Anyai nagyanyámnak hét testvére volt. Ugyan nagy volt a szegénység, de abban a korban fogamzásgátlás híján sok gyermek született a családok többségébe. Persze a gyermekekre nemcsak pénzt kell fordítani, hanem sok időt és törődést is igényelnek. Vannak olyan szülők, akik nagyon jól boldogulnak 5-6, sőt több gyermekkel is, másoknak viszont már egy csemete is megoldhatatlan gondokat jelent.
A HVG Pszichológia 2024/4. számában Bibók Bea a Kis felnőttek című cikkben arról ír, milyen nagy terhet jelent a gyermekek számára az, hogyha felnőttként kezelik gyermekkorában. Felnőtt problémákkal terhelik, különösen az egyedülálló szülők hajlamosak arra, hogy mintegy partnerként, barátként minden problémát megosszanak a gyermekeikkel.
Ez a helyzet óriási teher a gyermekek számára, és sajnos az egyébként nagyon jó szándékú, gondoskodó szülők is beleeshetnek ebbe a csapdába.
Nem akarom elbagatellizálni ezt a problémát, de munkám során nagyon sok olyan gyermekkel találkoztam már, akik ennél sokkal rosszabb helyzetben voltak. Ahol 8-10 testvér van egy családban, a nagyobbak vigyáznak a kisebbekre, miközben a szülő „éli a maga életét”, akár napokra magára hagyja gyermekeit ennivaló, fűtés, tiszta ruha, stb. nélkül. Ez az elhanyagolás legsúlyosabb formája, nemcsak fizikai, de lelki értelemben is magára hagyja gyermekeit. Miért teszi? Mert vele is ezt tették a szülei gyermekkorában. Ezt a viselkedésmódot ismeri. Azt gondolja, ez a helyes. Azt gondolja, szülőnek lenni azt jelenti, hogy szabad az ember. Hogy megélheti azokat az élményeket, melyekre gyermekként nem volt lehetősége.
Gyermekként felnőtt volt, felnőttként viszont újra gyermek lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése