MM- Már Megvolt

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, 2015-ben nem voltam olyan helyen, ahol azelőtt soha, nem láttam semmit, amit korábban nem ismertem…

Ugyanakkor, ha ezt jobban átgondolom, ez nem véletlen, hiszen nem vagyok már zsenge ifjú, így aztán sok különleges élményben volt már eddigi életemben is részem, olyanokban is, amikről mások csak álmodoznak. 

Nem hencegni akarok, csakhogy én magam is összegezhessem az általam legnagyobbnak tartott sikereimet:

1.Tartottam már 2-300 embernek előadást, akik fizettek ezért.

2. Jelent már meg nyomtatásban könyvem, melyet dedikálhattam azoknak az olvasónak, akik kíváncsiak voltak rám a Könyvhéten vagy a Könyvfesztiválon.

3. Jó néhány, szüleik által elfeledett gyermeket örökbefogadhatóvá nyilvánítottam, illetve engedélyeztem ilyen gyerekek örökbefogadást, ezzel reményeim szerint jó irányba megváltoztattam ezeknek a kicsiknek az életét.

4. Többször is nyertem nagyobb összeget televíziós kvíz-vetélkedőn.

5. Voltam már börtönben, szerencsére csak munkaköri kötelességem keretében. Ezt az élményt talán egyszer felhasználom egy regényben.

6. Simogattam már kígyót.

7. Hagytam már félbe könyvet, nem azért, mert nem tudom befejezni, amit elkezdtem, hanem azért, mert az élet rövid, értelmetlenség fölösleges dolgokra pazarolni az időt.

Számomra ezek a legfontosabbak azon események közül, melyek eddigi életemben velem történtek, de természetesen vannak még vágyaim.  

ÉÉ- ÉvÉrtékelő

azaz Életemben először

Így évvégén mások bejegyzéseit látva azt gondoltam, jó móka lesz összefoglalni, mit történt velem életemben először 2015-ben: hol jártam, mit láttam, mit tettem, mit ettem, mit ittam…

Ahogy azonban elkezdtem gondolkozni, nem jutott eszembe semmi ilyesmi, mert hát valljuk be, vén rókalány vagyok már.

Hosszú töprengés után mindössze két helyet tudtam felidézni, ahol életemben először jártam 2015-ben: a Főügyészségen, és az Emberi Erőforrások Minisztériumában. Természetesen munkaügyben, semmi extra, bár a Főügyészségen tapasztaltakat még később felhasználhatom egy könyvben.

Szerencsére amikor idáig jutottam a gondolatmenetben, nem adtam fel - nem is vagyok az a feladós fajta -, így aztán később rájöttem, hogy ha nem is voltam sehol, ahol azelőtt még soha, nem láttam semmit, amit korábban nem, akkor is történt velem valami új: másként nézem a körülöttem levő világot, és főleg az embereket, mint 2015 előtt.  Ezt az új életszemléletet a lányaimnak köszönhetem, akik rendszeresen arra ösztönöznek, hogy olvassak pszichológiai témájú cikkeket, könyveket, játsszak velük önismereti társasjátékokat, majd vitassuk meg egymás és mások viselkedését, hogy könnyebben el tudjak igazodni az embereken azáltal, hogy felismerem az emberek alap pszichotípusait.

Igazuk volt, máris érzem, hogy sokkal jobban értem az emberek rejtett motivációit, habár még rengeteg tanulnivalóm van ezen a téren. Abban az esetben, ha esetleg soha többé nem írnék egy regényt se, amiben bizony jól felhasználható lenne ez a tudás, akkor is hasznát vehetem annak, hogy jobban átlátom az emberi megnyilvánulások mozgató rugóit.

Ez történt velem először 2015-ben.

Nomen est omen

A név kötelez.

....és beazonosít, elkülönít, illetve egy csoporthoz, a nemzetiséghez köt.

Vagyis a jó névválasztás nagy felelősség.

Sokszor meséltem már saját írói nevemről. A Grapes egyik dédnagyapám (Szőllősi) nevéből jött, ugyanakkor saját monogramomat (Balázs Márta) is tartalmazza.

Látszólag egyszerű, mindennapos nevem jelentése kicsit fellengzős, hisz a Balázs királyit jelent, a Márta pedig úrnőt.

Míg a családnevemet a sors hozta, senki se választotta, érdekes Mártaságom története.

Édesanyám Mária volt, de annyira utálta a nevét, hogy még lánykorában megfogadta, hogy ha tíz lánya születik, akkor se lesz egyikük se Mária.

Apám javasolta, hogy akkor én legyek Márta, merthogy a különbség mindössze egyetlen betű.

Nagyon jó választás volt, mert anyu és köztem nem is volt soha nagyobb különbség, mint az az egy betű.

Én szeretem a nevemet hétköznapisága ellenére is, de azt vettem észre, hogy sokan nem éreznek így a sajátjukkal kapcsolatban.

Vajon mi lehet ennek az oka?
Talán nem tudnak azonosulni a nevükkel?

Megfigyeltem az ismerőseim között, hogy vannak olyan nevek, melyeknek mintha aurájuk lenne, vonzzák vagy épp ellenkezőleg, taszítják az embereket.

A férfinevek közt ilyen a teljesen lejáratott Béla, a nő neveknél pedig nagyon sok ilyent találhatunk.

Észrevettem azt is, hogy a Katalin különleges státuszú név, ugyanis amíg nagyon sok Katalin nevű ismerősöm szabadulni akar a nevétől, mások szeretnének Katalinok lenni, ezért akkor is így hívatják magukat, ha hivatalosan semmi közük ehhez a névhez.

A kezembe került egy könyv, mely szerint a név utal a viselője jellemére. A Katalinról a következőt írja (kicsit magyartalan, de nem én írtam):

Feladata a küzdelem a gyengékért, ez az út a sikerig. Számára minden esemény feladat. Ezt kell megtanulnia kezelni. A világ támasza lehet, minden adottságát ehhez kapja. Azonban figyelnie kell, mert elveszítheti nőiességét. Gyakran olyan kemény, hogy megijednek tőle a férfiak. Rendkívül vonzó és meggyőző tud lenni. Képes bárhol sikert elérni, ha érzi a bizalmat. Erejét a szorgalma és kitartása adja. Nehezen nyílik meg, bár ha szerelmes, nagyon szenvedélyes tud lenni. Erénye a fanatizmusa, de ez a legnagyobb veszély is számára, mert emiatt nem veszi észre, ha szélsőségessé válik.

Miután átolvastam, azt gondoltam, hogy talán bennem is van némi katalinság.

Vajon hogyan választották ki vagy épp ellenkezőleg hanyagolták el ezt a szülők?

Egyáltalán, milyen szempontok alapján döntenek egy név mellett a szülők?

Mostanában a romák között például nagy dívat szappanoperák szereplőinek nevét adni a gyerekeiknek. És ha már lúd legyen kövér, ennek jegyében egyszerre két keresztnevet adnak a kicsiknek. Csakhogy a magyar anyakönyvezés szabályai szerint a magyar helyesírás szabályainak megfelelően kell leírni a neveket, ezért aztán mostanában gyakran találkozok Zsaklin Dzseniferekkel éppúgy, mint Dzsesszika Dzsamilákkal.

Ismerek olyan családot, ahol a 17 éves fiú Tibor, a 13 éves Alex, a 2 éves pedig Rodrigó. Haladunk a korral.

És végül a csúcs, a névadási top:
Ha egy szülőnek Csák a vezetékneve, milyen utónevet választ a gyerekének?
Csák Mátét akar?
Csák Józsefet?
Csák Istvánt?

Nem, nem.
Az ő neve a Norisz.
Így lesz a kis Csák gyerek CSÁK NORISZ.

A Paris

A párom hetek óta Párizsban dolgozik a Rue de la Huchette-en, ami néhány méterre van a Notre Dame-tól. Hetente kétszer ír nekem üzenetet, hogy nagyon unja, mert iszonyú sok ember van.

Ő unja, én pedig irigykedek. Soha nem voltam még külföldön, pedig nem vagyok már zsenge ifjú. Sehol, még a szomszédos Szlovákiában, vagy a mások számára unalmas Horvátországban sem.

Ó, micsoda élmény lenne, ha egyszer eljutnék Párizsba!
Hogy fel tudnék ott töltődni új tapasztalatokkal, új ötletekkel!

De már annak is nagyon örülnék, ha egyszer élőben látnám a tengert.

Újabb élmények

In medias res a dolgok közepébe csapok:  csodálatos volt a tegnapi nap.

Írónak lenni nagyon magányos dolog. Az ember naphosszat egyedül ül a számítógép előtt, százszor átgondol egy jelenetet, és ha bepötyögte, még háromszor átírja, és csak reménykedik, hogy tetszeni fog az olvasóknak.

A könyves sikerlistákat nézve az író egy kicsit megnyugszik, de az igazi nagy élmény az olvasókkal való találkozás.

Nagy segítség az internet, a facebook, ahol Ti, Kedves Olvasóim megtalálhattok, írhattok nekem, és én is válaszolhatok. Mindig örülök a bejegyzéseiteknek, üzeneteiteknek.

Elmondhatatlan élmény azonban az, amikor eljöttök egy-egy dedikálásra. Láthatom a lelkes arcokat, ahogy örültök, hogy kezetekben foghatjátok végre a könyvem.

Igen, volt ám tegnap is olyan köztetek, aki már olvasta a könyvemet, de csak most vette meg.

Volt olyan, aki fekvőgipszben, tolókocsival érkezett, akinek szintén VP- rajongó  édesanyja is olvasni fogja a Jóslatokat.

Megtudtam, hogy a könyvem már egy cserediák jóvoltából eljutott Japánba.

Van, aki kortalannak tartja a könyvet. Hiába a tizenéves szereplők, a tartalom miatt bizony komoly agytorna a húszon felüliek számára is.

És tudjátok, miért jó még a személyes találkozás?

Megkérdeztem, hogy tetszett-e a könyv, mire azt feleltétek: Imádtam.

És én láttam az arcotokon, hogy tényleg így gondoljátok.

Köszönöm.

Köszönöm, hogy olvastátok, hogy eljöttetek, hogy érdeklődtök az új könyvről.

Haladok, csak lassan, de egyszer kész leszek.

Találkozunk legközelebb is.