Beszédtéma

Híradó-függő vagyok. Ez azt jelenti, hogy minden csatorna összes híradását megnézem, ha tehetem, akkor is, ha félóránként ugyanarról van szó.
Mint legtöbb különcség, ez is a gyerekkorra vezethető vissza, gimis töritanáromnak ugyanis az volt a heppje, hogy legyünk tájékozottak a napi politikával kapcsoltban.
Meg kell jegyeznem, mostanában a híradók, főleg a kereskedelmi csatornákon, átalakultak balesetek, tűzesetek és bűnügyek gyűjtőhalmazává, így azonban semmit nem tudok a külvilágról, amitől komoly elvonási tüneteim vannak. Ebben a Kékfény-feelingben az összes külpolitika WikiLeaksre és az arzénalapú életre korlátozódik.
Bezzeg mikor középiskolások voltunk!
A tanár úrnál való felelés felért egy komoly traumával. Egyedi volt az osztályozási módszere:
Kettesért fullra tudni kellett a tananyagot.
Hármasért hirtelen felindulásból meg kellett találni mindent az eddig tanult térképeken, vagyis tizenkettedikben (akkor negyediknek hívták) az ókori-kelettől a XX. századi globális világig mindenütt otthon kellett lenni.
Négyest az kaphatott, aki percre pontosan tudta, hol járt Brezsnyev elvtárs, ki az az Enver Hodzsa, valamint kivel, hol, és mikor találkozott nemcsak Losonczi Pál, de Ronald Reagan is.
Az ötös megszerzése különleges képességeket igényelt, mert ekkor jött tanár úr az egyéni ínyencségekkel, például milyen színű zoknit viselt Napóleon.
Ezek után nem csoda, hogy egyikünk se akart felelni. Szerencsére a tanár úr nagyon szeretett beszélni, mi meg mélyen lapítottunk, és hagytuk, hadd öntse ki a szívét. Ki a franc akarta, hogy felcsapja a naplót, és szűrőpróbaszerűen megkérdezzen valakit, hogy jobb vagy bal?! Mert addig oké, hogy én a baloldalon voltam a nagykönyvben, és nyilván azt feleltem, jobb, de óra után szembesülnöm kellett szegény „önkéntes jelentkező” szemrehányásaival.
A tanár úr négy év alatt összesen tízszer választott felelőt, ebből egyszer fordult elő, hogy kezébe se vette a naplót, hanem célirányosan megnevezte az áldozatát, ami annyira páratlan esemény volt, hogy lefagyott tőle az egész osztály.
Na, ki volt az a szerencsés, akit így kiválasztott?
Persze, hogy én. Megizzadtam a négyesért, majd otthon szomorúan meséltem anyunak, hogy most javítanom kell, de hogyan, és különben se értem, miért engem szúrt ki a tanár úr. Mire anyukám:
- Kislányom, benn voltam ma nála fogadó órán, és megkérdeztem, hogy állsz töriből és mikor feleltél utoljára.
Az ütő is megállt bennem erre a mondatra. Saját kedves édesanyámnak köszönhettem a szenvedést:
- Anyukám, te csak ne járkálj senkihez, és ne kérdezzél semmit!
Végül is túléltem a félévet, és továbbra is szorgalmasan hallgathattam a tanár úr kedvenc témáját, a románokat.
Mai napig naprakész vagyok a román történelmi kongresszusból épp úgy, mint Trianon teljes „értékeléséből”. Azóta nemzetközi jogon azt is megtanultam, hogy nem a dáko- román elméletet kell elemezgetni, hanem ki kell menni Erdélyben egy temetőbe, és meg kell nézni a halottak neveit. De elég beszédesek az ottani földrajzi elnevezések; folyók, hegyek nevei is.

Mikor ma reggel álmosan kitámolyogtam a konyhába, meglepetés ért.
Ó, egy ismerős ember! Hogy került ide?!
- Hát te mikor jöttél haza?- kérdeztem páromtól köszönés helyett.
- Kettőkor- bökte ki.
- Hol voltál? A Holdon?
- Hogyhogy?
- Globális világban élünk, tudod, bárhonnan felhívhattál volna, csak a Holdról nem, de lehet, már onnan is.
- Attilával beszélgettem.
- Mi a fenéről beszélgettetek hajnali kettőig?
- A románokról- rántotta meg a vállát.
- A románokról? ! Velem reggelig beszélgethettél volna róluk!