pisti?
Hova menjek tanulni?
Mit csináljak, hogy ne legyek terhes?
23-30 éves:
Hova menjek dolgozni?
Hogy szabadulhatnék meg a szüleim gyámkodásától?
Hogy szerezzek magamnak egy saját lakást?
Miért akarja anya, hogy férjhez menjek?
30-40 éves:
Miért nem akar elvenni Pisti?
Mit csináljak, hogy terhes legyek? / Jó anya vagyok?
Hogy kereshetnék több pénzt?
40-50 éves:
Miért nem áll harminc órából egy nap?
Miért nincs olyan munkahely, ahol anyagilag és erkölcsileg is megbecsülik a tudásomat?
Hogy segítsek a gyerekeimnek a pálya- és társválasztásban, mikor még én se tudom, hogy mit kezdjek az életemmel?
50-60 éves:
Mit kezdjek a beteges szüleimmel? / Miért nem élnek még az én szüleim is, hogy legyen kivel megosztani a problémáimat?
Mikor leszek már nyugdíjas, hogy nyugodtan elvégezhessem a házimunkát és pihenhessek is?
60-70 éves:
Mikor lesz egy szabad percem?
Miből fogok mindenkinek karácsonyi ajándékot venni?
70- 80 éves:
Mikor látogat már meg a családom?
80-90 éves:
Miért fáj minden porcikám?
90 felett:
Miért felejtkezett meg rólam a Jóisten?

2011. március 24., csütörtök

Paolo Coelho: Brida



Coelho minden magyarul megjelent könyvét olvastam. Az első, ami kezembe akadt, nem az agyondícsért, de számomra csak átlagos Alkimista volt, hanem Az ördög és Prym kisasszony. Nagyon tetszett, mert egy különleges élethelyzetről  egyszerű, de elgondolkodtató módon írt. Ezután a szintén érdekes Veronika meg akar halni című regény következett, majd azonban csak átlagos, semmitmondó írásaival találkoztam, és mikor A portobellói boszorkányt olvastam, megfogadtam, hogy többet egy könyvét se veszem a kezembe.
A Brida tavalyi nagy sikere azonban kíváncsivá tett, és megszegtem ígéretemet.
Kár volt.
Hogy kerül a csizma az asztalra?
Hogy kerülhet egy lapra Szűz Mária és wicca, Jézus és a mágia, a kereszténység és a lélekvándorlás?
Hogy kerülhet egy biblia-idézet egy olyan könyv elejére, ami a boszorkányságról szól?

Coelho nagyon eltért az Alkimista által kitaposott útról, és céltudatosan áttért A portobellói boszorkány által kijelölt ösvényre.
A Da Vinci kód-ban Dan Brown legalább nyíltan az egyház ellen támad, de amit Coelho csinál, az sokkal veszélyesebb: a kereszténység köntésébe bújtatja a boszorkányságot.
Ha már ő úgy szeret idézni a Bibliából, én is hadd tegyem ezt:
 "Az ilyen(ek) álapostolok, álnok munkások, akik csak tettetik magukat Krisztus apostolainak:"  (2Kor. 11: 13)

Coleho stílusa most már egyáltalán nem jön be nekem.
Kedves "mester", game over!

