Strigula

Gondosan felkészültem a ma esti szülői értekezletre. Van nálam toll és egy A/5-es lap negyede, hogy jegyzetelni tudjak; keresztrejtvény, hogy ne unatkozzak; és sok-sok türelem. Megtettem a szükséges előkészületeket, vagyis folyamatosan beszéltem fél órán át, amitől elment a hangom és remélhetőleg a kedvem is mindenféle verbális megnyilvánulástól. A lényeg, nehogy eszembe jusson felszólalni vagy kérdést feltenni.

Mikor megérkeztem, jó hír fogadott. Az egyik szülőtárs összeszedve minden bátorságát, megkérte a tanár urat, hogy fogja rövidre a mondandóját, mert szeretnénk még ma hazaérni.

Letelepedtem az első padba, és megejtettem az utolsó simításokat: húztam három függőleges vonalat a lapomon. Strigulázni fogok. Az első oszlopban azt számolom össze, hányszor hozza szóba a feleségét a tanár úr. A második oszlop a lányáé, a harmadik a középiskoláé, ami hetedikes gyerekeinkre való tekintettel gyakori téma, a negyedik az osztályfőnök kedvenc mondatáé: „Megkapja az egyesét.” A tanár úrnál ugyanis ki vannak készítve az egyesek és csak arra várnak, hogy a gyerekek egy rossz levegővétellel vagy egy félreérthető tekintettel kiérdemeljék őket.

-         Ha a gyerek áthúz valamit a füzetében, megkapja az egyesét (strigula), ha kitépi a lapot, megkapja az egyesét (strigula), mert én nem vagyok olyan jószívű, mint a feleségem (strigula), nálam olyan szigor van, mint a lányom középiskolájában, ahol minden hibáért megkapja a gyerek az egyesét (strigula, strigula, strigula).

Az első tizenöt perc rendhagyóan telik. A tanár úr leszid minket, szülőket, mert nem tartottuk meg a szavunkat.

Miről van szó? Az előző osztályfőnök eltulajdonította az osztály háromszázezer forintját. Megkapta „méltó” büntetését, közös megegyezéssel megszüntették a munkaviszonyát, minket pedig megkért a vezetőség, hogy tartsuk a szánkat. Hát, most valaki elkottyantott ezt-azt a fodrásznál, aminek eredményeképpen az egész város erről az ügyről beszél.

Ki követett el bűnt és mit?

A tanárnő sikkasztott, ami bűncselekmény. Nekünk, szülőknek hallgatnunk kellett, ami bűnpártolás, vagyis bűncselekmény. Mentségünkre szolgáljon, hogy erre a vezetőség „kért meg” minket, ami felbujtás, vagyis szintén bűncselekmény.

El lehetne ezen gondolkozni, ha a tanár úr lehetőséget adna rá.

Az elkövetkező százöt percből kilencvenben azt hallgathattuk, hogy a mi gyerekeinek az egyiptomi tíz csapásnál is rosszabbak. Ez a 32 nebuló igazi rontás, átok az egész világra. Hát, milyenek ezek a kölykök, hogy nem hajlandóak az osztályfőnökre úgy tekinteni, mint egy istenre?!  Bezzeg, mikor ő kezdő tanár volt, és gitározott, minden tanítványa kezébe ragadta a hangszert, hogy méltó legyen hozzá. Talán a tanár úr nem vette észre, hogy azóta eltelt húsz év, és míg akkor a diákjai bálványként tekintettek rá, a fiúknak mintegy bátyja, a lányoknak plátói szerelme volt, most a gyerekek számára ő csak egy folyton elégedetlen, apánál is öregebb bácsi.

Bénultan ültünk.

A főétel után tizenöt percig név nélkül engem szapult.

„Vannak olyan szülők, akik beleavatkoznak a kollégák munkájába” kezdettel hosszasan ecsetelte, milyen aljas voltam, mert nem tűrtem szó nélkül, hogy a rajztanár megbuktassa a lányomat, és panaszt merészeltem tenni az igazgatónál.

Hogy veszi a bátorságot a szülő ahhoz, hogy naprakészen ismerje a közoktatási törvényt, és avval jöjjön, hogy egy készségtárgyból csak akkor lehet buktatni, ha nem jár be órára a tanuló? !

- Mikor én általános iskolás voltam,- a tanár úr eltűnődve nézte a mennyezetet,- a bátyám csinálta meg helyettem a rajzokat. A szülők is nyugodtan elkészíthetik otthon a hiányzó képeket.

Rajzházi, mi? Na, ne! Elég volt tavaly az itthoni feladat testnevelésből!

Különben se én járok iskolába, hagyjanak ezzel békén!

Próbáltam felvenni a szemkontaktust a tanár úrral, mert azt akartam, legyen olyan bátor fickó, és mondja a szemembe, mi baja, én se névtelenül írogattam levelet az igazgatónak, felvállaltam, ki vagyok. De minden hiába, a tanár úr valami nagyon érdekfeszítőt talált a mennyezeten, és le se vette arról a valamiről a szemét.

Ez volt az a pillanat, amikor az első (és ezen az értekezleten az utolsó) szülő felemelte a kezét:

- Elnézést, de nem lehetne megkérni a rajztanárnőt, hogy folyamatosan írja be a jegyeket, és ne a téli szünet előtti napon adjon egyszerre három egyest a gyerekeknek?

Na, hoppá- hoppá! Szóval nemcsak az én lányom állt bukásra?!

Ez volt az a pont, ahol a tanár úr jónak látta befejezni az eszmecserét.

Nekem se volt már más dolgom, csak összesíteni az eredményeket, rendszerezni magamban a történteket.

A tanár úr mintapedagógus. Arra minta, hogy kinek nem való ez a pálya. Neki minden bizonnyal nem. Utálja a gyerekeket, nem szeret tanítani, nem ért a tantárgyaihoz. Mindenesetre kiváló férj és apa. Az első két oszlopban töménytelen strigula szorongott, a kedves nejét, valamint a szorgalmas és okos lányát húszszor hozta szóba az elmúlt két órában. Az erőnyerő viszont kedvenc mondata lett. Negyvenhétszer mondta ki: „Megkapja az egyesét”.