Tavaly hiányosságai ellenére nagyon tetszett nekem dos Santos
Az isteni formula című könyve.
Sajnos ez nem mondható el A hetedik pecsétről, ami egy őrületes csalódás.
A történet: talán érdekes lenne, ha nem jelent volna meg mostanában a nagy konkurencia, Risto Isomäki Elsodort világok című regénye, amivel nem kelhet versenyre A hetedik pecsét.
A könyv állítólag a világ végéről szól, de sokkal inkább hasonlít egy ismeretterjesztő előadás sorozatra, mint egy regényre.
Nincs benne világ vége, de izgalom is alig.
Dos Santos behozta a képbe a híres-neves 666-os számot, de minek. Igaz, ad hozza egy homályos képet, azután meg is feledkezik róla.
Végképp érthetetlen, miért szentelt 20-30 oldalt az időskori demenciának egy thrillerben.
A stílus: néha-néha megcsillantja írói képességeit, de ennyi párbeszéd már egy színdarabba vagy filmforgatókönyvben is sok lenne.
A karakterek: ez a könyv leggyengébb pontja.
Igaz, dos Santos Az isteni formula után írta ezt a regényt, de nemhogy javult volna az eddig is kifogásolt karakterábrázolása, inkább romlott.
Az anya elbutult karaktere tökéletes, csak fölösleges.
Minden szereplő egy kaptafára jár, annyi a különbség, hogy az orosz egyetemista lányt profi kurvának állítja be, amivel az író jól lejáratja nemcsak az egyik szereplőjét, de saját magát is.
A mélypont azonban továbbra is Noronha. Ahogy a szerző egyik szereplő szájába adja a rá legjobban illő jelzőt: idióta.
Ő nevezte így, én csak egyetértek.
Csak a példa kedvéért egy párbeszéd:
– Nagyezsda…Kérlek, mondd már el, hogy…
– Nadja – szakította félbe a nő.
Tomás zavartan nézett rá.
– Nem Nagyezsdának hívnak?
– De igen. De ez túl hosszú és túl hivatalos. Az oroszok a Nagyezsdákat Nadjának hívják.
– Á, tényleg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése