Út a végtelenbe

A végtelen térben tízpercnyi bicikliútra van, de időben…

A minap el kellett látogatnom a helyi rendelőintézet egyik szakrendelésére.
Ó, hamar végzek, hisz csak a leletemet mutatom be, gondoltam felelőtlenül.
Na, de biztos, ami biztos, félhétkor már a helyszínen voltam, és igaz, hogy a rendelés csak nyolckor kezdődött, még ki se nyitották a váróterem ajtaját, már a tizennegyedik voltam.
Sebaj, felkészültem.
Hoztam három napra elegendő enni- és innivalót és egy hatszáz oldalas könyvet.
Álomdoktornő is megérkezett. Hét negyvenkor elkezdte a rendelést, előbb látott a munkához, mint kellett volna. Komolyan mondom, az ilyen orvost klónozni kellene.
De a sor lassan haladt.
Először a nullás sorszámú betegek (magánbetegek, akik száma valahol a tíz és a végtelen között mozgott) mentek be, majd jöttek a dzsókerkártyások (akiket a mentőautó hozott be), csak utánuk következtünk mi, közönséges halandók.
Az egyik sorstársnak vesztére nem volt beutalója. Az asszisztens el akarta küldeni, majd áthidaló megoldásként kitalálta, hogy a kísérője ugorjon haza a háziorvoshoz a hiányzó papírért. Szegény kísérő rémülten ecsetelte, hogy ők vonattal jöttek Törökszentmiklósról, ami ide 20 kilométer, és nem tud csak úgy hazaugrani. Az asszisztens megnyugtatta, hogy nyugodtan menjen el, vissza fog érni, mikorra rájuk kerül a sor. Ez volt az a pont, mikor sejteni kezdtem, hogy kevés olvasni valót hoztam.
Két óra múlva elfogyott a kajám és már száz oldalt elolvastam a könyvből, de még mindig tízen voltak előttem. Gondoltam, hazamegyek, megnézem, minden rendben van-e otthon.
Lánykám még az igazak álmát aludta, jó neki.
Én mindenesetre betettem a mosógépbe egy adag ruhát, felsepertem minden szobát, előkészítettem az ebédhez valókat, átmentem a boltba vásárolni, majd visszamentem a rendelőbe. Még heten voltak előttem.
Újabb száz oldal után elkezdtem beszélgetni a váróteremben lézengőkkel. Miután megismerkedtem mindenki élettörténetével, fel- és lemenőivel, valamint összes betegségének és műtétének történetével, kezdtem türelmetlen lenni.
Épp ekkor jött ki az előttem levő ember. Hurrá! Én következek!
Igen, azonnal, de a doktornőnek be kellett iktatnia egy kis technikai szünetet. Istenem, ő is ember.
Na, de végül bejutottam, és megtudhattam, amit a leleten is el lehetett olvasni, hogy nem változott az állapotom semmit. Hurrá, erre vártam hat órát!
A doktornővel kölcsönösen biztosítottuk egymást szeretetünkről és tiszteletünkről, bár azt hiszem, az övé nagyobb volt irányomban, mint amit én éreztem iránta. Mindenesetre megkért, hogy keressem fel két hónap múlva.
Jó, mondtam.
Megjegyzem a számot, kettő, de a mértékegységet, hónap, átváltom évre. Nem fontos olyan sűrűn találkoznunk bármilyen jó szakember is ő.