Lehet, hogy begyepesedett
vagyok, de én nehezen viselem anyanyelvünk rohamos változását, amit én kifejezetten
negatív folyamatként élek meg.
Nem a
szlengre gondolok, ami által az én korosztályom számára sokszor komoly fejtörést
okoz a fiatalok, főleg A-generációsok kommunikációja.
Borsódzik a
hátam attól, hogy az általános nyelvi rövidülés következtében el-eltűnnek az
igekötők és újabban minden ige elé - ha kell, ha nem - a "be" igekötő
kerül. Ettől valószínűleg mindenki "beájul", kivéve engem.
Ráadásul
egyre általánosabb a tegeződés idegenek között is nemtől és főleg életkortól
függetlenül. Én azt tanultam, hogy az idősebbeket tisztelni kell, és ennek
része az is, hogy magázom őket akkor is, ha ők tegeznek. Ez a bizonyos csendőrpertu.
A nálam 30 évvel idősebb néninek „Csókolom, Marika néni”-vel köszöntem mindaddig,
amíg nem mondta, hogy a Marika néni maradhat, de tegezzem.
A mai
fiatalok nem így kommunikálnak.
Ennek
tudatában nagyon érdekes volt arról olvasni Balázs Géza „Így imádkozzatok!”
című cikkében, hogy az igekötők a XVII. századtól terjedtek el, illetve hogy a
tegezés a XVI. században egyedüli megszólítási mód volt nemtől, kortól, sőt társadalmi
helyzettől függetlenül.
Már csak az
kérdés, legyek-e elfogadóbb azzal kapcsolatban, hogy anyanyelvünk érzékelhetően
visszafejlődik.
Múlt-kor
2024. 2. szám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése