A természet mindig utat tör

 

4-5 éve átjött hozzánk egyik kollégám az akkor 12 éves fiával és 6 éves lányával. Kertes házat akartak venni, ezért nagy érdeklődéssel fogadták, ahogy körbe vezettem őket az én kertemben. Megmutattam nekik minden növényt, fát, virágot, gyomot, hogyan nőnek, hogyan lehet őket segíteni, más esetben a kiírtásukkal próbálkozni. Természetesen láttunk jó néhány élőlényt, sok négy lábnál többel rendelkezőt is. A rovaroktól, bogaraktól viszolyogtak, a férgektől undorodtak, a pókoktól féltek. Végül a fiú megkérdezte, hogy mindig ennyi élőlény van-e a kertben.

-        A múlt vasárnap reggel itt kinn kávéztam, amikor azt láttam, hogy egy patkány a szájában egy békával beszalad a garázsba. Azonnal felpattantam, és futottam utánuk, de már eltűntek- mondtam. - Ez egy kertes ház, itt közel van a természet.

Rémülten pislogtak, és akkor nem is vettek kertes házat. Mostanra megbátorodtak, és ha minden igaz, néhány hét múlva kertes házba költöznek. Elmúlta biofóbiájuk.

Én ellenben vérbeli biofíliás vagyok. Csak és kizárólag a természetben tartózkodás tölt fel.

 

Ennek magyarázatát most el is olvastam a Mindennapi pszichológia 2024/3. számában, a „Biztonságban érzed magad a természetben?” című cikkben.

 

Valóban nincs titkolnivalónk? - IPM Pszichológia 2024. nyár

 

Jogászként természetesen érdekel engem a normakeletkezés és normakövetés folyamata. 

Nem a téma jogi vonulatára gondolok, vagyis nem a jogalkotási törvényre és a jogszabályok államszervezet általi kikényszerítésre, hanem arra, hogy az emberek milyen pszichológiai szempontok alapján fogadják el és követik a normákat, jogszabályokat. Ennek meghatározására szolgál a Milgram-kísérlet. Valahányszor olvasok róla, mindig elgondolkoztat, mert úgy tűnik, az emberek bármilyen baromságot hajlandóak elfogadni, ha a többség is elfogadja. 

De mi van akkor, ha a többség nem fogadja el az új normákat. Lássunk egy egyszerű példát. A bicskei pedofil botrány után félévvel most ott tart a gyermekvédelem, hogy a jogalkotó három vizsgálatnak kívánja alávetni az itt dolgozókat. 

A megbízhatósági vizsgálat célja annak eldöntése, hogy korruptak-e az itt dolgozók. Ez jelenleg kizárólag az örökbefogadással foglalkozókra vonatkozik, hiszen ez az a terület, ahol a korrupció egyáltalán felmerülhet. Ezt a vizsgálatot gond nélkül elfogadták a kollégák, mivel mindenkinek az a célja, hogy az emberek lássák, itt megvesztegethetetlen emberek dolgoznak. 

Nem ez a helyzet a másik két vizsgálattal, a pszichológiai és a kifogástalan életvitel vizsgálattal. Ezek célja elvileg annak kiderítése, hogy a gyermekvédelemben dolgozók alkoholisták, drogfogyasztók, mentális betegek vagy pedofilok-e. 

Óriási felháborodást okozott a vizsgálatok bevezetése, és sokan nem is hajlandóak alávetni magukat ennek, ezért működési problémák keletkeztek a gyermekvédelmi szakellátásban. 

Az ellenállás oka egyszerű: a vizsgálatok mélyen sértik a magánélethez való jogot, mivel a pszichológiai vizsgálat során pl. a kollégáknak szexuális életükről kell beszámolniuk, a kifogástalan életvitel vizsgálat során pedig a családtagokat, sőt a szomszédokat (!!!) is bevonják, miközben a vizsgált kérdéseket (alkoholizmus, mentális problémák, stb.) egyszerűbb módon is ki lehet deríteni, pl. orvosi vizsgálattal. 

Azokban az intézményekben, ahol a vezető el tudta fogadtatni a kollégáival, hogy nem nagy szám egy ilyen vizsgálat, merthogy „nincs titkolni valónk”, ahogy a Milgram kísérlet is leírja, el lehetett hitetni az emberekkel, hogy nincs semmi probléma ezekkel a vizsgálatokkal.

(Kapcsolódó cikk: Az alkalmazkodás művészete)

Rémes kémes

 

Három éves voltam, amikor a szüleim megvették az első tévékészülékünket. Nem igazán emlékszem rá, mit néztem, talán a tíz perces esti mesét. Fekete-fehér volt, mint mindenki másnak, és akkoriban igencsak szűk volt a műsorkínálat, hiszen egyetlen csatornát fogott, de nem napi 24 órás adással: hétfőn adásszünet volt, amit lehetett olvasásra, rádiókabaréra, családi életre, stb. fordítani, hét közben a délelőtti adás 8-tól kb. 12-ig tartott, majd délután 17 órától 22-ig menetrend szerint érkeztek a megszokott műsorok. A menetrend része volt a keddi sorozat, mely jellemzően magyar vagy valamelyik „baráti” szocialista ország filmsorozatát jelentette. Nem olyan 100-200 részes végtelen hosszú filmek, min amilyenek mostanában vannak, hanem szolid, max. 10-15 részes sorozatok. Nagyon sok a kórházban dolgozókról szólt, így igazi csemegének számíthatott a II. világháborúban játszódó, szovjet sorozat, a Tavasz tizenhét pillanata. Főszereplője, a német legfelsőbb hadvezetésbe beépült szovjet kém, Stirlitz ténykedését izgulhattuk végig. Bár én nekem nem sok emlékem van ezzel kapcsolatban, mindössze a zenéjére emlékszem, és arra, hogy apám ki nem hagyott volna egyetlen részt sem.

Akkor még nem érdekeltek engem a rémes kémes történetek. Az áttörést Ken Follett Tű a szénakazalban című regénye hozta meg, melyet azonban már jóval később felnőtt fejjel olvastam a rendszerváltás idején. Erre az időre tehető az is, hogy a mozikban végre megismerkedhettünk James Bonddal, akiről nagyon sokat lehet hallani, de látni semmit sem lehetett, mindössze annyit tudtunk, hogy egyik megformálója Roger Moore volt, akit az „Angyal”-ból és a „Minden lében két kanál”-ból ismertünk. James Bond kalandjaiból első körben rögtön két filmet vetítettek, így szinte egyszerre láthattuk a nyugaton is éppen futó Timothy Daltont, mint magányos ügynököt, illetve Roger Moore-t, a kémet, aki szeretett engem. Innen persze nem volt megállás, a videókölcsönzőkben -akkor még voltak ilyenek- apránként az összes James Bond film megjelent.  

Így aztán fel lettem vértezve kémkedésből, csak azt nem tudtam – mivel itthon igencsak titokban tartották- hogy még ma is szükség van kémekre, hírszerzőkre. Ami azonban egyértelmű, gondoljunk csak Taylor Swift napokban elmaradt három bécsi koncertjére.

Aki további információkat szeretne a kémekről, az érdekes írást találhat a témáról az IPM 2024. augusztusi számában.

Viktoriánus botrányok és bűntények

Alapvetően szeretem a krimiket. Több kedvenc szerzőm is van, akik közül talán nem meglepő módon kiemelkedik Agatha Christie. Éveken keresztül teljesítettem molyon a „Havi egy AC” kihívást. Az utóbbi 2-3 évben azonban történt valami, és egyre inkább azt érzem, hogy eltávolodtam - megcsömörlöttem?- a krimiktől. Nem tudom, mi lehet az oka, de ha mostanában krimit olvasok, sokszor azt veszem észre, hogy elvesztem a fonalat, nem köt le.

12 éve a gyermekvédelemben dolgozom jogászként. Finoman fogalmazva borzasztó ügyeim vannak. Tavaly egy pap ismerősömnek meséltem – természetesen név nélkül - néhány ügyet, mire ő meglepődve, sajnálkozva megkérdezte, hogy bírom elvégezni ezt a munkát. Nagyképűen mondhatnám, hogy valakinek ezt is csinálnia kell. Sajnos mivel egyre szörnyűbb ügyekkel találkozom, azt érzem, egyre nehezebben bírom a lelki terhelést. Talán ez az oka, hogy egyre inkább kizárom érdeklődési körömből a krimiket.

A BBC History 2024. augusztusi számának fő témaköre a viktoriánus botrányok és bűntények, melyet azonban nagyon szerencsés módon csak rövid esetekkel mutatnak be, így talán azok számára is fogyasztható, akik egyébként nehezen boldogulnak a vérfagyasztó ügyekkel.