2016. december 6., kedd

KK- kellemetlen kérdés


Megboldogult lánykoromban imádtam Robin Cook könyveit. Emlékszem arra, hogy először a Kóma jelent meg nálunk a Rakéta Regényújságban, minden héten türelmetlenül és izgatottan vártuk az új részt. Azután sorban elolvashattuk a többi könyvét is. Ha megjelent egy új kötet, gondolkodás nélkül megvettem, azonnal rávetettem magam, faltam a lapjait és miután a végére értem, komoly elvonási tüneteim voltak.
Azután történt valami.
Nem emlékszem, mikor és hogyan, de egyszer csak nem vonzottak annyira Cook könyvei, mint korábban. Már nem hajtott a vágy, hogy megszerezzem és elolvassam őket. Évekig a kezembe se vettem egyet se. Egy idő után a körülményeimmel magyaráztam a dolgot, azzal, hogy a jogi egyetem és a három kisgyerekem mellett nincs időm. Közben molytag lettem, és mivel az oldalon meg lehet jelölni a kedvenc íróimat, természetes volt, hogy Cookot is idesorolom. Eltelt sok év, amikor ezek az okok már nem gátoltak, újra elkezdtem egy Cook könyvet olvasni. Először lelkes voltam, majd egyre kevésbé haladtam, végül nagy kínnal elolvastam, majd panaszkodtam a nagylányomnak, hogy milyen unalmas volt, hiányzott belőle az a lendület, ami a korábbi könyveit letehetetlenné tette, ahogy Cook megpróbálta csiszolni írói képességeit, nyomtalanul eltűnt a történeteiből az az izgalom, ami miatt az olvasó az utolsó oldalig azt érezte, hogy még egy lapot el kell, hogy olvasson.
A nagylányom csak megvonta a vállát:
-                     Anya, ezt mondta régebben is. Szerintem ezért nem olvastál tőle semmit már évek óta.
Meglepődtem. Már nem emlékeztem erre, ezért adtam újabb esélyt Cooknak. Csupán annyi maradt meg, hogy valaha a kedvencem volt, és ez a tény elég volt ahhoz, hogy most megint esélyt adjak neki, hiszen azért mert 1-2 könyve nem tetszett, még írhat jól. Azután közbejött valami: a Jótékony halálban a 150. oldalon még nem halt meg senki. Nem vagyok se vérmes, se szadista, de azért olvasok krimit, mert részese szeretnék lenni egy olyan sodró lendületű történetnek, amiben meghal valaki, majd ennek körülményeit mások kinyomozzák.

Erre a Jótékony halálban nem került sor addig, amíg tartott a türelmem, ezért eldöntöttem, hogy nem olvasok több könyvet Cooktól. Azt is elhatároztam, hogy ennek ellenére örökre a kedvencem marad, mert amikor megjelöltem, sok-sok regény miatt annak tartottam.


2016. október 13., csütörtök

SzSz: SzőrSzálhasogatás


Az egyik kollégám vígan lobogtat egy papírt a kezében:
-Képzeld, a szülő visszaszerezte a szülői felügyeleti jogát?
-Visszaszerezte? – nézek rá értetlenül, mert ezt a kifejezést meg nem hallottam. – Visszaállította a bíróság a szülfel jogát?
-Nem, nézd –mutatja a papírt.
-Ja, ez egy gyámhivatali határozat, amivel hazaadják a gyereket a nevelésbe vételből (=az állami gondozásból), és a gyámhivatal felélesztette a szülő szülői felügyeleti jogát.
-Ja, az. Én is arra gondoltam.
-Arra gondoltál? – húzom össze a szemöldököm, és már lenyelem, amit gondolok.
Szőrszálhasogató vagyok? Nem, csak jogász. Minden jogász tudja, hogy azt a terminológiát kell használni, amit a jog használ. Persze ez más területen is így van: a fizikusoknak, orvosoknak…. mindenkinek megvan a saját szakmai szókincse. Nem azt mondjuk a Nagy bumm helyett, hogy óriási pukkanás, a rímeket se magánhangzó összecsengésnek nevezzük.
Ilyenkor megértem azt az egyetemi tanáromat, aki másodikos koromban mérgelődött:
-Hogy beszél maga? Újságíró maga?- mivel akkor még jogilag pontatlan voltam. Remélem, kinőttem már ezt a fogyatékosságot.
Mindannyian hallottunk már a tévében olyat, hogy XY ezt meg azt követett el, amiért börtönbüntetést fog kapni. A büntetésnek szabadságvesztés a hivatalos neve, hogy milyen fokozatban (fogház, börtön, fegyház) fogja eltölteni a majdani elítélt, azt a bíró fogja a jogszabályok alapján eldönteni, tehát amikor a híradóban szó van az esetről, ami mondjuk az előző nap indult, még senki se tudhatja, hogy mit fog kapni az elkövető. (Ide is tartozik egy terminológia időrendben: elkövető, gyanúsított, vádlott, elítélt, ez utóbbi három együttesen a terhelt.)
Csak mellesleg a kollégám már 10 hónapja itt dolgozik, tehát látott már egy-két ilyen határozatot, amúgy pedig júniusban kapott jogászdiplomát. Ezek után ne csodálkozzak azon, ha egy gyámhivatali ügyintéző családbafogadó szülőnek nevezi a családbafogadó gyámot.

Nem csodálkozok, csak nyelek és nyelek.


2016. szeptember 19., hétfő

JJ

Játszom a Jóistent
Az irodám feletti befogadó otthonban 18 alatti fiatalok vannak elhelyezve sokszor napokig. Az egyik szépséges lány a szomszédos szakiskola diákjai közül egy udvarlóra tett szert, akit azonban hamar megunt, mert a srác hiába jött és kiabált fel a lánynak:
-Alexandra, hallod, gyere má’, hallod, Alexandra!
Alexandra csak nem akarta meghallani.
Mit mondjak, enyhén szólva zavart a munkámban, hogy a srác az ablakom alatt állva óbégatott percekig.
Amikor már ötödjére jött, meguntam a műsort és a sűrűn befüggönyözött ablak mögül kiszóltam neki:
-Kussolj már!
Megrettenve körbenézett:
-Ki volt az?
-A Jóisten- válaszoltam gondolkodás nélkül, mire ő még jobban megrémült, riadt tekintettel körbekémlelt, majd miután nem látott senkit, fülét-farkát behúzva elkódorgott, és nem is jött többet vissza.
Na így játszottam én a Jóistent.




2016. szeptember 5., hétfő

KK- Könyves Kirakat 2. : Lány a vonaton


Egy munkatársamtól kaptam kölcsön a könyvet, és amikor ma visszaadtam neki, megkérdeztem tőle, hogy tetszett-e neki. Azt mondta: „Hát öööö…igen.”
Tökéletes válasz.
Van némi Agatha Christie-s  vonulata: SPOILER: Végy hat embert, az egyik legyen nyilvánvalóan gyilkosság áldozata, hisz elásták a holttestét, a másik öt közül egyik a hunyó, nem akármelyikük, az, aki legkevésbé gyanús. SPOILER VÉGE. Tehát a könyv végül is izgalmas, olvastatja magát, ugyanakkor „hát öööö…”.
Nézzük, miért!
A három főszereplő nő egyformán depis, így ha az alkoholról nincs szó, megkülönböztethetetlenek, ráadásul ők hárman E/1-ben mesélik el a történetet.
A pszichológusok szerint mások problémáival kapcsolatban az emberek általában az érzelmi ragály jelenségét alkalmazzák, azaz ha valaki panaszkodik, a hallgató átéli a problémákat, ezáltal a panaszkodó mintha energiavámpír lenne, leszívja hallgatója energiáját. Fejlettebb állapotban van az a személy, aki ezen túllépve érzelmi törődéssel segíteni próbál a panaszkodónak, de nem veszi át az érzelmeit, így nem merül ki, tényleges segítséget tud nyújtani. Könyvek (és filmek) esetében ebbe a stádiumba nem tudunk eljutni, hisz nem tudunk aktívan belenyúlni a történetbe, bármennyire is tapasztalt érzelmi törődő egy olvasó, tehetetlen szemlélője az eseményeknek, a könyv hangulata sodorja magával, és mint egy energiavámpír leszívja. Ez a regény is ilyen. A három nő monológjait olvasva a könyv lenyomja az olvasót, borzasztóan nyomasztó a regény hangulata.
Másrészt nyelvileg ez az írás egy nulla.  Még életemben nem olvastam ennyi igét egy oldalon. De hol vannak a jelzők és a határozók????
Harmadrészt nincs benne egy szerethető karakter sem. Jó, talán némi jóakarattal Kamal, de őt alig-alig ismerjük meg, csak egyetlen szempontból mutatja be a szerző, nincs róla teljes személyiségábrázolás. A többiek viszont ki vannak ugyan dolgozva, de én nem tudok velük azonosulni, utáltam mindet.
A regény alapján film is készült, de nem fogom megnézni, nem szánok több időt erre a történetre.


2016. augusztus 16., kedd

A könyvek és én 1.

Régóta tervezem, hogy írok egy sorozatot a könyvekkel kapcsolatos élményeimről, és most eljött az idő.



A minap olvastam egy cikket azöt legfeleslegesebb testrészünkről, melyek között szerepel a bölcsesség fog is. Ha hiszitek, ha nem, ezzel kapcsolatban van egy könyves élményem.

Zsenge ifjú koromban a fogaim nem hagytak helyet az egyik bölcsességfogamnak, ezért az nem tudott kinőni, iszonyatosan begyulladt, és meg kellett operálni.
Mivel péntek volt, nem végzeték el azonnal műtétet, hanem átütemezték hétfőre. Addigra majd’ megőrültem a fájdalomtól, és persze volt időm arra, hogy utána olvassak a betegségnek, kezelésnek.
A Műtét előtt, alatt és után című könyvben meg is találtam az elvégzendő kezelés leírását, mely szerint ezt a műtétet altatásban végzik. Na de ez egy amerikai kiadású könyv volt, itt Magyarországon viszont valamilyen rejtélyes ok miatt nem szeretnek altatni az orvosok, inkább „befogják” a fülüket azzal, hogy kikapcsolják a tudatukat. Vagy egyszerűen csak érzéketlenek. Az érzéstelenítés egy darab injekcióból állt, ami azonban nem érzéstelenített, sőt, az összes többi fogamra is átvitte az akkor már majdnem elviselhetetlen fájdalmat. Az, hogy nem ez volt a legnagyobb lehetséges fájdalom, akkor derült ki, amikor elkezdődött a műtét. A doki akkurátusan levagdosta a fogamról az ínyt, amit én „persze” éreztem. Az orvosnak két nővér segített, az egyik az ollót adogatta a kezébe, a másik pedig a törlést. Egy vágás, egy törlés. Összeszokott csapatként dolgoztak. Az altatás helyett két pluszt nővért alkalmaztak, az egyik lenyomott engem a fogorvosi székbe, a másik pedig fogta a fejemet, hogy ne mozogjak. Olyan volt, mintha hozzákötöztek volna a székhez. Szájamat persze nem fogták be, így aztán ha mozogni nem is tudtam, a hanghatásokkal nem szűkölködtem. De ez senkit se érdekelt bent a rendelőben. A bent történtek annál jobban izgatták a váróteremben utánam következő betegtársakat. Képzelhetitek milyen rémült arccal tekintettek rám, amikor kimentem, főleg amikor kijött utánam az egyik nővér, és mondta, hogy majd otthon vegyek be egy Algopyrint, hogy elmúljon a fájdalom. Valahogy mindenki érezte, hogy ide nem Algopyrin kell, hanem legalább egy lórúgás.
Másnap kontrollra kellett mennem. Olvasnivalóval felszerelkezve érkeztem, hogy a várakozás meddő perceiben ne kelljen az előző napi műtétre és a rám esetlegesen váró további kellemetlenségekre gondolnom. A Dűnét vittem magammal, aminek az elején tartottam. Várakozás közben pont azt a részt olvastam, amikor Paulnak be kell dugnia a kezét abba a dobozba, amitől őrületes fájdalmai lettek:
„A karján végiglüktetett a fájdalom. Izzadság verte ki a homlokát. Minden idegszála őrjöngve követelte, hogy húzza ki a kezét abból a tüzes katlanból.....
Minden megszűnt a világban, csak a kínban égő kéz létezett.”

Talán azt gondoljátok, hogy nem jó választás volt, de én azt mondtam, tökéletesen illett a lelki állapotomhoz. Az előző napi műtét utóhatásaként még életemben nem éreztem át ennyire egy könyves szereplő fájdalmát se, mint akkor Paulét. 

2016. május 24., kedd

KK- Könyvek a kirakatban : Úgysem ismered by Michelle Richmond

Jól kidolgozott karakterek, izgalmas történet, érett nyelvezet, tökéletes nézőpont mind a mesélő, mind az idő vonatkozásában.

A molyos értékelések látva meglepődtem, milyen negatív fogadtatásban részesült ez a kivételesen jó regény.

A címe – magyarul is, angolul is (No one you know) – tökéletes választás: az emberi kapcsolatokra utal, arra, mennyire nem ismerjük egymást, sokszor még a közeli rokonainkat, például a testvérünket sem.
Az eredeti borító is jó, de a magyar sokkal jobban passzol a sztorihoz, a stílushoz, a hangulathoz.








A szinopszis alapján az olvasó krimire számíthatna, van is benne egy gyenge krimiszál, de nem valódi, pörgős, körömrágós bűnügyi történet ez, sokkal inkább az emberi kapcsolatok izgalmas, érdekes feltárása egy haláleset kapcsán.
Kifejezetten tetszett az, hogy az ügy feltárása húsz évet váratott magára, mert így az írónak – és vele együtt az olvasónak is – lehetősége van arra, hogy bemutassa, mi történt ilyen sok év alatt: hogyan változtak a jellemek, a hátterek, a kapcsolatok. Ezzel a módszerrel a tényeket megelőzve kiemeli a motivációk szerepét a bűncselekmény esetleges elkövetésében.
Egyediek voltak azok a kis, régmúltba tekintő emléktörtének, melyeknek látszólag semmi közük nem volt a cselekményhez, a szerző azonban ezekből indított új gondolatokat. (Elmesélt valamilyen jelentéktelen sztorit, aminek a konklúzióját felhasználta a főtörténetben.)

Michelle Richmond írt már írástechnikai könyvet. Ezt a regényét olvasva azt kell, hogy mondjam, nem afféle önjelölt írástudós, aki csak osztja az észt, vizet prédikál, miközben bort iszik. Nem, Richmond az írás mestere. A regény mondatai közé beszúrt írástechnikai megjegyzései igazi csemegék.

Minden történet az olvasóval kötött szerződésen alapul... A szerződés már az első lapon, sőt már az első sorban le van fektetve: a helyszín, a főbb szereplők, a nyelv ritmusa,, és ami a legfontosabb a nézőpont- ki az, aki a történetet meséli, és milyen távolból. (105.o.)

... egy igazán jó könyvhöz nem elég a főbb szereplőket kidolgozni. A mellékszereplőknek is megkülönböztethetőnek kell lenniük.

Erdős Pál matematikust többször is említi a szerző
Egyesek a könyv hibájaként rótták fel, hogy sok benne a matek, na de kérem szépen, ha egyszer az egyik főhős matematikus, nem elég annyit mondani, hogy baromi jó matekból, már kisgyerekként is az volt….ezt az álláspontot illik alátámasztani, és ez a szerzőnek sikerült.

A matematikus olyan gépezet, amely a kávét tétellé alakítja.

Minden egyszeresen összefüggő zárt háromdimenziós zárt sokaság homeomorf a háromdimenziós gömbbel
Hosszú ideig meredtem a mondatra. Halványlila gőzöm se volt róla, mit jelenthet. Elképesztett, hogy Lila - akivel ugyanazon a genetikai állományon, szerető szülőkön, kiváló iskolákon, Russian folyó parti nyári hétvégéken osztoztunk - képes volt felfogni ennek a mondatnak a jelentését. 

Ahogy Hardy mondta: "A matematika a fiatal emberek játéka."

