Rémes kémes

 

Három éves voltam, amikor a szüleim megvették az első tévékészülékünket. Nem igazán emlékszem rá, mit néztem, talán a tíz perces esti mesét. Fekete-fehér volt, mint mindenki másnak, és akkoriban igencsak szűk volt a műsorkínálat, hiszen egyetlen csatornát fogott, de nem napi 24 órás adással: hétfőn adásszünet volt, amit lehetett olvasásra, rádiókabaréra, családi életre, stb. fordítani, hét közben a délelőtti adás 8-tól kb. 12-ig tartott, majd délután 17 órától 22-ig menetrend szerint érkeztek a megszokott műsorok. A menetrend része volt a keddi sorozat, mely jellemzően magyar vagy valamelyik „baráti” szocialista ország filmsorozatát jelentette. Nem olyan 100-200 részes végtelen hosszú filmek, min amilyenek mostanában vannak, hanem szolid, max. 10-15 részes sorozatok. Nagyon sok a kórházban dolgozókról szólt, így igazi csemegének számíthatott a II. világháborúban játszódó, szovjet sorozat, a Tavasz tizenhét pillanata. Főszereplője, a német legfelsőbb hadvezetésbe beépült szovjet kém, Stirlitz ténykedését izgulhattuk végig. Bár én nekem nem sok emlékem van ezzel kapcsolatban, mindössze a zenéjére emlékszem, és arra, hogy apám ki nem hagyott volna egyetlen részt sem.

Akkor még nem érdekeltek engem a rémes kémes történetek. Az áttörést Ken Follett Tű a szénakazalban című regénye hozta meg, melyet azonban már jóval később felnőtt fejjel olvastam a rendszerváltás idején. Erre az időre tehető az is, hogy a mozikban végre megismerkedhettünk James Bonddal, akiről nagyon sokat lehet hallani, de látni semmit sem lehetett, mindössze annyit tudtunk, hogy egyik megformálója Roger Moore volt, akit az „Angyal”-ból és a „Minden lében két kanál”-ból ismertünk. James Bond kalandjaiból első körben rögtön két filmet vetítettek, így szinte egyszerre láthattuk a nyugaton is éppen futó Timothy Daltont, mint magányos ügynököt, illetve Roger Moore-t, a kémet, aki szeretett engem. Innen persze nem volt megállás, a videókölcsönzőkben -akkor még voltak ilyenek- apránként az összes James Bond film megjelent.  

Így aztán fel lettem vértezve kémkedésből, csak azt nem tudtam – mivel itthon igencsak titokban tartották- hogy még ma is szükség van kémekre, hírszerzőkre. Ami azonban egyértelmű, gondoljunk csak Taylor Swift napokban elmaradt három bécsi koncertjére.

Aki további információkat szeretne a kémekről, az érdekes írást találhat a témáról az IPM 2024. augusztusi számában.