IPM 2025. július - Karrierváltás

 

Karrierváltásra életünkben többször is sor kerülhet.

Gimis koromban sokáig pszichológus akartam lenni, de azután egy új szerelem, a csillagászat sajnos elnyomta ezt a vágyamat.

Ahogy már írtam róla, geofizikus szakra jelentkeztem, és mivel a csillagászat B-szak volt, és csak úgy lehetett rá jelentkezni, ha matek-fizika tanár, geofizikus vagy fizikus szakra járt az ember. Úgy gondoltam, a mat-fiz tanár túl könnyű, a fizikus meg túl nehéz, így maradt a rejtélyes geofizika. Ez így szép és jó, csak amikor odakerültem, hogy na jöjjön a csillagászat, kiderült, hogy a heti 40-45 geofizika óra mellé fel kellene venni 10-15 óra csillagászatot. Na itt véget is ért a csillagászathoz fűződő szerelmem. Ott maradt nekem a geofizika, amiről addigra már tudtam, hogy micsoda, és ami sok minden volt, de szerelem nem. Többek között nem tudtam vele elhelyezkedni egy teljességgel elférfiasodott területen, amire bizonyíték a geofizikai egyesületben való tagságom. Történt ugyanis, hogy amikor kézzel kitöltöttem a jelentkezési lapot, és beírtam a nevemet: Balázs MÁRTA, egyáltalán nem feltételezték, hogy lány vagyok, így aztán 3 évig Balázs MÁRTON néven voltam tagja az egyesületnek. Amikor végeztem, ugyan voltam pár állásinterjún, de talán látszott rajtam a lelkesedés hiánya, mindenesetre nem tudtam elhelyezkedni.

Elkezdtem tanítani egy általános iskolában, hiszen hiába volt egyetemi diplomám, nem voltam pedagógus, ezért középiskolába nem vettek fel. Ettől nagyon gyorsan besokalltam annak ellenére, hogy a mai napig szeretek tanítani. A vezetőség ugyanis nem engedte, hogy tovább képezzem magam, és hivatalosan is tanár lehessek. (Tiszában voltak azzal, hogy diploma birtokában átmentem volna egy középiskolába). Ez viszont nem tartotta őket vissza attól, hogy agyonterheljenek, és a heti óraszámom a megengedett kétszerese legyen. Így aztán rövid idő után visszavonultam az otthonom falai közé, és otthon tanítottam matekot és fizikát. Ez sokáig jó volt, főleg ahogy megszületett a három lányom, mivel a magam ura voltam. Csakhogy egy idő után nem lehetett megélni belőle, ezért váltani kellett. Jelentkeztem az egyetemre, de angol szakra azért nem vettek fel, mert már van egy diplomám, mondták, keressek azzal munkát. Fizika szakra azért nem vettek fel, mert nem műszaki egyetemre jártam. Matek szakra meg egyéni levelezőre járhattam volna, ami lényegében nappali tagozat volt. 3 gyerek mellett 100 km-es távolságról nem vállaltam.

Teljesen más után néztem, így került a látóterembe a jogi egyetem, amit sikeresen el is végeztem, és jelenleg, immár 13 éve jogászként dolgozom a gyermekvédelemben, ami jó, mert segíthetek az embereknek, ugyanakkor rossz, mert lelkileg sokszor megterhelő.

Sajnos nagyon sokszor eszembe jut a pszichológia. Nagyon sajnálom, hogy elengedtem. Szeretek emberekkel foglalkozni, segíteni nekik. Pszichológusként is „taníthattam” volna, és könyvet is írhattam volna. De most már késő.

Életutam mindenesetre jó példa arra, hogy nem feltétlenül tud az ember egész életében egy területen dolgozni. Néha belső vagy külső okok miatt szükség van a váltásra.

 

Ha a téma bővebben érdekel téged, olvasd el az IPM 2025. júliusi számában a „Karrierváltás” című cikket.

 

Hitelesség- NGC: Ferenc pápa, különszám

 

Néhány hete írtam arról, milyen nehéz volt az átkos szocializmusban vallásosnak lenni kis Moszkvában, vagyis Szolnokon. Amikor vége lett annak a korszaknak, fellélegeztünk, de sajnos mostanra ott tartunk, hogy ismét vannak nehézségei annak, aki valóban hisz Istenben, és nem csupán kérkedik kétes őszinteségű vallásosságában.

Kezdjük azzal, hogy három, korábban szinte rokonértelmű fogalom igencsak elválik egymástól: a hívő, a vallásos és a templomba járó szavak.

Ha úgy vesszük, mindenki hívő, hiszen az ateista is hisz valamiben, nevezetesen ő abban hisz, hogy nincs Isten.

Vallásos az, aki Istenben hisz.

A templomba járó pedig néhány éve még azonos volt a vallásossal, hiszen ha a 3. parancsolatra gondolunk („Az Úr napját szenteld meg!”, vagyis vasárnaponként járj templomba), akkor a vallásos emberek jártak templomba.

Ez mára kicsit módosult, és ennek nem feltétlenül az érintett személyek az okai, hanem sokkal inkább az a társadalmi átalakulás, ami körülöttünk történik. Sok magát vallásosnak tartó olyan ember van, akik nem járnak templomba. Azt hiszem, mindannyian tudjuk, mi ennek az oka.

Akkor néhány héttel ezelőtt írtam arról, hogy volt gyermekkoromban egy hitoktatóm, Himfy Ferenc atya, akit ha nem ismertem volna, most valószínűleg nem járnék templomba. Ha így lenne, akkor is hinnék Istenben és megpróbálnék a krisztusi értékeke szerint élni, hiszen ez a lényege az egésznek, de az biztos, hogy be se tenném a lábam a templomba.

Miért volt ilyen fontos személy Feri bácsi? (Nem lehetett atyának szólítani, mert akkor ez tilos volt.) Azért, mert hiteles személy volt. Valóban a krisztusi értékek szerint élt, nemcsak ezt tanította nekünk, hanem ezt a példát is mutatta. Az én személyes életemben, a mikro környezetemben ezért volt ő meghatározó.

Makro szempontból, a világ felől nézve ugyanezt várják el még az ateisták is egyházzal szemben, melynek legfontosabb, és legismertebb képviselője a mindenkori pápa, a Szentatya. Nem az számít, hogy teológiai szempontból mennyire tájékozott egy pápa, hanem az, hogyan tudja közvetíteni a krisztusi értékeket a világ felé. Hiteles-e. Nemcsak szavakban, hanem tettekben is, ahogy azt Szent Jakab is elvárja.

Ferenc pápa ilyen Szentatya volt.

Aki nem hiszi, olvassa el a NGC róla szóló külön kiadványát, mely olyan, mint egy karakterregény: az életeseményei útján bemutatja csodálatos személyiségét.

Elfogadás és szeretet

 

A vasárnapi prédikációban a papunk azt mondta, hogy ne hallgassunk másokra, ne hallgassunk a horoszkópra, ne hallgassunk a rádióra. Kizárólag a Bibliára figyeljünk.

A Bibliára?

Rendben.

 A gyermekvédelemben dolgozom, tehát tisztában vagyok azzal, hogy milyen durva bántalmazások érhetnek gyermekeket. A legszörnyűbb az, ha azok bántalmazzák őket, akiknek meg kellene őket védeni. Azt is tudom, hogy az ilyen bántalmazott gyermekek sokszor maguk is bántalmazókká válnak. Állandó feszültségben nőnek fel, ezért ez lesz számukra az ismerős közeg. Ha nincs, generálják a feszültséget. Nem konszenzusra törekednek, hanem konfliktusra.

 Na de térjünk vissza a Bibliához.

Tizenöt éve abban élünk, hogy egyesek folyton ellenségeket gyártanak. Harcra szólítanak fel, a küzdelem, a háború és a csata a kulcsszavaik. Kipécéznek csoportokat, akiket szerintük gyűlölnünk kellene.

 Mit ír a Biblia?

„Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást.” (Jn.13.34.)

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” (Mt.7.1.)

 Sajnálom, ha valaki úgy nőtt fel, hogy a saját apja lepofozta, majd amikor a földön feküdt, megrugdosta. Ez örökre nagy pszichés teher, amit azonban az érintettnek fel kell ismernie, és kezeltetnie kell magát. Nincs joga arra, hogy mások életét tönkretegye.

Én nyugalomban szeretnék élni.

Ezt az írást 2025. május 26-án tettem ki fb-on, de most azt érzem, itt is szükségem van rá. Egyik ottani ismerősöm nagyon nem értette, pedig azt hiszem, teljesen világos a mondandója.

Randevú Jean Valjeannal

 

Édesanyám látóideg-sorvardással született, ami miatt 90 %-os volt a látássérülése, vagyis orvosilag vak volt. Ez azonban nem tartotta vissza attól kicsi koromban, hogy a kevéske látását arra fordítsa, hogy meséket olvasson fel nekem. Valószínű, hogy életem első 6 évében semmi mást nem olvasott, csak meséket. Ezzel elültette egy nagy szenvedély, az olvasás magját bennem. Nagyon szeretek olvasni, mégis van néhány tényező, melyek miatt nem tudok mindent elolvasni, amit szeretnék. Leginkább a szűkös időkeret az, ami megakadályozza, hogy elolvassam azokat a könyveket, amik érdeklenek. Ennek következménye mai napig is, hogy visszariadok a vastag könyvektől. Ezért nem olvastam - bár évek óta tervezem -, többek között az Anna Kareninát, a Háború és békét és a Nyomorultakat.

Ez utóbbival már kerültem karnyújtásnyi távolságra, amikor nyolcadikos koromban a magyar-rajz szakos osztályfőnököm hívta fel a figyelmemet erre a regényre. Kihoztam a könyvtárból és bele is kezdtem. Sajnos a lelkesedésem hamar elfogyott, pedig ez vitathatatlanul jó történet. Honnan tudom? Számtalanszor feldolgozták filmen, sőt, amikor a lányaim kicsik voltak, vasárnap reggelenként rajzfilmsorozat formájában láttuk. Tehát, tudom, miről szól. De valójában nem ekkor ismerkedtem meg vele, hanem még gimiben, amikor magyar tagozatosként el kellett volna olvasnunk. Kevés időnk volt rá, és nagyon sok más feladatunk is volt, ezért egyikünk se olvasta… mármint regény formában nem, na de volt más lehetőség is. A szomszédunknak előfizetett a Füles rejtvényújságra, melyben képregény formában több hónapig tartó folytatásokban megjelent a „Nyomorultak”. Így sikerült, ha nem is elolvasni, de megismerkedni például Jean Valjeannal.

És most a Múlt-kor történelmi magazin 2025. nyári számából megtudhattam, hogy mindezt Korcsmáros Pál grafikusnak köszönhetem.

Ettől függetlenül még mindig rajta van a bakancslistámon.

Uralkodni vagy nem uralkodni

 

Bizonyára hallottatok már Zimbardo 1971-es standfordi börtönkísérletéről, mely során a kísérleti alanyokat két csapatra osztották, és sorsolás alapján az egyik csapat tagjai börtönőrök, a másiké rabok lettek.

Egy hét után le kellett fújni a kísérletet, mert az őrök túlságosan eldurvultak, visszaéltek hatalmukkal. Azt akarták bizonyítani, hogy a hatalom hatására a legjámborabb emberből is előbújik a gonosz.

 

Talán azt is hallottátok már, melyről az IPM Tudta-e 20. számában olvashatunk, nevezetesen, hogy a kísérlet nem volt teljesen tiszta, mivel a kísérlet vezetői biztatták a börtönőröket, hogy legyenek kegyetlenek. Ennek ellenére az elmúlt több mint 50 évben senki se merte megismételni a kísérletet.

 

Mi lehet ennek az oka?

 

A Halálsoron című filmben vannak szadista, eleve gonosz őrök és olyanok is, akik megőrzik az emberségüket. Ez azonban egy kitalált történet.

 

Tehát igazából az a kérdés, hogy a hatalom torzítja-e a személyiséget.

 

Szerintem a válasz igen, mindenképpen.

Gondoljunk csak a vállalati vezetőkre. Ha csúcsvezetők, senki nem áll felettük, vagyis senki nem meri kétségbe vonni a döntéseiket, mindig mindenki próbál a kedvükben járni. Nagyon erős személyiségre van szükség ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben a főnökben el ne hatalmasodjon a mindenhatóság érzése. Ugyanez igaz a vezető politikusokra, akik a vezéresedés révén könnyen elveszíthetik kapcsolatukat a valósággal. Gondoljunk csak Napóleonra, Hitlerre vagy Sztálinra.

Azt gondolom, ez nem új felfedezés, hanem már az ókorban is ismerték. Az ókori görög demokráciában nem véletlenül volt szokás, hogy egy-egy tisztséget csak korlátozott ideig lehetett betölteni. Ezzel biztosították, hogy a vezetők két alaptípusának, a pszichopata és nem pszichopata vezetőnek, ne torzulhasson úgy el a személyisége, hogy az a közösségre veszélyt jelentsen.

A pszichopatát nem érdekli, hogy mit éreznek a körülötte levők, viszont előfordulhat, hogy bármi áron ragaszkodni akar a hatalmához, ami egy köztársaságban a választásokon történő ismétlődő megméretés miatti aggodalom okán komoly mentális torzulásokat okozhat, sok-sok választás után akár elmebajt is. Egy alkotmányos monarchia uralkodója számára ez nem jelent problémát, hiszen nem sok döntési joga van, de ha betartja a minimális szabályokat, akkor gyakorlatilag élete végéig trónon maradhat, nem kell aggódnia pozíciója megőrzése miatt.

Egy nem pszichopata vezető számára a lelkileg megterhelő és elmeállapot roncsoló döntések miatti felelősség lehet mentálisan káros, főleg olyan helyzetekben, amikor csak rossz lehetőségek közül lehet választani.

Mellesleg ha egy vezető sokáig tölti be a tisztségét, egyre több olyan „rossz”, vagyis másokra nézve sérelmes döntést kénytelen hozni, amit a választók nem felejtenek el. Így a történelmi pozitív megítélése miatt is fontos, hogy ne kapaszkodjon foggal-körömmel a pozíciójához.

 

Összességében kísérlet nélkül, gondolati alapon is megállapítható, hogy a hatalom az emberek többségének személyiségét torzíthatja úgy, hogy jámbor emberekből is előbújhat a gonosz.

 

Mi a véleményetek?

Csak a teste

 

Mindössze tízéves voltam, amikor olvasási szempontból „felnőtté” váltam. A számtalan mese és pöttyös könyv után ekkor olvastam először azt a könyvet, ami a mai napig csúcskedvencem, és amit azóta legalább tízszer olvastam, és amihez újra és újra visszatérek.

(Olvasd el molyos értékelésemet.)

Első olvasáskor annyira odavoltam érte, hogy néhány héttel később újraolvastam, és sikerült elérnem, hogy a regény címadó helyszínére elvigyenek a szüleim. 

Természetesen az elmúlt sok-sok évben többször is ellátogattam és más végvárakba is. Bakancslistámon van azonban az összes vár bebarangolása.

Mindig szerettem a történelmet, és a középkor, ezen belül is végvárak világa se nem közeli, se nem távoli ahhoz, hogy magával ragadjon.

Ezeket az emlékeket elevenítette fel a BBC History 2025. júniusi száma, melynek főtémája 5 cikkel a végvárak kora.

Gárdonyi sírjának felirata szerint "Csak a teste" van ott.

A mi oroszlánunk az SCV 1-ben

 

"... mi, bíborosok, egymás között tréfálkozva úgy is magyarázzuk, hogy mostanáig Ferenc a farkasokkal tárgyalt, most viszont oroszlánunk (Leó) van, aki el fogja kergetni a farkasokat."

(Német László belgrádi érsek) 

Az IPM 2025. júniusi számában olvasható Benda László "Habemus papam" című cikke, mely kapcsán szeretnék veletek megosztani néhány gondolatot XIV. Leó pápa névválasztásáról:

Az előző ezen a néven XIII. Leó pápa volt, aki 1878 és 1903 között töltötte be ezt a tisztséget, tehát a Jóisten segítségével viszonylag hosszú ideig, 25 évig.

Célja volt a hagyományos katolikus tanítások és kora liberalizmusának összeegyeztetése, valamint a társadalmi igazságosság képviselete, érvényre juttatása.

Nevéhez fűződik a keresztényszociálizmus fogalmának megalkotása, mely nem azonos a 20-21. századi politikai irányzatok kiüresített, sokszor ateista baloldali elképzeléseivel. Ne felejtsük el, hogy Jézus mai fogalmainkkal baloldali-centralista volt.

A pápai autórendszáma SCV 1