Éjjel újra hallottam a hangokat.
A sötétben mezítláb osontam az ablakhoz, nehogy zajt csapjak. Nem attól tartottam, hogy felébresztem az őseimet. Arra egy egész csapat légkalapácsos útépítő se lett volna képes. Nem. Féltem, hogy elszaladnak az állatok, ha észrevesznek. Szemtől- szembe akartam velük találkozni. Alaposan szemügyre akartam venni őket, úgy, ahogy ők szemrevételeznek már néhány napja.
Három farkas ült a kertünk végében magasodó fenyő mellett. Egy fekete óriás, és két kisebb. Az egyik majdnem fehér, törékeny, valószínűleg nőstény. A másik sötétszürke, izmos példány izgatottan csóválta a farkát, míg a másik kettő türelmesen szimatolt a ház felé.
Szemük szikrázott a holdfényben.
Bár a függöny mögül kémleltem őket, mégis mindhárman felkapták a fejüket, hegyezték a fülüket, mikor az ablakhoz léptem. Észrevettek, bármennyire is igyekeztem elbújni előlük. A következő pillanatban már messze az erdőben jártak, és csak a hóban maradt nyomok emlékeztettek arra, hogy néhány perce csupán méterek választottak el tőlük.
A látszólagos kudarc ellenére elégedetten feküdtem le. Végre megbizonyosodtam arról, hogy nem képzelődöm. Megérzéseim nem csaltak meg. Napokkal ezelőtt éreztem először, hogy valaki vagy valami minden mozdulatomat követi. Reggel, mikor szelőztetem a szobát, már várja, hogy megjelenjek az ablakban, este pedig ő az utolsó élőlény, aki tudja, hogy létezem.
Hogy egy farkas lenne az, azt álmomban se mertem volna gondolni.
Folytatás a Képtelen képtárban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése