Sokszor előfordult/előfordul,
hogy rossz szülőnek tartom magam, mert türelmetlen vagyok, ideges, kiabálok a
gyerekeimmel, vagy leszidom őket olyasmiért, amit barátságosabban és főleg
hatékonyabban el lehetne intézni beszélgetéssel, az érdekek kulturált
ütköztetésével.
Az iskolával, tanulással
kapcsolatban azonban azt gondolom, mindig a gyermekeim mellett álltam. Ha
kellett segítettem nekik, ha kellett megvédtem őket. Megszámolhatatlanul
sokszor fájt a szívem azért, mert láttam, hogy mennyit dolgoztak, mégse
részesültek abban az icipici elismerésben, csak egy „jól van”-ban, ami járt
volna nekik a befektetett energiáért. Sőt! Megmondani nem tudom, hányszor
szidták le őket a tanáraik véleményem szerint ok nélkül.
Egyik alkalommal a német
tagozatos nagylányom ötödikesként délután szorgalmasan körmölt, mire én
megkérdeztem, hogy mit csinál.
- A német házit írom – mondta.
Félórával később még mindig
ugyanúgy szorgoskodott, és a válasza is ugyanaz volt, majd amikor újabb félóra
múlva még mindig a német házit csinálta, megkérdeztem, mennyi házi van.
Két percig sorolta, még
hallgatni is fárasztó volt.
- Azonnal fejezd be! – mondtam, amit persze a
tanárnő „megfelelően” (egyessel) értékelt.
Én persze megvédtem fogadóórán
a gyereket, aminek az lett a következménye, hogy sorban hozta a rossz jegyeket.
Mindketten el voltunk keseredve. Megkérdeztem a lányomat, mit tegyek.
Elmesélte, hogy az egyik, nála gyengébb képességű, és kevésbé szorgalmas
osztálytársának az apja milyen gyalázatosan beszélt a kislányáról a
némettanárral, de azóta a kislány sorra kapja a jó jegyeket, amik mögött
azonban nincs se jobb teljesítmény, se több munka.
Szóval ez kell a tanárnőnek?
Hát legyen!
A következő fogadóórán tíz
percig gyaláztam a lányomat:
- Tisztelt tanárnő, én nem tehetek arról, hogy
ilyen lusta a gyerek. Én mindig mondom neki, hogy hallgasson a tanárnőre,
csinálja meg mindig a háziját, de ő csak nyavalyog. Lusta, végtelenül lusta. De
tessék megnyugodni, majd én otthon alaposan előveszem, és elmagyarázom neki,
hogy vita nélkül csináljon meg mindent, amit a tanárnő mond.
A tanárnő széles mosollyal
hallgatta a szavaimat, én pedig ahogy hazaértem, átöleltem a lányomat:
- Drágám, ne haragudj rám.
- Miért? – kerekedett el a szeme.
- Rengeteg rossz dolgot mondtam rólad a némettanárnak,
de hazudtam. Azért tettem, hogy jobb legyen neked. Hátha ezután békén hagy
téged.
Szerencsére így lett. A
némettanár bevette hazugságáradatomat, és bár a lányom nem lett ötös németből,
de leszállt róla a vérmes tanerő.
Mert mindennek van határa, a
gyerekek terhelhetőségének is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése