Néhány nappal ezelőtt a VCSM munkatársai vízórát cseréltek nálam. Amikor aláírtam a jegyzőkönyvet, egyikük megkérdezte, hogy milyen doktor vagyok. Mondtam, hogy jogász.
- - Büntető ügyekkel foglalkozik? – kérdezte érdeklődve.
- - Nem. A gyermekvédelemben dolgozom. Állami gondozott gyerekeik ügyeit intézem- feleltem, mire ő jelentőségteljesen rám nézett:
- - Értékelem- bólintott elismerően.
Köszönöm, jól esett, annál is inkább, mert hiszen a gyerekektől nem várok és nem is várhatok köszönetet. Gyámkollégáim – szerintem – elismernek, de néha jól esne egy-egy jó szó a felső vezetéstől is.
E történet aktualitása az, hogy a HVG Extra Pszichológia 2024. 2. száma ugyan a belső gyermek fogalma körül forog, és van is ezzel kapcsolatban számtalan érdekes cikk, pl. L Stipkovits Erika írása, nekem mégis legjobban a Se tűzoltó, se katona című cikk tetszett, mert eszerint az emberek nem azt a pályát választják felnőttként, amit kiskorukban favorizáltak. Rögtön el is kezdtem azon gondolni, mi akartam lenni kisgyermekként, mivel 18 évesen geofizikusnak tanultam, és csak 30 éves korom után lettem jogász. 8-10 évesen minden délután azt játszottam, hogy a babáim, mackóim, és minden ültethető, potenciálisan befogadó képességgel rendelkező játékom iskolában ült, én pedig tanítottam őket. Messze kerültem ettől a tervtől? Nem biztos, hiszen amikor a gyámkollégáknak segítek, elmagyarázom nekik, hogy mit csináljanak, hogyan járjanak el egy-egy ügyben, olyan, mintha tanítanám őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése