ÉÉ- ÉvÉrtékelő

azaz Életemben először

Így évvégén mások bejegyzéseit látva azt gondoltam, jó móka lesz összefoglalni, mit történt velem életemben először 2015-ben: hol jártam, mit láttam, mit tettem, mit ettem, mit ittam…

Ahogy azonban elkezdtem gondolkozni, nem jutott eszembe semmi ilyesmi, mert hát valljuk be, vén rókalány vagyok már.

Hosszú töprengés után mindössze két helyet tudtam felidézni, ahol életemben először jártam 2015-ben: a Főügyészségen, és az Emberi Erőforrások Minisztériumában. Természetesen munkaügyben, semmi extra, bár a Főügyészségen tapasztaltakat még később felhasználhatom egy könyvben.

Szerencsére amikor idáig jutottam a gondolatmenetben, nem adtam fel - nem is vagyok az a feladós fajta -, így aztán később rájöttem, hogy ha nem is voltam sehol, ahol azelőtt még soha, nem láttam semmit, amit korábban nem, akkor is történt velem valami új: másként nézem a körülöttem levő világot, és főleg az embereket, mint 2015 előtt.  Ezt az új életszemléletet a lányaimnak köszönhetem, akik rendszeresen arra ösztönöznek, hogy olvassak pszichológiai témájú cikkeket, könyveket, játsszak velük önismereti társasjátékokat, majd vitassuk meg egymás és mások viselkedését, hogy könnyebben el tudjak igazodni az embereken azáltal, hogy felismerem az emberek alap pszichotípusait.

Igazuk volt, máris érzem, hogy sokkal jobban értem az emberek rejtett motivációit, habár még rengeteg tanulnivalóm van ezen a téren. Abban az esetben, ha esetleg soha többé nem írnék egy regényt se, amiben bizony jól felhasználható lenne ez a tudás, akkor is hasznát vehetem annak, hogy jobban átlátom az emberi megnyilvánulások mozgató rugóit.

Ez történt velem először 2015-ben.

Mindig légy becsületes!

Nem szeretek kockáztatni, egyébként is mintapolgár vagyok :P szal én mindig lyukasztok jegyet a metrón, villamoson, buszon....

Ma azonban más tervem volt, tudniillik, amikor leszálltam Zuglóban a vonatról, azonnal jött a busz, és nem volt időm bespájzolni a szükséges kis cetlit a visszaútra. Csakhogy Nagytétényben nem volt jegyautomata a megállóban, így aztán amikor visszaindultam, komoly dillemával szembesültem: felszállok a buszra jegy nélkül, vagy elkajtatok a Camponába, és csak későbbi busszal megyek.

A sors és a megérzés - meg persze a bevett gyakorlat - mellém állt: elkullogtam az újságoshoz, ami olyan messze volt, hogy éppcsak elértem a negyedórával később érkező következő járatot.

Alig mentünk egy megállót, amikor felszállt egy nő, egy igazi jelenség, rénszarvasos cicanadrágban, narancssárga hajjal. Azonnal felkeltette az érdeklődésemet, amit ő szélesvásznú foghíjjas mosollyal, meg a zsebéből előrántott "BKK-ellenőr" karszalaggal hálált meg, Felsóhajtottam, amikor hosszában beszakította a jegyemet. Ezután megnyugodva hátradőltem, de korai volt örömöm, az utazás tartogatott még meglepetést. 

Alighogy elindult a busz a Ferenciek terén, újra megállt, és felvett néhány fiatal lányt. Azonnal átvillant az agyamon egy kósza gondolat, hogy kik lehetnek ezek a protekciós diáklányok, merthogy annak látszottak, sőt, valószínűleg főállásban azok is voltak, na de drága a diáklét, így aztán a lányok is előkapták a zsebükből az imént megismert karszalagot. Alaposan leesett az állam, mert míg az előbbi fogtündér belefért a BKK-ellenőrökről alkotott elképzeléseimbe, ezek a lányok jócskán kilógtak a sztereotípiákból. A változatosság kedvéért a lányok keresztben szakították be a jegyemet, én meg miután nem maradt szakításra alkalmas felület a kis cetlin, leszálltam a Keletinél.

Mázlim volt. Duplán is.

Meg is fogadtam, hogy tartom magam a régi elveimhez:

utazni csak érvényes jeggyel fogok.

Köszönöm, hogy olvastad a Jóslatokat

Köszönnöm,

hogy szereted a történetet.

hogy választottál kedvenc szereplőt.

hogy azt mondta: ez a könyv más, mint a többi.

hogy készítettél ajándékrajzot.

hogy elhoztad első kiadású példányodat.

hogy megvetted a könyvet és ezzel hozzájárulsz, hogy fogyjon a második kiadás.

hogy rábeszélted a barátnődet, hogy ő is feltétlenül olvassa el, sőt az iskolában mindenkinek ajánlod a Jóslatokat.

hogy érdeklődtél, mikor jelenik meg a következő történet.

hogy szerencsét hoztál, és először fordult elő, hogy a kiadó egyik munkatársa megkérdezte, hogy írok-e valamit.

hogy beszélgettünk, és megismerhettelek.

Köszönöm, hogy eljöttél a dedikálásra.

Dedikálás

Kis ország, kis foci

Miközben Jennifer L Armentrout könyvét, az Obszidiánt olvasom, nagyon érdekes infót találtam hátul a szerzőről:

„Amikor éppen nem merül bele az írásba, akkor olvas, sportol, zombifilmeket néz.”

Bevallom, némi irigységgel töltött el ez a mondat.

Ez a nő az írásból él.

És hány ilyet olvastam már, persze, jóformán csak külföldi, főleg amerikai szerzőkről.

Mennyit keresnek ezek az amerikai írók?

Biztos nem annyit, mint mi, hisz nagyságrendekkel nagyobb piacra termelnek.

Mégis…

Néhány hónappal ezelőtt megígértem, hogy összeszedem gondolataimat az írói lét nehézségeiről 

Akkor egyik pontként megemlítettem (megemlítettük kedves barátaimmal) az anyagi gondokat.

Hát igen. Magyarország pici ország, és ahogy mondják: ”kis ország, kis foci”.

Sajnos.

Bár semmi okom panaszkodni a Könyvmolyképzőre, hisz tisztességesen megfizettek, ami nagyon nagy szó, hisz egyes kiadók hónapokig, évekig tartoznak a szerzőinek a honoráriummal, mások pedig nemhogy nem fizetnek, de az íróknak hozzá kell járulniuk könyvük megjelenésének költségeihez, így aztán egy rossz szavam se lehet a Jóslatok kiadójára, mégis…

Sajnos nem lehet megélni az írásból.

Jogászként dolgozok, és igaz, hogy nevetséges összeget keresek, de a fizetésemet figyelembe véve kéthavonta kellene egy-egy új regénnyel előállnom. Még ha lenne is rá kereslet, akkor se tudnék olyan minőségű munkát kiadni a kezemből, amit jó szívvel tudnék az olvasók figyelmébe ajánlani.

Persze tudom, hogy az anyagi gond még kis hazánkban sem minden szerzőt érint, de nem tehetek semmi, hisz nem vagyok médiasztár, másrészt nem írok széles néprétegeknek.

Így aztán be kell érnem azzal, ami van. Bár a Jóslatok sikeres lett, másfél évig szerepelt az Alexandra kiadó sikerlistáján, mai napig sokan a keresik, kölcsönzik a könyvtárakban, mégse lehet belőle megélni.

Szokásos magyar sors az enyém.

Ruha teszi

Köztisztviselő – vagy a mostanság használatos elnevezés szerint kormánytisztviselő – vagyok.

Ehhez a poszthoz természetesen a belső elvárások mellett társulnak külsőségek is, mint bármelyik másik munkához, így aztán a felső vezetés írásba adta nekünk az elvárt viseletet. Nem hordhatunk miniszoknyát, kivágott pólót, spagetti pántos felsőt, a lábkörmöket villogtató papucsot, sortot vagy halásznadrágot stb, stb…

Volt persze háborgás, mert egyrészt nyáron légkondi hiányában meg lehet főni, mivel nem biztosítják a megfelelő hőmérsékletet, másrészt nem kapunk anyagi támogatást (ruhapénzt), akkor senki se mondja meg, hogy milyen ruhát hordjunk.

Aztán menetközben más probléma is felmerült: ki mondja meg, hogy milyen az elvárt és ezzel együtt illendő, megfelelő és szép viselet.

A munkaadók?

Csakhogy ők nem vagy csak nagyon ritkán látnak minket.

És az ügyfelek? Az ő véleményük nem számít? Épp azokra nem hallgat senki, akikkel foglalkozunk nap mint nap?

Történt ugyanis, hogy az egyik kolléganőm szerintem elegáns nadrágkosztümben jött, mire az egyik kedves ügyfele felháborodott:

Hát, kis kezit csókolom, hogy tetszik kinézni? Mint egy ember. Bezzeg a múltkor abban a csudálatos rúzsás szoknyában, tugya, abban a fődig érőben. Nahát kezit csókolom, abban olyan vót, mint egy tündérkirálynő.

Nomen est omen

A név kötelez.

....és beazonosít, elkülönít, illetve egy csoporthoz, a nemzetiséghez köt.

Vagyis a jó névválasztás nagy felelősség.

Sokszor meséltem már saját írói nevemről. A Grapes egyik dédnagyapám (Szőllősi) nevéből jött, ugyanakkor saját monogramomat (Balázs Márta) is tartalmazza.

Látszólag egyszerű, mindennapos nevem jelentése kicsit fellengzős, hisz a Balázs királyit jelent, a Márta pedig úrnőt.

Míg a családnevemet a sors hozta, senki se választotta, érdekes Mártaságom története.

Édesanyám Mária volt, de annyira utálta a nevét, hogy még lánykorában megfogadta, hogy ha tíz lánya születik, akkor se lesz egyikük se Mária.

Apám javasolta, hogy akkor én legyek Márta, merthogy a különbség mindössze egyetlen betű.

Nagyon jó választás volt, mert anyu és köztem nem is volt soha nagyobb különbség, mint az az egy betű.

Én szeretem a nevemet hétköznapisága ellenére is, de azt vettem észre, hogy sokan nem éreznek így a sajátjukkal kapcsolatban.

Vajon mi lehet ennek az oka?
Talán nem tudnak azonosulni a nevükkel?

Megfigyeltem az ismerőseim között, hogy vannak olyan nevek, melyeknek mintha aurájuk lenne, vonzzák vagy épp ellenkezőleg, taszítják az embereket.

A férfinevek közt ilyen a teljesen lejáratott Béla, a nő neveknél pedig nagyon sok ilyent találhatunk.

Észrevettem azt is, hogy a Katalin különleges státuszú név, ugyanis amíg nagyon sok Katalin nevű ismerősöm szabadulni akar a nevétől, mások szeretnének Katalinok lenni, ezért akkor is így hívatják magukat, ha hivatalosan semmi közük ehhez a névhez.

A kezembe került egy könyv, mely szerint a név utal a viselője jellemére. A Katalinról a következőt írja (kicsit magyartalan, de nem én írtam):

Feladata a küzdelem a gyengékért, ez az út a sikerig. Számára minden esemény feladat. Ezt kell megtanulnia kezelni. A világ támasza lehet, minden adottságát ehhez kapja. Azonban figyelnie kell, mert elveszítheti nőiességét. Gyakran olyan kemény, hogy megijednek tőle a férfiak. Rendkívül vonzó és meggyőző tud lenni. Képes bárhol sikert elérni, ha érzi a bizalmat. Erejét a szorgalma és kitartása adja. Nehezen nyílik meg, bár ha szerelmes, nagyon szenvedélyes tud lenni. Erénye a fanatizmusa, de ez a legnagyobb veszély is számára, mert emiatt nem veszi észre, ha szélsőségessé válik.

Miután átolvastam, azt gondoltam, hogy talán bennem is van némi katalinság.

Vajon hogyan választották ki vagy épp ellenkezőleg hanyagolták el ezt a szülők?

Egyáltalán, milyen szempontok alapján döntenek egy név mellett a szülők?

Mostanában a romák között például nagy dívat szappanoperák szereplőinek nevét adni a gyerekeiknek. És ha már lúd legyen kövér, ennek jegyében egyszerre két keresztnevet adnak a kicsiknek. Csakhogy a magyar anyakönyvezés szabályai szerint a magyar helyesírás szabályainak megfelelően kell leírni a neveket, ezért aztán mostanában gyakran találkozok Zsaklin Dzseniferekkel éppúgy, mint Dzsesszika Dzsamilákkal.

Ismerek olyan családot, ahol a 17 éves fiú Tibor, a 13 éves Alex, a 2 éves pedig Rodrigó. Haladunk a korral.

És végül a csúcs, a névadási top:
Ha egy szülőnek Csák a vezetékneve, milyen utónevet választ a gyerekének?
Csák Mátét akar?
Csák Józsefet?
Csák Istvánt?

Nem, nem.
Az ő neve a Norisz.
Így lesz a kis Csák gyerek CSÁK NORISZ.