Édesanyám látóideg-sorvardással született, ami miatt 90 %-os volt a látássérülése, vagyis orvosilag vak volt. Ez azonban nem tartotta vissza attól kicsi koromban, hogy a kevéske látását arra fordítsa, hogy meséket olvasson fel nekem. Valószínű, hogy életem első 6 évében semmi mást nem olvasott, csak meséket. Ezzel elültette egy nagy szenvedély, az olvasás magját bennem. Nagyon szeretek olvasni, mégis van néhány tényező, melyek miatt nem tudok mindent elolvasni, amit szeretnék. Leginkább a szűkös időkeret az, ami megakadályozza, hogy elolvassam azokat a könyveket, amik érdeklenek. Ennek következménye mai napig is, hogy visszariadok a vastag könyvektől. Ezért nem olvastam - bár évek óta tervezem -, többek között az Anna Kareninát, a Háború és békét és a Nyomorultakat.
Ez utóbbival már kerültem karnyújtásnyi távolságra, amikor nyolcadikos koromban a magyar-rajz szakos osztályfőnököm hívta fel a figyelmemet erre a regényre. Kihoztam a könyvtárból és bele is kezdtem. Sajnos a lelkesedésem hamar elfogyott, pedig ez vitathatatlanul jó történet. Honnan tudom? Számtalanszor feldolgozták filmen, sőt, amikor a lányaim kicsik voltak, vasárnap reggelenként rajzfilmsorozat formájában láttuk. Tehát, tudom, miről szól. De valójában nem ekkor ismerkedtem meg vele, hanem még gimiben, amikor magyar tagozatosként el kellett volna olvasnunk. Kevés időnk volt rá, és nagyon sok más feladatunk is volt, ezért egyikünk se olvasta… mármint regény formában nem, na de volt más lehetőség is. A szomszédunknak előfizetett a Füles rejtvényújságra, melyben képregény formában több hónapig tartó folytatásokban megjelent a „Nyomorultak”. Így sikerült, ha nem is elolvasni, de megismerkedni például Jean Valjeannal.
És most a Múlt-kor történelmi magazin 2025. nyári számából megtudhattam, hogy mindezt Korcsmáros Pál grafikusnak köszönhetem.
Ettől függetlenül még mindig rajta van a bakancslistámon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése