Van-e a diktatúrának szaga?

 

Gyermekkoromban otthon a politika nem volt téma. Ezen a téren az egész családunk mérhetetlen apátiába süllyedt, kizárólag apai nagyanyám szájából hallottam egy ismétlődő mondatot: „Büdös kommunisták!”. Felhorkanásainak egyszerű oka volt, a kommunisták elvették mindenüket, amiért egész életükben dolgoztak. Miután meghalt, évekig nem hallottam ezt a mondatot, de egyszer csak anyukám azzal jött haza, hogy volt egy kis vitája a tanácsházán, mivel szeretett volna elválni apámtól és ehhez tanácsi lakást igényelt, azonban elutasították, mert apámnak volt háza. A reménytelen helyzetben anyukám kirobbant: „Büdös kommunisták!”: Azután hazajött, felvette a legszebb ruháját és várta a rendőröket. Szerencsére nem jöttek. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha mindig megfontolt és felelősségteljes édesanyámat lecsukták volna rendszerellenes kijelentése miatt.

Diktatúrában éltünk, amikor nem lehetett bármit mondani.  

 

A Rubicon 2024. augusztus-szeptemberi duplaszámában számtalan érdekes írást olvashatunk a XX. század legismertebb diktátorairól.

Kicsit hiányolom Ceaușescut és a Kim dinasztiát. 

Hadifogolyból amatőrcsillagász

 

Apám Héphaisztosz-típusú magának való ember volt, aki legjobban a műhelyében szerszámai és gépei között érezte magát. Nem töltött be apaszerepet az életemben. Viszont ismertem két csodálatos embert, akik ezt valamennyire pótolni tudták.

Egyikük gyermekkori hitoktatóm és gyóntatóm, Himfy Ferenc atya volt, akitől bármikor, bármiben segítséget kérhettem.

A másikuk dr. Dankó Sanyi bácsi, aki jogász végzettséggel csillagászati szakkörünket vezette és amatőrcsillagász létére komoly hírnevet szerzett a hivatásos csillagászok között. Tökéletesen beszélt németül, ezért a szakkör számára megrendelt egy német nyelvű csillagászati magazint, mivel akkor nálunk még nem voltak elérhető havi csillagászati folyóiratok. Sanyi bácsi csak évekkel később említette, hol és mikor tanult meg ennyire jól németül. A II. világháború idején a Szovjetunióban volt hadifogoly. Annyit mondott csak, hogy olyan fogolytáborba került, ahol főleg német katonák voltak, ezért német volt a tábor nyelve. Semmit se mondott arról, hogy milyen volt a tábori élet, meddig volt ott és mikor szabadult. Ha jól sejtem, nem volt oda az oroszokért. Ezzel kapcsolatban csupán annyit mondott, hogy a háborút követően bíró volt, de 1956-os „dicső szereplése” miatt – ő nevezte így – megfosztották a bírói tisztségétől.

 

Az IPM 2024. szeptemberi számában Kiss Dávid Hazatérés a Gulagról című cikke némi magyarázattal szolgált számomra Sanyi bácsi titkolózására.

Ökológiai lábnyomunk eltapossa a fenntarthatóságot

 

Amikor kicsi voltam, hetente csupán egy vödörnyi olyan szemetünk keletkezett, amit a kukások elvittek. Minden mást hasznosítottunk.

Amikor tinédzser lettem, már lehetett Coca kólát venni. Egy literes kiszerelésben, nehéz, betétdíjas üvegben árulták, amit természetesen visszavittünk a boltba.

Amikor a lányaim születtek, még senki se használta a „fenntartóhatóság” szót. Akkoriban jelentek meg az első eldobható pelenkák, melyeket én csak éjszakára használtam, mert nagyon drágák voltak. Nappal ruhapelenkát tettem a lányaimra, melyet folyton fertőtleníteni, mosni, vasalni kellett, viszont nem keletkezett sok szemét, nem volt nagy az ökológiai lábnyoma. Manapság sehol nem árulnak ruhapelenkát. Használja még valaki?

 Iszonyatos mennyiségű szemetet termelünk.

Az IPM Tudta-e 19. számának egyik cikke szerint az eldobható pelenka környezetvédelmi katasztrófa. Másik cikk szerint 5 cég a világ műanyagszennyezésének fő felelőse. Első 11 %-kal a Coca-Cola.

Csak egy Földünk van.

A Föld meglesz nélkülünk, mi viszont nem leszünk meg nélküle.

 

A természet mindig utat tör

 

4-5 éve átjött hozzánk egyik kollégám az akkor 12 éves fiával és 6 éves lányával. Kertes házat akartak venni, ezért nagy érdeklődéssel fogadták, ahogy körbe vezettem őket az én kertemben. Megmutattam nekik minden növényt, fát, virágot, gyomot, hogyan nőnek, hogyan lehet őket segíteni, más esetben a kiírtásukkal próbálkozni. Természetesen láttunk jó néhány élőlényt, sok négy lábnál többel rendelkezőt is. A rovaroktól, bogaraktól viszolyogtak, a férgektől undorodtak, a pókoktól féltek. Végül a fiú megkérdezte, hogy mindig ennyi élőlény van-e a kertben.

-        A múlt vasárnap reggel itt kinn kávéztam, amikor azt láttam, hogy egy patkány a szájában egy békával beszalad a garázsba. Azonnal felpattantam, és futottam utánuk, de már eltűntek- mondtam. - Ez egy kertes ház, itt közel van a természet.

Rémülten pislogtak, és akkor nem is vettek kertes házat. Mostanra megbátorodtak, és ha minden igaz, néhány hét múlva kertes házba költöznek. Elmúlta biofóbiájuk.

Én ellenben vérbeli biofíliás vagyok. Csak és kizárólag a természetben tartózkodás tölt fel.

 

Ennek magyarázatát most el is olvastam a Mindennapi pszichológia 2024/3. számában, a „Biztonságban érzed magad a természetben?” című cikkben.

 

Valóban nincs titkolnivalónk? - IPM Pszichológia 2024. nyár

 

Jogászként természetesen érdekel engem a normakeletkezés és normakövetés folyamata. 

Nem a téma jogi vonulatára gondolok, vagyis nem a jogalkotási törvényre és a jogszabályok államszervezet általi kikényszerítésre, hanem arra, hogy az emberek milyen pszichológiai szempontok alapján fogadják el és követik a normákat, jogszabályokat. Ennek meghatározására szolgál a Milgram-kísérlet. Valahányszor olvasok róla, mindig elgondolkoztat, mert úgy tűnik, az emberek bármilyen baromságot hajlandóak elfogadni, ha a többség is elfogadja. 

De mi van akkor, ha a többség nem fogadja el az új normákat. Lássunk egy egyszerű példát. A bicskei pedofil botrány után félévvel most ott tart a gyermekvédelem, hogy a jogalkotó három vizsgálatnak kívánja alávetni az itt dolgozókat. 

A megbízhatósági vizsgálat célja annak eldöntése, hogy korruptak-e az itt dolgozók. Ez jelenleg kizárólag az örökbefogadással foglalkozókra vonatkozik, hiszen ez az a terület, ahol a korrupció egyáltalán felmerülhet. Ezt a vizsgálatot gond nélkül elfogadták a kollégák, mivel mindenkinek az a célja, hogy az emberek lássák, itt megvesztegethetetlen emberek dolgoznak. 

Nem ez a helyzet a másik két vizsgálattal, a pszichológiai és a kifogástalan életvitel vizsgálattal. Ezek célja elvileg annak kiderítése, hogy a gyermekvédelemben dolgozók alkoholisták, drogfogyasztók, mentális betegek vagy pedofilok-e. 

Óriási felháborodást okozott a vizsgálatok bevezetése, és sokan nem is hajlandóak alávetni magukat ennek, ezért működési problémák keletkeztek a gyermekvédelmi szakellátásban. 

Az ellenállás oka egyszerű: a vizsgálatok mélyen sértik a magánélethez való jogot, mivel a pszichológiai vizsgálat során pl. a kollégáknak szexuális életükről kell beszámolniuk, a kifogástalan életvitel vizsgálat során pedig a családtagokat, sőt a szomszédokat (!!!) is bevonják, miközben a vizsgált kérdéseket (alkoholizmus, mentális problémák, stb.) egyszerűbb módon is ki lehet deríteni, pl. orvosi vizsgálattal. 

Azokban az intézményekben, ahol a vezető el tudta fogadtatni a kollégáival, hogy nem nagy szám egy ilyen vizsgálat, merthogy „nincs titkolni valónk”, ahogy a Milgram kísérlet is leírja, el lehetett hitetni az emberekkel, hogy nincs semmi probléma ezekkel a vizsgálatokkal.

(Kapcsolódó cikk: Az alkalmazkodás művészete)

Rémes kémes

 

Három éves voltam, amikor a szüleim megvették az első tévékészülékünket. Nem igazán emlékszem rá, mit néztem, talán a tíz perces esti mesét. Fekete-fehér volt, mint mindenki másnak, és akkoriban igencsak szűk volt a műsorkínálat, hiszen egyetlen csatornát fogott, de nem napi 24 órás adással: hétfőn adásszünet volt, amit lehetett olvasásra, rádiókabaréra, családi életre, stb. fordítani, hét közben a délelőtti adás 8-tól kb. 12-ig tartott, majd délután 17 órától 22-ig menetrend szerint érkeztek a megszokott műsorok. A menetrend része volt a keddi sorozat, mely jellemzően magyar vagy valamelyik „baráti” szocialista ország filmsorozatát jelentette. Nem olyan 100-200 részes végtelen hosszú filmek, min amilyenek mostanában vannak, hanem szolid, max. 10-15 részes sorozatok. Nagyon sok a kórházban dolgozókról szólt, így igazi csemegének számíthatott a II. világháborúban játszódó, szovjet sorozat, a Tavasz tizenhét pillanata. Főszereplője, a német legfelsőbb hadvezetésbe beépült szovjet kém, Stirlitz ténykedését izgulhattuk végig. Bár én nekem nem sok emlékem van ezzel kapcsolatban, mindössze a zenéjére emlékszem, és arra, hogy apám ki nem hagyott volna egyetlen részt sem.

Akkor még nem érdekeltek engem a rémes kémes történetek. Az áttörést Ken Follett Tű a szénakazalban című regénye hozta meg, melyet azonban már jóval később felnőtt fejjel olvastam a rendszerváltás idején. Erre az időre tehető az is, hogy a mozikban végre megismerkedhettünk James Bonddal, akiről nagyon sokat lehet hallani, de látni semmit sem lehetett, mindössze annyit tudtunk, hogy egyik megformálója Roger Moore volt, akit az „Angyal”-ból és a „Minden lében két kanál”-ból ismertünk. James Bond kalandjaiból első körben rögtön két filmet vetítettek, így szinte egyszerre láthattuk a nyugaton is éppen futó Timothy Daltont, mint magányos ügynököt, illetve Roger Moore-t, a kémet, aki szeretett engem. Innen persze nem volt megállás, a videókölcsönzőkben -akkor még voltak ilyenek- apránként az összes James Bond film megjelent.  

Így aztán fel lettem vértezve kémkedésből, csak azt nem tudtam – mivel itthon igencsak titokban tartották- hogy még ma is szükség van kémekre, hírszerzőkre. Ami azonban egyértelmű, gondoljunk csak Taylor Swift napokban elmaradt három bécsi koncertjére.

Aki további információkat szeretne a kémekről, az érdekes írást találhat a témáról az IPM 2024. augusztusi számában.

Viktoriánus botrányok és bűntények

Alapvetően szeretem a krimiket. Több kedvenc szerzőm is van, akik közül talán nem meglepő módon kiemelkedik Agatha Christie. Éveken keresztül teljesítettem molyon a „Havi egy AC” kihívást. Az utóbbi 2-3 évben azonban történt valami, és egyre inkább azt érzem, hogy eltávolodtam - megcsömörlöttem?- a krimiktől. Nem tudom, mi lehet az oka, de ha mostanában krimit olvasok, sokszor azt veszem észre, hogy elvesztem a fonalat, nem köt le.

12 éve a gyermekvédelemben dolgozom jogászként. Finoman fogalmazva borzasztó ügyeim vannak. Tavaly egy pap ismerősömnek meséltem – természetesen név nélkül - néhány ügyet, mire ő meglepődve, sajnálkozva megkérdezte, hogy bírom elvégezni ezt a munkát. Nagyképűen mondhatnám, hogy valakinek ezt is csinálnia kell. Sajnos mivel egyre szörnyűbb ügyekkel találkozom, azt érzem, egyre nehezebben bírom a lelki terhelést. Talán ez az oka, hogy egyre inkább kizárom érdeklődési körömből a krimiket.

A BBC History 2024. augusztusi számának fő témaköre a viktoriánus botrányok és bűntények, melyet azonban nagyon szerencsés módon csak rövid esetekkel mutatnak be, így talán azok számára is fogyasztható, akik egyébként nehezen boldogulnak a vérfagyasztó ügyekkel.