Én nem szoktam unatkozni

 

Rendszeresen hallhatunk arról, hogy a nyugdíjkorhatár emelni kellene, mivel néhány éven belül sokkal több nyugdíjas lesz, mint aktív dolgozó, ezért a rendszer fenntarthatatlan lesz. Szomorú ez, mert nyugdíj megadhatná azt a szabadságot, amivel előtte nem rendelkezik az emberek többsége. Édesanyám korosztálya 10 évvel korábban mehetett nyugdíjba, mint kortársaim. Anyukám az én koromban már régen nyugdíjas volt. Szomorú, hogy nincs választási lehetőség. Húzni kell az igát, nincs mese.

Arról olvashattunk, hogy egyes országokban már most is magasabb a korhatár, mint náluk, arról azonban mindenki hallgat, hogy ezekben az országokban sokkal több az éves szabadságkeret, így például 40 napos szabadságból arra is lehetőség van, hogy a munkavállaló 4 egybefüggő hétre távol maradhasson a munkájától, és így esélye legyen arra, hogy némileg kipihenje magát.

2023-ban a franciák tüntettek azért, nehogy 62 évről 64 évre emeljék náluk a korhatárt. Tehát ez a terv más országokban is felmerül.

 

A minap az egyik reggeli beszélgetős műsorban egy „szakértő” arról beszélt, milyen előnyei vannak a korhatáremelésnek. Szerinte a nyugdíjazás után bekövetkező elmagányosodás nagyon káros az emberek egészségére, amely ellen szerinte nagyon jól megvéd a munkahelyi közösség.

 

????

 

Nem hallott még a munkahelyi stresszről? A leterheltségről? A kifáradásról? A mérgező munkahelyekről? Az ezek miatt bekövetkező egészségromlásról? És arról, hogy ötven éves kor felett lehetetlenség másik munkahelyet találni, tehát ha 50 évesen rossz helyen van az ember, akkor még 15 évet ott kell tölteni. Vagy ha változik a korhatár, még többet is.

Lehetőség van arra, hogy aki akar, a nyugdíj mellett is dolgozhasson, ezért aki akar, maradhat a társaságban. Aki viszont szeretne a napi taposómalom helyett olyan tevékenységet folytatni, annak biztosítani kellett ezt.

 

Ha esetleg valakinek ezzel kapcsolatban segítségre van szüksége, akkor a Mindennapi pszichológia 2025. évi 2. számában nemcsak jó ötleteket találhat Mannhardt András „Úti és lelki kalandok” című cikkében, de a kikapcsolódás pszichológia hátteréről is olvashat.

Már nem vagyok gyerek

 

Idén április közepén az egyik párt békemenetet tartott „Legyen mindenki egyforma címmel!” a Városligetben. Azt kérték, hogy a résztvevők szürke öltözékben jelenjenek meg. Félórával a kezdés előtt véletlenül a Kodály köröndön ácsorogtam, amikor már többen is a Városligetbe tartottak a meghirdetett eseményre. Egyértelmű volt, hogy kik szeretnének részt venni, mert mindannyian szürkében voltak. Ötletes volt így tiltakozni az egyediség elnyomása ellen. Ugyanakkor lehangoló volt látni a sok egyforma szürke embert. Főleg egy korombeli személy számára. Igaz, hogy én még pajzán gondolat se voltam abban a korban, amiről a BBC History 2025. májusi számában Magyari Hajnalka Nőideálok a Rákosi-korszakban című cikkében írt, mégis megtapasztalhattam ennek az időszaknak a lecsengését az 1980-as évek elején, amikor én még tinédzser voltam. Egyik nyáron kerestem egy kis pénzt, és úgy döntöttem, elegem van a tökegyforma, férfias pólókból, én mindenáron szerettem volna magamnak egy nőies darabot. Nem volt egyszerű megvalósítani, mivel a kínálat finoman fogalmazva szűkös volt. Heteken keresztül gyalog mentem haza a gimiből azért, hogy be tudjak nézni az út közben lévő Centrum áruházba, városunk egyetlen nagyobbacska ruházati áruházába, mely a mai szemmel két szintjével törpének tűnik a budapesti plázákhoz képest, de akkor csak ez volt. Tehát mindennap ott voltam, és egyszer szerencsém lett, mert szert tudtam tenni egy napsárga, karcsúsított felsőre, melynek ejtett válla, és az elejét díszitő, lepke alakú hímzett kivágása igazi kuriózum volt. Szemrebbenés nélkül kifizettem a négyszáz forintot, ami akkor, amikor egy kiló kenyér 3,6 Ft volt és anyukám ezer forint nyugdíjat kapott, óriási összegnek számított.

Szeretettem volna nőiesebben öltözködni, és bár régen magunk mögött hagytuk a Rákosi korszakot, még voltak nehézségek. Szerettünk volt úgy kinézni, mint a nyugati országok lakosai. Vágytunk az ő lehetőségeikre.

Mi változott azóta? Változott valami?

Számos híres cég termékei megvásárolhatóak, nemcsak ruházatból, de élelmiszerből, műszaki cikkből, stb. Olyanok lettünk-e, mint a nyugatiak? Sikerült-e Nyugat-Európához csatlakoznunk azon az úton, melyen Szent István elindított minket?

Minap kollégáimmal arról beszéltünk, hogy még mindig irigykedve nézzük a nyugat-európaiakat. Nyilvánvalóan jobban élnek, mint mi, jobb körülmények között, jobb feltételekkel.

És nemcsak az anyagiakra gondoltunk. Hogyan lehet ez?

 

Utálom, ha gyereknek néznek. És ennek egyetlen oka van: réges-régen nem vagyok gyerek, tehát nincs szükségem arra, hogy más mondja meg, hogyan gondolkozzak, hogyan éljek.

Most már nem nőies ruhákra vágyom, hanem a szabad gondolkodás lehetőségére.

Nekem május 1.

Az IPM 2025. májusi számában Legát Tibor „Vonulnak a dolgozók” című cikke régi képekkel felidézi a szocializmus korának május elsejei ünnepségeit, mely érdekes időutazásként engem is elrepített fiatalkoromba.

A kis Moszkva néven ismert Szolnokon ennek az ünnepnek kiemelt szerepe volt a rendszer dicséretében, ami azt jelenti, hogy különösen a fehér házban – a fehérre festett pártházban – ügyködő elvtársak nagy figyelmet fordítottak arra, hogy mindenki részt vegyen a jeles nap ünneplésében. Persze ez az ünnep tényleg jeles, ha visszanézünk történelmi múltjára, csakhogy az elvtársak einstandolták és ezzel kiüresítették, sőt utálatossá tették ez az egyébként fontos eseményt.

A szocializmus idején az ünnep két részből állt: először a főtéren hivatalos ünnepet tartottak, beszédekkel, integetős, táblás felvonulással, majd jött a lényegi rész a tiszaligeti majális, körhintával, kirakodó vásárral, meg ami kell.

Persze az elvtársakon kívül mindenki utálta a a felvonulásos részt, ezért vagy emiatt (?) kötelező volt rajta részt venni. Amikor gimis lettem, 9.-ben csak a kilencedikeseknek, majd a következő két évben a 12.-sek kivételével mindenkinek, végül mire 12.-es lettem, és fellélegezhettem volna, mindenkinek kötelező volt végigállni, végigjárni a kétórányi dögunalmat. Így aztán minden évben ott voltam. Szerencsére ezt a részt elsodorta a rendszerváltás. 

Gyerekkoromban apám a Volánnál dolgozott, és ilyenkor mindig kimentünk a vállalati üdülőbe, ahol minden gyerek kapott valami játékot, ha részt vett az esztrád műsorban, vagyis hajlandó volt elszavalni egy verset, vagy elénekelni egy nótát. Én szerettem a verseket és nem féltem kiállni, ezért aztán mindig játékkal tértem haza.

Ezt a kedves részt sajnos elsodorta az áradó Tisza, egyik áprilisban ugyanis akkora árvíz volt, hogy lezárták a Tiszaligetet, így elmaradt a majális. A következő években pedig már nem volt olyan, mint a korábban. Nem is mentem ki többet.

Mindezektől függetlenül nekem még mai napig is ez a kedvenc „állami” ünnepem, mivel ez számomra a kedvenc évszakom, a nyár beharangozója.