Gyermekkoromban kertes házban
laktunk, mindig volt kutyánk és macskánk is, de a kutyák nem hoztak lázba, vérbeli
macskarajongó voltam. A szőrös, meleg kis gombócok mindig levettek a lábamról
megnyugtató dorombolásukkal, hízelkedésükkel, és folytonos nyüzsgésükkel.
Azután amikor felnőttként újra
kertes házba költöztünk, egyik ismerősünk megkért minket, hogy fogadjuk be németjuhász
kutyáját, akit nyugdíjaztak biztonsági őr munkájából, mivel a szeme láttára
lőtték le a testvérét, és azóta a hirtelen hangoktól nagyon megijed.
Belegyeztünk, ő áthozta a kutyát épülőfélben levő házunkhoz. Amikor először
találkoztunk Picurral – aki egyáltalán nem volt kicsi, sőt, kifejlett hatalmas
németjuhász volt –, ő meg volt kötve. Amikor a házban matattam, elkezdett
ugatni, mire kimentem. Nem volt semmilyen probléma, csupán meg akart engem nézni. Azt üzente a gazdája, hogy menjek oda hozzá és ismerkedjek meg vele. Odamentem, barátságosnak látszott, mégis örültem, hogy meg van kötve. Legközelebb már nem voltam ilyen szerencsés, mert el volt engedve. Nagyon féltem, de próbáltam leplezni. Mindenhova
követett a kertben, de mindig a hátam mögött maradt, bárhogy fordultam. Végül amikor a házba költöztünk, nagyon nagy spanok lettünk. Soha sem nyomult
erőszakosan, mindössze az ölembe fektette a fejét, ha egy kis simogatásra
vágyott. Kitalálta a gondolataimat, és mindig lelkesen üdvözölt, ha hazaértem.
Ha ki akarta fejezni örömét érkezésemkor, körbement a kertbe, hogy vidáman elém
jöhessen a járdán. Ugyanis soha nem előzött volna meg, nem szalad volna el
mellettem, ezért kerülnie kellett. Ő volt az, aki megszerettette velem a
kutyákat. Ő volt az, aki soha nem volt sok, és soha nem volt kevés.
Ettől függetlenül még mindig
érdekel minden, ami a macskákról szól, ezért nagyon tetszett az IPM 2025.
szeptemberi számában Cserháti Szilvia Helyek, ahol a macska az úr című cikke,
már csak azért is, mert nem tudtam, melyik az a múzeum, ahol rengeteg macskát
tartanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése