A könyvek és én 1.

Régóta tervezem, hogy írok egy sorozatot a könyvekkel kapcsolatos élményeimről, és most eljött az idő.

A minap olvastam egy cikket azöt legfeleslegesebb testrészünkről, melyek között szerepel a bölcsesség fog is. Ha hiszitek, ha nem, ezzel kapcsolatban van egy könyves élményem.

Zsenge ifjú koromban a fogaim nem hagytak helyet az egyik bölcsességfogamnak, ezért az nem tudott kinőni, iszonyatosan begyulladt, és meg kellett operálni.

Mivel péntek volt, nem végzeték el azonnal műtétet, hanem átütemezték hétfőre. Addigra majd’ megőrültem a fájdalomtól, és persze volt időm arra, hogy utána olvassak a betegségnek, kezelésnek.

A Műtét előtt, alatt és után című könyvben meg is találtam az elvégzendő kezelés leírását, mely szerint ezt a műtétet altatásban végzik. Na de ez egy amerikai kiadású könyv volt, itt Magyarországon viszont valamilyen rejtélyes ok miatt nem szeretnek altatni az orvosok, inkább „befogják” a fülüket azzal, hogy kikapcsolják a tudatukat. Vagy egyszerűen csak érzéketlenek. Az érzéstelenítés egy darab injekcióból állt, ami azonban nem érzéstelenített, sőt, az összes többi fogamra is átvitte az akkor már majdnem elviselhetetlen fájdalmat. Az, hogy nem ez volt a legnagyobb lehetséges fájdalom, akkor derült ki, amikor elkezdődött a műtét. A doki akkurátusan levagdosta a fogamról az ínyt, amit én „persze” éreztem. Az orvosnak két nővér segített, az egyik az ollót adogatta a kezébe, a másik pedig a törlést. Egy vágás, egy törlés. Összeszokott csapatként dolgoztak. Az altatás helyett két pluszt nővért alkalmaztak, az egyik lenyomott engem a fogorvosi székbe, a másik pedig fogta a fejemet, hogy ne mozogjak. Olyan volt, mintha hozzákötöztek volna a székhez. Szájamat persze nem fogták be, így aztán ha mozogni nem is tudtam, a hanghatásokkal nem szűkölködtem. De ez senkit se érdekelt bent a rendelőben. A bent történtek annál jobban izgatták a váróteremben utánam következő betegtársakat. Képzelhetitek milyen rémült arccal tekintettek rám, amikor kimentem, főleg amikor kijött utánam az egyik nővér, és mondta, hogy majd otthon vegyek be egy Algopyrint, hogy elmúljon a fájdalom. Valahogy mindenki érezte, hogy ide nem Algopyrin kell, hanem legalább egy lórúgás.

Másnap kontrollra kellett mennem. Olvasnivalóval felszerelkezve érkeztem, hogy a várakozás meddő perceiben ne kelljen az előző napi műtétre és a rám esetlegesen váró további kellemetlenségekre gondolnom. A Dűnét vittem magammal, aminek az elején tartottam. Várakozás közben pont azt a részt olvastam, amikor Paulnak be kell dugnia a kezét abba a dobozba, amitől őrületes fájdalmai lettek:

„A karján végiglüktetett a fájdalom. Izzadság verte ki a homlokát. Minden idegszála őrjöngve követelte, hogy húzza ki a kezét abból a tüzes katlanból.....

Minden megszűnt a világban, csak a kínban égő kéz létezett.”

Talán azt gondoljátok, hogy nem jó választás volt, de én azt mondtam, tökéletesen illett a lelki állapotomhoz. Az előző napi műtét utóhatásaként még életemben nem éreztem át ennyire egy könyves szereplő fájdalmát se, mint akkor Paulét.