2011. március 19., szombat

Azonosulás


A Képeskönyvnél sokszor olvasom azt a véleményt, hogy nem tudtok azonosulni a karakterrel.
Evvel kapcsolatban jutott eszembe néhány gondolat.
Először is: én se tudok azonosulni Ann-nel, én tökéletes ellentéte vagyok ennek a lánynak, viszont ez a történet csak így jó, így lehet megírni, így érdekes, ugyanakkor egy kicsit nehéz is, mert bele kell élnem magam egy olyan személy világába, aki messze nem én vagyok.
Másrészt: most láttam Johnny Depp Betépve című filmjét. Nagyon szeretem Deppet, kiváló színész, eddig minden karaktert jól hozott, ezt is, mégis...
Nem tetszett a film, és nem azért, mert nem tudtam azonosulni a vidéki, szegény, édesanyja által elhanyagolt, ezért a kitörés miatt bármire képes, kábítószerkereskedővé váló fiúval, hanem azért, mert unalmas volt a film. Nem mondott semmi újat.
Másik példa: Frei könyve. Egyik főszereplővel se tudtam azonosulni. Se a magát a bosszúállás angyalának képzelő, de lassan gátlástalan bérgyilkossá váló Andréval, se a "szegény ", kihasznált Adriennel, aki a fotómodell-karrier mellett megélhetési forrásként egy orosz milliárdos szeretője a londoni Belgraviában, mert számomra a lány egyszerűen egy pénzéhes lotyó. Talán a történet jó lett volna, de egyetlen szerethető karakter se volt a könyvben. Egyetlen egy se.
Fontos-e, hogy azonosulni tudjak egy szereplővel, főleg a főszereplővel? Ez az az ok, ami miatt elolvasok egy könyvet, vagy leteszem, ha nem tetszik a főszereplő?
Ellenpélda: Bűn és bűnhődés. Szerettétek Raszkolnyikovot? Én nem, de történet magával ragadott, mert elgondolkodtatott. Abban a könyvben sem volt senki, akit szeretni tudtam volna, mégis jó volt.
Attól értékes, szerethető egy írás, hogy a benne levő karakterekkel tudok-e azonosulni, vagy valami más visz rá az olvasásra?

Még egy gondolat Ann védelmére:


"Végre eljöttem egy bölcs gyógyítóhoz, és miről akarok beszélni vele?
Az Istenhez való viszonyomról?
Az éhező gyerekek megmentéséről?
Nem. Csakis a magánéletem érdekel."
(részlet az Ízek, imák, szerelmek című filmből)

2011. március 9., szerda

Becstelen brigantyk



Au revoir, Shosanna!

Mióta a Vidám Filmes Hetek a Nagyszobában elnevezésű rendezvény keretében volt alkalmam megnézni Tarantino Becstelen brigantyk című alkotását, ezt a mondatot ismételgetem.
Be kell vallanom, nem vagyok egy Tarantino-fan. A Ponyvaregényt még csak-csak lenyeltem, de Kill Bill, főleg az első része, egy cseppet megfeküdte a gyomromat, így érthető, hogy csak nagy nehezen szántam rá magam, hogy megnyomjam azt a bizonyos zöld gombot, és induljon a film.
Nem bántam meg. Töredelmesen be kell ismernem, ez a Tarantino csak tud valamit. Igaz, az a valami a brutalitás tökéletes, mélyreható ábrázolása, de most végre megtalálta a megfelelő keretet, a náci németek által megszállt Franciaországot, ahol egy Zsidóvadász gúnynevű német tiszt (Christoph Waltz ) nomen est omen „dolgozik”, és a „munka" keretében kiírt egy francia zsidó családot, kivéve a nagylányt, Shosannát (Mélanie Laurent).
Megjelennek a színen az amerikaiak Aldo Raine (Brad Pitt) vezetésével, akik partizánakciók keretében írják a németeket.
A szálak Párizsban futnak össze, ahol Shosannára ráragad egy elbűvölő náci pasi, akinek révén a lány újra találkozhat a zsidóvadásszal. Shosanna kitalál egy tervet, hogy ölhetné meg családja elpusztítóját egy egész mozinyi más nácival, köztük Göbbels-szel és Hitlerrel, együtt.
A brigantyk is akciót szerveznek a moziba.

Briliáns alkotás.
Izgalmas, jól megírt történet, ami egyszerre szomorú, felháborító, ugyanakkor humoros, sőt, meglepő fordulatokkal teli.
Fantasztikusak a kameramozgások, mintha csak a Vészhelyzetben lenne az ember.
Pazar a nemzetközi színészgárda.
Külön ki szeretném emelni Christoph Waltz játékát. Szenzációs. Igazi mosolygós, félelmetes gyilkos. Méltán jutalmazták alakításért Oscar-díjjal.
A zene egyszerűen káprázatos. Mindenhez illene, de nem egy háborús filmhez, de nagyon jól ellensúlyozza a sok kegyetlenséget, segít ellazítani az agyat.
A filmnek egyetlen gyenge pontja van: Brad Pitt. Alapvetően a szokásos formáját hozza, kivéve a mozis részben, ahol nagyon furán adja az olasz tisztet. Mi nézők tudjuk, hogy három szót beszél olaszul, de egy igazi partizán ellenne avval a három szóval is, és nem vágna a pofákat, ha szembekerül valakivel, aki perfekt olaszból. Nem tudom, kinek az ötlete volt a jelenet ilyen megformálása, de ez icipici baki volt.

Mindenesetre kihagyhatatlan mű, én biztos, hogy még egyszer meg fogom nézni, tehát:

Au revoir, Shosanna!



2011. március 4., péntek

Út a végtelenbe



A végtelen térben tízpercnyi bicikliútra van, de időben…

A minap el kellett látogatnom a helyi rendelőintézet egyik szakrendelésére.
Ó, hamar végzek, hisz csak a leletemet mutatom be, gondoltam felelőtlenül.
Na, de biztos, ami biztos, félhétkor már a helyszínen voltam, és igaz, hogy a rendelés csak nyolckor kezdődött, még ki se nyitották a váróterem ajtaját, már a tizennegyedik voltam.
Sebaj, felkészültem.
Hoztam három napra elegendő enni- és innivalót és egy hatszáz oldalas könyvet.
Álomdoktornő is megérkezett. Hét negyvenkor elkezdte a rendelést, előbb látott a munkához, mint kellett volna. Komolyan mondom, az ilyen orvost klónozni kellene.
De a sor lassan haladt.
Először a nullás sorszámú betegek (magánbetegek, akik száma valahol a tíz és a végtelen között mozgott) mentek be, majd jöttek a dzsókerkártyások (akiket a mentőautó hozott be), csak utánuk következtünk mi, közönséges halandók.
Az egyik sorstársnak vesztére nem volt beutalója. Az asszisztens el akarta küldeni, majd áthidaló megoldásként kitalálta, hogy a kísérője ugorjon haza a háziorvoshoz a hiányzó papírért. Szegény kísérő rémülten ecsetelte, hogy ők vonattal jöttek Törökszentmiklósról, ami ide 20 kilométer, és nem tud csak úgy hazaugrani. Az asszisztens megnyugtatta, hogy nyugodtan menjen el, vissza fog érni, mikorra rájuk kerül a sor. Ez volt az a pont, mikor sejteni kezdtem, hogy kevés olvasni valót hoztam.
Két óra múlva elfogyott a kajám és már száz oldalt elolvastam a könyvből, de még mindig tízen voltak előttem. Gondoltam, hazamegyek, megnézem, minden rendben van-e otthon.
Lánykám még az igazak álmát aludta, jó neki.
Én mindenesetre betettem a mosógépbe egy adag ruhát, felsepertem minden szobát, előkészítettem az ebédhez valókat, átmentem a boltba vásárolni, majd visszamentem a rendelőbe. Még heten voltak előttem.
Újabb száz oldal után elkezdtem beszélgetni a váróteremben lézengőkkel. Miután megismerkedtem mindenki élettörténetével, fel- és lemenőivel, valamint összes betegségének és műtétének történetével, kezdtem türelmetlen lenni.
Épp ekkor jött ki az előttem levő ember. Hurrá! Én következek!
Igen, azonnal, de a doktornőnek be kellett iktatnia egy kis technikai szünetet. Istenem, ő is ember.
Na, de végül bejutottam, és megtudhattam, amit a leleten is el lehetett olvasni, hogy nem változott az állapotom semmit. Hurrá, erre vártam hat órát!
A doktornővel kölcsönösen biztosítottuk egymást szeretetünkről és tiszteletünkről, bár azt hiszem, az övé nagyobb volt irányomban, mint amit én éreztem iránta. Mindenesetre megkért, hogy keressem fel két hónap múlva.
Jó, mondtam.
Megjegyzem a számot, kettő, de a mértékegységet, hónap, átváltom évre. Nem fontos olyan sűrűn találkoznunk bármilyen jó szakember is ő.

2011. március 1., kedd

Filmek: Az utazó, Szerelem és más drogok, Viharsziget, Eli könyve



Szerelem és más drogok (Love and other drugs)
Mi ez a film?
Filmvígjáték? Az elején vicces, mint a Becéző szavak, de vége felé ugyanolyan komollyá, elgondolkodtatóvá válik.
Szoft pornó? Jake Gyllenhaal többet szaladgál… benne meztelenül, mint az eddigi filmjeiben összesen, beleértve a Brokeback mountaint is.(Bár lehet, hogy csak ott szexel, és nem meztelen, már nem emlékszem.)
Fogadjuk el a másikat-akkor-is-ha beteg film? Ebben az esetben …
Szerelmi történet? Az hiszem, az.


Eli könyve (The book of Eli)
A Denzel Washington által megszemélyesített Eli egyedül járja a kihalt Földet. Egyetlen tulajdona egy értékes könyv, ami az emberiség sorsát tartalmazza, és amire mindenkinek fáj a foga.
Meglepetést csak azok számára jelent a film, akik nem ismerik Jézus utolsó, keresztfán kiejtett szavait. Részleteket hallhatunk a 23. zsoltárból, illetve Eli befejező mondatai a számomra oly kedves, fájdalmas levélből valók, Szent Pál Timóteushoz írt második leveléből, sajnos a fordító nem ismerte a hagyományos, bibliai szöveget, ezért nehezen felismerhető.


Az utazó (The tourist)
Ambivalens érzéseket keltett bennem ez a film.
Nem tetszett. Már a címmel se voltam megelégedve, kivételesen jobb lett volna megtartani az eredeti Turistát.
Egy profi tolvaj lopott az angol banktól, ezért el akarják kapni az angolok, valamint egy orosz milliárdostól, aki meg akarja ölni. Mindenki a nője, Angelina Jolie révén próbál a nyomára bukkanni, aki viszont a Velencébe tartó vonaton véletlenszerűen kiválaszt egy férfit, Johnny Deppet, hogy mindenki azt higgye, ő a keresett bűnöző.
Johnny tökéletesen játssza a jelentéktelen, öregedő, kövérkés matektanárt, viszont tudjuk róla, hogy szinte bárkinek a bőrébe bele tud bújni. Angelina Jolie-n hat kiló máz van. Nem tudom, miért. Semmi újat nem hoz, csak saját magát adja.
Paul Bettany a tutyimutyi főnyomozó, de neki még ezt is megbocsájtjuk.
A történetnek csak néhány pozitív vonása van: a végén van csattanó; az orosz tolmács frenetikus, valamint viszontláthattam régi kedvencemet, a mostanában hanyagolt Timothy Daltont.


Viharsziget (Shutter island)
A Leonardi di Caprio által megszemélyesített nyomozó új társával a Viharsziget nevű, külvilágtól elzárt helyen kezd kutatni egy nyomtalanul eltűnt nő után. Minden érthetetlen, hisz a Viharsziget nem más, mint egy tökéletesen szeparált elmegyógyintézet, ahonnan nem lehet megszökni.
Először tetszett, azután mentálisan nagyon megviselt, végül mégis azt mondom, jó volt. Talán még könyvben is elolvasom, mert az többek szerint nem olyan szájbarágós, mint a film. Ez egy kicsit kíváncsivá tett, mert a lényegre már a film közepén rájöttem.

2011. február 25., péntek

Tánc-mámor (Halhatatlan álom, részlet)

Néhány hete felraktam egy részletet a Halhatatlan álomból, mely először kicsit brutális, majd talányos. Most egy romantikus epizódot olvashattok a könyvből.



Váratlanul furcsa bizsergés kerített hatalmába. Mintha egyszerre szaladt volna rajtam végig egy hideg fuvallat, és melengetett volna egy forró áramlat. Másodpercek múlva tudatosult csak bennem, hogy a különleges élményt egy figyelő szempár okozta. Tulajdonosa a falnál állt, a túloldalon. Köztünk a párok egymásba karolva lejtettek a parketten, az ő pillantása azonban áthatolt a táncolókon. Szemei lángoló fáklyaként világítottak, ez a tűz azonban nem rémített el, sőt, ellenállhatatlan mágnesként vonzott magához, melynek hatására kábulatba esve emelkedtem fel helyemről.
Mozdulatomat meglátva elindult felém. Csupán egy méter választott el minket, ezt azonban már nekem kellett áthidalnom. Habozás nélkül léptem hozzá.
Finoman, mintha csak egy értékes antik porcelánnal bánt volna, bal tenyerébe fogta jobb kezemet. Meleg bőrének érintése olyan ismeretlen impulzusokat keltett bennem, melyek villámként száguldottak végig testem minden egyes sejtjén. Bal kezemet lazán vállára fektettem, míg ő jobbját derekamra csúsztatta. A zene lágy lüktetésére egyszerre kezdtünk egy olyan összehangolt mozgásba, melyről kívülállók azt gondolhatták volna, évek óta összeszokott páros alkotunk. 
Arcán apró mosolyhullámok futottak át, miközben közelebb húzott magához.
Félrenéztem, de tekintetével olyan erősen kereste az enyémet, hogy nem térhettem ki előle, viszonozom kellett pillantását, mellyel észrevétlenül csapdába ejtett. Megszűnt számomra a külvilág, eltűnt a táncterem éppúgy, ahogy a mellettünk imbolygó párok, és velük együtt a gondok, melyek az utóbbi napokban viharfelhőket tornyoztak fölém. Nem maradt más, csak az elbűvölő melegbarna szemek, a bőréből áradó édeskés illat, és érzéki ujjai a derekamon. Először lazán hátamra simultak, majd egyre követelődzőbben markolták a ruhán keresztül húsomat, mintha egy vad szerelmi aktus közben próbált volna darabkákat kitépni belőlem. Csupán egy icipici részt, amit magáénak tudhatna így abból a testből, amit most érintett először. Szemét egy pillanatra se vette le rólam, mint ahogy én se engedtem el az ő tekintetét. Bal kezét rákulcsolta tenyeremre, majd mellkasára illesztette. Ujjaim alatt éreztem szívének dübörgését, azt a zakatolást, amit az én közelségem váltott ki belőle.
Még közelebb vont magához, és ezzel bezárult a köztünk levő tér, testünk összeforrott, eggyé váltunk, mint a lepedőn tornászó szeretők. Fejemet vállára fektetve belefeledkeztem a zene és a tánc andalító ritmusába, és az ő bódító közelségébe. Arcommal az övéhez simulva egy másik dimenzióba kerültem át, egy olyan helyre, ahol már csak ketten voltunk, ő és én. Ujjaimat nyakába mélyesztve viszonoztam ölelését, melyre még őrjítőbb szorítással reagált. Jobb lábát lábaim közé feszítve magáévá tett ott, a táncparketten, mindenki szeme láttára. Ajkát arcomhoz érintve meleg, édes lehelete borzolta idegszálaimat.
A zene hirtelen elhallgatott, a csend magamhoz térített. Ő levette rólam kezét, én is kelletlenül hátráltam. Zavarodottan körbenéztem, de intim együttlétünk senkit sem érdekelt. Csak mi ketten voltunk részesei ennek az önfeledt mámornak, amit ez a tánc nyújtott nekünk. Ő még utánam nyúlt, de én rémülten engedtem el kezét, mintha tűzbe nyúltam volna. Mint a riadt madár, elrebbentem ölelő karjaiból, és lassan visszakullogtam barátaimhoz, akik azonban nem vették észre, hogy úgy dúlnak bennem az érzelmek, mint ahogy a tenger háborog egy hatalmas vihar során. Leültem, és kutakodva kerestem táncpartneremet, de őt már elnyelte a kavargó forgatag.