Technikai szempontból nézve az egyes szám gyönyörű szám. Az egy saját maga faktoriálisa, négyzete, köbe. Nem prímszám, de nem is összetett szám. A Fibonacci-sorozat első két eleme. Egy üres sorozat- bármely szám a nulladik hatványra emelve egyet eredményez. Mondhatjuk akár azt is, hogy az egyes szám a legönállóbb, ember által ismert szám. Olyan dolgokra képes, amelyekre semelyik más szám nem alkalmas.

Egy egyenlet nem feltétlen a számokról szól, sokkal inkább a mintákról.


Örömmel tapasztaltam, hogy a szerző valamilyen rejtélyes ok miatt érdeklődik a magyarok iránt.
Mesélt ... Munkácsi Márton magyar fotóművész egyik korai alkotásáról.(...)
-Ismered Munkácsi történetét?
-Nem ő volt az, aki azokat az ikonikus képeket készítette Fred Astaire-ről?







Sajnálom, hogy magyarul e regényen kívül csupán egyetlen könyve (A köd éve) jelent meg, mert szerintem Richmond könyve vetekszik Jodi Picoult regényeivel. 

2016. május 11., szerda

II- Idétlen iskola



Sokszor előfordult/előfordul, hogy rossz szülőnek tartom magam, mert türelmetlen vagyok, ideges, kiabálok a gyerekeimmel, vagy leszidom őket olyasmiért, amit barátságosabban és főleg hatékonyabban el lehetne intézni beszélgetéssel, az érdekek kulturált ütköztetésével.
Az iskolával, tanulással kapcsolatban azonban azt gondolom, mindig a gyermekeim mellett álltam. Ha kellett segítettem nekik, ha kellett megvédtem őket. Megszámolhatatlanul sokszor fájt a szívem azért, mert láttam, hogy mennyit dolgoztak, mégse részesültek abban az icipici elismerésben, csak egy „jól van”-ban, ami járt volna nekik a befektetett energiáért. Sőt! Megmondani nem tudom, hányszor szidták le őket a tanáraik véleményem szerint ok nélkül.
Egyik alkalommal a német tagozatos nagylányom ötödikesként délután szorgalmasan körmölt, mire én megkérdeztem, hogy mit csinál.
-  A német házit írom – mondta.
Félórával később még mindig ugyanúgy szorgoskodott, és a válasza is ugyanaz volt, majd amikor újabb félóra múlva még mindig a német házit csinálta, megkérdeztem, mennyi házi van.
Két percig sorolta, még hallgatni is fárasztó volt.
-  Azonnal fejezd be! – mondtam, amit persze a tanárnő „megfelelően” (egyessel) értékelt.
Én persze megvédtem fogadóórán a gyereket, aminek az lett a következménye, hogy sorban hozta a rossz jegyeket. Mindketten el voltunk keseredve. Megkérdeztem a lányomat, mit tegyek. Elmesélte, hogy az egyik, nála gyengébb képességű, és kevésbé szorgalmas osztálytársának az apja milyen gyalázatosan beszélt a kislányáról a némettanárral, de azóta a kislány sorra kapja a jó jegyeket, amik mögött azonban nincs se jobb teljesítmény, se több munka.
Szóval ez kell a tanárnőnek? Hát legyen!
A következő fogadóórán tíz percig gyaláztam a lányomat:
-  Tisztelt tanárnő, én nem tehetek arról, hogy ilyen lusta a gyerek. Én mindig mondom neki, hogy hallgasson a tanárnőre, csinálja meg mindig a háziját, de ő csak nyavalyog. Lusta, végtelenül lusta. De tessék megnyugodni, majd én otthon alaposan előveszem, és elmagyarázom neki, hogy vita nélkül csináljon meg mindent, amit a tanárnő mond.
A tanárnő széles mosollyal hallgatta a szavaimat, én pedig ahogy hazaértem, átöleltem a lányomat:
-  Drágám, ne haragudj rám.
- Miért? – kerekedett el a szeme.
- Rengeteg rossz dolgot mondtam rólad a némettanárnak, de hazudtam. Azért tettem, hogy jobb legyen neked. Hátha ezután békén hagy téged.
Szerencsére így lett. A némettanár bevette hazugságáradatomat, és bár a lányom nem lett ötös németből, de leszállt róla a vérmes tanerő.

Mert mindennek van határa, a gyerekek terhelhetőségének is.