Ne fogjátok elhinni, de második helyezést értem el Freya pályázatán.!
Nagyon meglepett a hír, mert egyáltalán nem egy vidám művel indultam. Előre felhívom mindenki figyelmét, akit érdekel ez az írás, hogy semmi misztikus, romantikus nincs benne, sőt, krimiszálak se szövik át. Ez újra egy szomorú történet.
A nyertes novellát felrakom ide,a Néhány szelet női szeszélybe, de Freya oldalán is megtalálható, ahol a többi írást is elolvashatjátok.
Egyúttal figyelmetekbe ajánlom Piroseper oldalát, ahol egy játék keretében gyönyörű képeket lehet nyerni. Én magam hónapok óta csorgatom a nyálam egy ilyen képért, de azért Ti is pályázzatok, mert aki megnyeri, nagyon szerencsés lesz: nemcsak hogy minden nap megcsodálhatja Fanni alkotását, de még kézbe is veheti.
És akkor jöjjön a díjnyertes novella:
Jó halál
Éva dideregve állt a hídon. Némán nézte, ahogy lent fodrozódott a víz. Bár még csak november eleje volt, kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak lefelé a folyón. Korán megérkezett a tél.
Éva haját szemébe fújta a szél, de ez nem zavarta őt abban, hogy gondolatban belemélyedjen a lenti árba.
Már egy órája támasztotta a korlátot, és azon töprengett, mit tegyen.
Hetek, sőt hónapok sorakoztak mögötte. Hosszú idő, amit mással se töltött, csak azzal, hogyan rendezze romokban álló életét.
Minden akkor kezdődött, mikor a férje azzal állt elő, hogy elege van ebből a keserű nyomorúságból, amit a család nyújt számára.
- Új életet akarok kezdeni- kijelentése éles tőrként hasított hitvese szívébe.
Az új élethez természetesen új nő dukált, Évát pedig félredobta, mint egy elnyűtt ruhadarabot. Nemcsak a feleségét, de vele együtt mindent, amit együtt éltek át. A férfi örömet, bánatot egyszerre törölt emlékeiből, de a legrosszabb az volt, ahogy egyetlen mondattal kiradírozta Évát is életéből.
Kellene egy fegyver. Egy pisztoly, és egy szemvillanás alatt vége lenne mindennek. Csak az a baj, hogy engedélyt kell szerezni, de hogyan?
A folyón egymásra torlódtak a jégtáblák, és egy nagyobb egyszerűen a mélybe taszított egy másikat.
János után István következett.
- Ne haragudjon, kedves kollegina, de frissítenünk kell a csapatot.
Éva, aki mindig minden feladatot vitatkozás, ellenkezés nélkül megoldott, aki bármikor szó nélkül túlórázott, egy nap alatt alkalmatlan munkaerővé vált. Indoklás nélkül utcára került, és ötven évesen esélytelenné vált arra, hogy újra elhelyezkedjen. A hír arculcsapásként érte. Már csak a nyugdíjat kell várni, de hol van az még?! Addig mi lesz? Miből fog megélni?
Gázzal is lehetne. Csak meg kell nyitni a csapot. Pár perc kábulat, és már vége is.
De mi lesz, ha egy szikra véletlenül lángra lobbantja a gyúlékony anyaggal telített levegőt? Felrobban az egész ház. Ártatlanok is meghalnak. Fiatalok, akikre még sok jó vár. Vagy rossz, de ha meghalnak az én hibámból, nem tapasztalhatják meg élet igazi értékét.
A víz hatalmas farönköt sodort magával, majd egy örvény megragadta, és lehúzta a sötétségbe.
Andika teljesen kétségbe esett, mikor megtudta, hogy nemcsak imádott apja szakított anyjával, de Éva már nem tud naponta pénzt dugdosni a zsebébe. A munkanélküliség miatt kiürült pénztárcájából nincs mit. Andika nem gondolta végig, hogy János nemcsak Évát hagyta el, hanem őt is. A lányáról is éppúgy megfeledkezett, mint feleségéről.
- Anya, nem érdekelnek a ti problémáitok! Oldjátok meg magatok, engem pedig szépen hagyjatok ki, jó? Átköltözök Péterhez!- öt perc alatt összepakolta a cuccát, és mire anyja megszólalhatott volna, már becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
Éva úgy érezte, jeges kéz tartja bilincsben szívét és lelkét egyszerre.
Ha vonat elé ugrok, garantáltan végem egy másodperc alatt.
De lezárják a síneket, és késni fognak az emberek. Mindenki engem fog szidni. Még akkor is, halálomban is engem fognak gyűlölni olyanok is, akiket nem is ismerek, akikkel sohasem találkoztam.
Az egyik pillérnek neki csapódott egy nagyobb jégtömb, és hatalmas dörrenéssel darabokra tört. Éva kíváncsian figyelte, ahogy darabkák szerteszét szóródtak a vízen.
Munka és család nélkül Éva esélyei zuhanórepülésbe kezdtek
- Tisztelt Kovácsné, én nagyon sajnálom, hogy maga meg a férje… és még a lánya is- szabadkozott Tótfalusi úr,- de értse meg, én is pénzből élek. Ha nem fizeti a lakás költségeit és számláit, fájó szívvel ugyan, de fel kell mondanom a bérleti szerződést- mézes- mázaskodott a tulajdonos, és mire Éva észbe kapott, már az utcán találta magát.
A hajléktalanok keserű kenyér ette már két hónapja, és most, hogy a kertek alatt megjelent a tél, cafatokká szakadva lógott Éván a ruhája, az utolsó, ami még tényleg az övé volt, amit még valamikori otthonából hozott ide, a híd alá, ahol napjait tengette. Egyre elviselhetetlenebbé vált az éjszakai hideg, és mivel hetek óta nem evett semmi táplálót, elkeseredettsége a tetőfokára hágott.
Vannak erős gyógyszerek is. Csak be kell venni, nem nagy ügy.
De mi van, ha hamar megtalálnak, és nem járok sikerrel?Vagy ha túl későn? Egy foszladozó hulla látványa örökre beívódik a megtaláló fejébe. Nem, senkit sem hozhatok ilyen helyzetbe!
Arcát forró könnycseppek melegítették át.
Istenem, segíts jó halált halni! Nem így, önkéztől, elfeledve, magányosan, hanem nemes cél érdekében, másokon segítve, hogy áldással emlegethessék a nevem, nem átkokat szórva!
Minden életnek van valami célja. Aki megszületett a földre, annak feladata is van itt, csak meg kell találni, mi az.
Mi az én célom, Istenem? Miért éltek én itt? Miért élek még mindig?
Nem, nem az számít már, miért érdemes élni, hanem az, hogy miért érdemes meghalni.
Tekintetét újra a zajló vízre fordította.
Nem maradt más lehetőség, csak a jeges, dermesztő folyó. Csak egy ugrás és a hideg víz megállítja a szívem. Ha mégsem, majd megteszi a hatást a fagyos közeg. Megbénítja majd izmaimat, és nemhogy úszni, mozdulni se fogok tudni. Ha szerencsém van, megesznek a halak. Ha nem, mire megtalálnak, felismerhetetlen leszek. A morfológiai vagy DNS- azonosítás majd megmondja, én vagyok az, de János és Andika emlékezetében úgy maradok meg, amilyen voltam, mikor utoljára láttak.
– Segítség! Segítség!
Kétségbeesett kiáltozás térítette magához Évát.
– Segítség! Segítsen má’ valaki!
A folyó partján rémülettől reszkető asszony tördelte a kezét, majd tehetetlenül kinyújtotta a hullámzó víz felé. Éva arra nézett, amerre a nő ujjai nyúltak, láthatatlan fonalat kibocsátva az egyik haragos örvény felé.
Az első pillanatban nem látszott semmi, majd hirtelen valami piros tűnt fel, hogy azután újra csak a víz szürkesége kavarogjon. De a piros valami nem hagyta magát, feltört a felszínre. Éva ekkor látta meg, hogy egy gyerek az. Beleeshetett valahogy a vízbe. Elszántan, hadonászva küzdött életéért.
– Nem tudok úszni, húzza má’ ki valaki!- visított a nő, aki nyilvánvalóan a szerencsétlenül járt gyerek anyja volt.
Éva egy másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet. Ha beleugrik a folyóba a hídról, megállhat a szíve a hirtelen hőmérsékletváltozástól, vagy beütheti a fejét egy sziklába. Akkor meghal, és nem veszik semmi hasznát. Pedig most segíteni akart. Lélekszakadva szaladt le a hídról. A parton egy pillanatra megtorpant. Lerúgta cipőit, mert csak fölös súlyként húzták volna le a fenékre, Éva pedig nem akarta, hogy sikertelen legyen vállalkozása. Belevetette magát a dermesztő közegbe. A hideg késként hasított a mellkasába, teste minden egyes pontját apró szilánkokként szúrta a jeges folyó. A nő minden erejét összeszedve úszott a gyerekhez. Már csak egy karnyújtás választotta el tőle, mikor a fiú elmerült. Éva gondolkodás nélkül bukott le utána. A sötét, fagyos és vészesen örvénylő vízben szemeit becsukta és kinyújtott karjával tapogatva kereste a fiút, de nem találta. Ki kellett emelkednie a vízből, hogy levegőt vegyen. Kinyitotta a szemét, ekkor vette észre, hogy a gyereket már jó öt méterrel arrébb sodorta az ár. Erőteljes karcsapásokkal utána úszott, majd elkapta a grabancát, mielőtt újra lerántotta volna a tehetetlen fiút egy örvény. Eltartotta magától a fuldoklót, de a már kimerült, és átfagyott gyerek bábuként tűrte, hogy a nő magával vonszolja. Éva lábával taposva a vizet kievickélt a partra, ahol már nemcsak a fiú anyja, hanem egy fiatal lány is állt.
A két nő karjai csápokként kaptak a gyerek után. Egyetlen mozdulattal ragadták ki Éva kezéből. A fiú koszos vizet köpdösve fuldokolt.
– Jócikám, csillagom, mi a büdös francot művetél, kisfiam!- szorította magához az anya a gyereket, mire az újabb köhögő roham kíséretében szürke kotyvalékkal öntözte meg a földet, majd nagy sóhaj kíséretében anyjára emelte tekintetét.
– Hun a cipűje?- kérdezte a lány, mire az asszony összeráncolt homlokkal meredt a gyerek a lábára.
– Segítsenek!- suttogta Éva, aki még mindig a vízzel hadakozott.
A csúszós parton nem tudott megkapaszkodni, beleragadt a szürke latyakba, de ahogy csontjai kezdtek átfagyni, egyre kevesebb erő maradt benne, hogy legyőzze a folyót.
– Segítsenek már a hölgynek! - a távolból egy férfi ordított a parton álló két nőnek, akiket viszont teljesen lekötött a gyerek, pontosabban annak lába.
– Hun a cipő?- fordult az anya Évához, aki azonban képtelen volt arra, hogy válaszoljon.
A hideg víz, mint mázsás súly el kezdte lefelé húzni, le a mélybe. Éva még egy ideig megpróbált küzdeni, de hamarosan alulmaradt. Elernyedtek izmai, és hagyta, hogy a folyó befejezze munkáját.
– Segítsenek már!- a férfi ebben a pillanatban ért le a partra.
Megtámasztotta lábait a köveken, és megpróbálta elkapni Évát, de ujjai csak a fagyos szutyokban turkáltak.
– Hát, elvesztette a cipűjit a gyereknek! Nem lássa?- vonyított az anyja.
– Hagyja már! Segítsen inkább!- förmedt rá a férfi.
– Mi van? Még hogy hagyjam?! Hát, mit kípzel, maga, hogy nekem glédába áll a pízem? Hunnan fogok ennek a gyereknek cipűt szerezni, mi? Mongya meg, ha olyan nagy okos!
– Hallgasson már el, az istenit magának! – üvöltött a férfi. - Nem látja, hogy vízbe fullad ez a szerencsétlen?
– De hát a cipű…
– Az az asszony megmentette a maga fiát, nem érti? Az életét kockáztatta a maga gyerekéért.
A férfi hirtelen elfordította a fejét a két nőtől, és a vizet kémlelte. Néhány méterrel arrébb kiemelkedett egy test. A férfi egy ugrással ott termett, két kézzel megfogta a toprongyos kabátot, és kihúzta a teljesen átnedvesedett, jéggé fagyott Évát. Átfordította a hátára a mozdulatlan nőt, akinek csillogó szemei üvegesen kutatták a sötétkék, tiszta égboltot. Ajkai ellilultak, bőre fehérsége elvakította a parton állókat. A férfi fölé hajolva hallgatta, hogy lélegzik-e, majd kabátja gombjait feltépve erőteljes mozdulatokkal munkára próbálta bírni Éva néma szívét. Négy-öt ütemnyi szívmasszás után levegőt fújt a nő mozdulatlan tüdejébe. Percekig kitartóan dolgozott, de végül feladta a harcot, és csendesen maga elé bámult.
– Meghalt.
A mellette álló két nő egymásra nézett. Az anyja magához ölelte a gyereket, a lány pedig észrevette Éva parton felejtett lábbelijét.
– Anyám, na, nézzed csak, itt hagyta a cipűjit.
– Hátha itt hagyta, akkor már neki nem kell, hozzad csak!- rántotta meg a vállát az anya.
A lány felvette a cipőt, majd szótlanul indultak el a gát felé. Az asszony melengetni próbálta a gyereket, a lány pedig ruhájába törölve tisztogatta szerzeményét.
A férfi döbbenten csóválta a fejét a zajló folyót fürkészve:
– Ez a szerencsétlen, hogy pont mindenszentek napján kellett meghalnia.
(Megjegyzés: Kedves Olvasók! A történet második felében nem a helyesírási képességeim hagytak cserben, hanem olyan honfitársaink a szereplők, akik nem úgy beszélik a magyar nyelvet, ahogy mi.)
