Halhatatlan részlet 1.

"Ráfordultam a félméter széles, kövezett ösvényre, mely az összehajló pálmalevelek sűrűjében kanyargott. Balra egy embernyi szikla árválkodott – az öreg Juan, ahogy a diáknyelv becézte –, jobbra a szél által összehordott elpusztult növényzet alkotott egy kupacot.

Hirtelen zaj verte fel az erdő csendjét, madárraj visítozott, csivitelt. Megálltam, a szemem elé kaptam a kezem, hogy jobban lássam a színpompás karib-tengeri papagájokat, amint egy húszfős csapatba verődve, vitatkozva-kiabálva egyszerre vágtak neki a rengetegnek.

A madarak ricsaja minden neszt elnyomott, kivéve a hátam mögül hallatszó recsegést, mely egyre erősebb nyikorgássá torzult. Épp a hang irányába fordultam volna, amikor kétségbeesett kiáltás térített magamhoz.

– Ne állj meg, menj tovább! – jött az üvöltés a kanyaron túlról.

Épphogy csak arrébb léptem, amikor fülsüketítő dörgés mellett kidőlt az egyik fa, és pontosan arra a helyre zuhant, ahol az imént még a madarakat csodálva álltam, és az eget kémleltem.

Csupán egy leheleten múlt, hogy agyon nem ütött a monstrum."

(Halhatatlan álom, 16. fejezet)