Idén áprilisban – ahogy mondják –tragikus hirtelenséggel elhunyt az egyik kollégánk.
Alig múlt negyven éves. Életerős férfi volt, aki mindig viccelődött, jókedvű volt. Vagy legalábbis annak mutatta magát.
Önkezével vetett véget életének, ami a munkahelyen sokunkat lesokkolt.
Semmit se tudtunk a lelkében dúló viharokról, pedig talán voltak jelek.
Hozzám februárban jött be azzal, hogy hallotta, hiszek Istenben, és kérte, hogy mondjam el, miért. Kérdezte, hogy szerintem milyen Isten, hogy van-e mennyország, és ha igen, milyen az.
Másfél órán beszélgettünk. Fel akartam neki olvasni a Bibliából, Lukács evangéliumából szegény Lázár történetét, de nem érdekelte. Az kérte, személyes élményeket meséljek. Így aztán megosztottam vele azokat eseteket, melyek velem történtek és melyek bizonyossá tették számomra Isten létezését.
Meséltem például arról, milyen sokat imádkoztam édesanyámért halála után, és azután egyszer csak vele álmodtam. „Köszönöm a ruhát és köntöst, amit adtál”- mondta anyukám és átölelt. Éreztem az illatát és ölelése erejét a vállamon. Az érte mondott imáimat köszönte meg, az imák által alkotott ruhát, melyben Isten ítélőszéke elé állhatott.
Erre Gyuri megkérdezte, hogy mi van azokkal, akikért senki se imádkozik. Megnyugtattam, hogy a templomban mindenkiért imádkozunk, azokért is, akikért senki se imádkozik.
- De rendesek vagytok – mondta mosolyogva.
Nem tudtam….nem jöttem rám, miért érdekli ez a téma.
Kedves Gyuri, rendszeresen imádkozunk érted is. Biztos vagyok abban, hogy mostanra megtaláltad a Jóisten megbocsájtó szeretetében lelked nyugalmát.
Nyugodj békében!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése