In a world of hate be Francis

 

A Múlt-kor magazin 2025. évi 1. száma bemutat néhány alig ismert, de annál jelentősebb „szürke eminenciást” a történelemből, vagyis olyan személyeket, akiknek a nevét a magamfajta átlagemberek jellemzően nem ismerik, de akik főnökeikre komoly hatást gyakorolhattak, és ezáltal befolyásolhatták a történelem menetét. Egyikük a Kádár János árnyékában megbújó Erdélyi Károly volt, aki a szolnoki vasútállomáson szólította le Kádárt, és lopta be magát a gulyáskommunizmus ikonikus alakjának szívébe.

 Az első kérdés az, hogy miért pont Szolnokon.

A második pedig az, hogy milyen érzés egy posztkommunista városban valódi, tehát nem a most divatos álságos kereszténynek lenni.

Szolnoki vagyok, így születésem óta testközelből tudom, érzem, átélem a város politikai beágyazódását.

Szolnok mindössze 100 km-re van a fővárostól, jó vasúti közlekedéssel, katonai bázissal, repülőgépekkel, így nem meglepő, hogy 1956-ban Kádárék itt találtak a biztonságos menedéket. És sajnos ezt a helyzetet hosszú időre konzerválták is.

 Azt mondják, Szolnokon két fajta ember van: aki itt született (nagyon kevés, egyre kevesebb) és aki ide költözött, vagy helyesebben sok esetben, akit ide költöztettek. Ez utóbbiak egy része a Kádár rendszerben büntetésből került ide pl. a fővárosból, elég messze ahhoz, nehogy bajt kavarjanak Budapesten, de közel ahhoz, hogy szemmel lehessen őket tartani. A másik részét pedig jutalomból helyezték ide, ahol a jutalom az volt, hogy a büntetésből idekerülteket megfigyelhették. Szinte hihetetlen, de ez utóbbiak között még papok is voltak, az ún. „békepapok”. Gyermekkori hitoktatóm, a budapesti születésű és kötődésű, de hitoktató tevékenysége miatt Szolnokra száműzött Himfy Ferenc atya egy paptársával lakott együtt a plébánián. Ha férfi vendég érkezett Himfy atyához, az atya mindig szólt az illetőnek, hogy a paptársa be fog jönni bemutatkozni, mire a férfivendég mondja azt, hogy őt Szabó Jánosnak hívják. Így aztán Himfy atya minden férfi vendége Szabó János volt, tehát a paptársa nem tudott az elvtársaknak érdemben referálni arról, hogy ki volt a vendég.

Ilyen környezeten kaptam én vallásos nevelést, jártam 6 évig hittanra és vettem fel az összes elérhető szentséget: keresztséget, első áldozást és bérmálkozást. Mondhatnám, hogy minden rendben volt, de nem. Történtek meglepő dolgok. Amikor 8 évesen az iskolában megtudták, hogy vallásos vagyok, az osztálytársaim letérdeltettek a tanteremben a többiek előtt és kiabáltak, hogy imádkozzak. Ma is emlékszem rá, bár nem értettem, miért baj az, hogy én hiszek Istenben. 14 éves koromban az osztályfőnököm azt mondta szülői értekezleten, hogy még mindig vannak olyan primitív emberek, aki hisznek Istenben. Édesanyám felháborodva jött haza, hogy kikéri magának, ő nem primitív.

Egyik ismerősünk lakására ellátogatott a főnöke, és amikor meglátta a falon a keresztet, közölte, hogy ezt vegye le. A saját lakásában se tehetett azt az ember, amit akart!

(Számomra jelenleg az a legbántóbb, hogy ezeknek a vallás és Isten ellenes embereknek jó része most kereszténynek hazudja magát.)

Ebben a környezetben sikerült megőriznem hitemet, melyért rendkívül hálás vagyok Istennek.

Ez a miliő azonban odavezetett, hogy bár már 35 év eltelt a rendszerváltás óta, mégse szeret egyetlen pap se ide jönni, itt szolgálatot teljesíteni.

Ilyenkor hálával gondolok Himfy atyára, akit, ha nem ismertem volna, lehet, hogy most nem járnék templomba.

Hálával gondolok a tegnap elhunyt Ferenc pápára is, aki kiemelkedő és példamutató tevékenységet végzett az egyház megújításában, az elesettek és szegények felkarolásában, a háború határán forrongó világ felé a béke fontosságának közvetítésében.

Ezek az egyházi személyek segítenek abban, hogy a gyűlölettől fortyogó álkeresztények között továbbra is tudjak templomba járni.

De ha ők nem lettek volna, akkor is hinnék Istenben. Ez azonban egy külön történet.

 

A személyiség kialakulása és változása

 

Néhány héttel ezelőtt egy gyújtogatási esettel kapcsolatban meghallgattam egy 10 éves fiút. Váltig állította, hogy nem tud semmit, nem is volt jelen. Mindenki más azonban azt mondta, hogy a fiú nagyon is jelen volt, sőt aktív okozója volt az esetnek. A srác ugyanakkor annyira kétségbeesetten és így meggyőzően állította az igazát, hogy biztos voltam abban, ő valóban elhiszi, amit mond.

Hol van erre az ellentmondásra a megoldás? 

Munkám révén kifejezetten érdekelnek engem az emberi személyiségvonásokra vonatkozó elméletek. Sokszor kell különböző emberek elmondása alapján megítélnem eseteket, eldönteni, hogy mi történt, ki mond igazat, ki hazudik, és hogy az esetleges hamis nyilatkozatok hátterében mi áll, hiszen az is lehet, hogy aki nem mond igazat, az nem szándékosan teszi ezt, egyszerűen ő másként látta az adott helyzetet.

 

Az IPM Pszichológia 2025. évi tavasz száma több érdekes cikket is közzétett, melyek azért különösen figyelemre méltóak, mert információkat tartalmaznak a személyiség kialakulásának okairól, illetve a kialakult személyiség megváltozásának lehetséges eseteiről.

A Lucky Looser aranykora

 

A BBC History 2025. áprilisi száma érdekes, sőt izgalmas, általam eddig kevésbé ismert információkkal teli cikkgyűjteményt tett közzé a Szent Korona kalandjairól, mellyel kapcsolatban azonban van egy személyes emlékem, mert talán hihetetlen, de még most is emlékszem arra, amikor 1978. január 6-án Cyrus Vance az USA képviseletében visszaadta hazánknak a koronázási jelvényt. Az eseményt közvetítette a tévé, én pedig végignéztem.

 

Ennek ellenére most nem erről szeretném megosztani Veletek a gondolataimat, hanem Robert Blackmore Létezett-e aranykor? című cikkéről, mivel az utóbbi hónapokban folyamatosan azt hallhattuk, hogy mely országok akarnak „ismét” nagyok lenni.

 

A cél megvalósítására 2024. november megválasztottak egy olyan elnököt, akit egyesek Lucky Loosernek tartanak, ami számomra azt sugallja, hogy nem feltétlenül a szakmai tudása és rátermettsége révén tett szert vagyonra, hatalomra, befolyásra.

Naggyá akarja tenni hazáját, de a nagyságnak egyetlen szegmensét, a gazdagságot ragadja meg.

Természetesen fontos a stabil, jól működő gazdagság, de nem vagyok abban biztos, hogy ez a nagyság egyetlen ismérve.

Ő nem mondta ki, de számomra egy ország nagysága azonos az aranykorával.

Lássuk, mit jelent egy társadalom vonatkozásában az aranykor.

 

Hésziodosz szerint az aranykor a történelem előtti, eszményi kor, melyet az ember lerontott, tehát már nem helyrehozható.

A boldog, gondtalan élet, melynek alapja a stabilitás és a nyugalom.

 

Kicsit olyan, mint az egyes emberekre vonatkozó Maslow piramis társadalomra való kivetítése.

Nincsenek háborúk, nincs erőszak, főleg a védtelen csoportokkal (gyerekek, nők, idősek) szemben.

Az anyagi javakhoz köthető életszínvonal megfelelő táplálkozást, ruházkodást, lakhatást tesz lehetővé.

Az emberek védettek a járványoktól, egészségesen élnek.

Ahogy egy hazánkban tanuló afrikai egyetemista mondta, mi magyarok nem is tudjuk, milyen biztonságban vagyunk.

Az embereknek van szabadidejük, a művészetek virágoznak, a tudományok fejlődnek.

 Jó lenne ezekre törekedni, és nem egymással hadakozni, versengeni.

 

Hans Globke és a tavaszi nagytakarítás

 

Felkaptam a fejem, amikor meghallottam, hogy a tavaszi nagytakarítás kifejezés újra politikai környezetbe került.

Nocsak, nocsak!

 

35 évvel ezelőtt az elsőszabad választás kampányában a későbbi győztes Magyar Demokrata Fórum plakátjain jelent meg az ígéret arra vonatkozóan, hogy a választást követően tavaszi nagytakarítás lesz, ami a kommunista rendszer békés lebontását tűzte ki célul. Tehát egy sokáig regnáló politikai rendszert akartak lebontani békés módon az azzal egyet nem értők, vagyis nem a rendszer működtetői fenyegetődztek mintegy félelmet keltve, mint most.

Más kérdés, hogy 1990-ben mennyire sikerült teljesíteni ezt a célt. Mindenki hallhatott már erre vonatkozó kritikát, olyasmit, hogy nem rendszerváltás volt, mindössze gengszterváltás. Valóban nem egyszerű feladat, hiszen a gyökeres változáshoz nagyon sok csillagnak együtt kell (kellene) állnia.

Az már érdekesebb, hogy az akkori nagytakarítást követően sok új párt jelent meg és sok politikus karrierje indult el, melyek közül mára már csak egyetlen párt és annak néhány embere maradt a politikai porondon. Az akkori nagytakarítás, vagy legalábbis az arra vonatkozó terv indította a „rendszerváltók” karrierjét, és mostanra már az is kiderült, hogy a nagytakarítás nemcsak a közéletben, politikában, de sok politikus fejében, szívében, lelkében is jelentős változást okozott, mert aki akkor azért került a politikai térképre, a köztudatba, mert a demokrácia, sőt a liberalizmus híve volt, az mostanra „kicsit” megváltoztatta nézeteit. Számára ez volt a politikai túlélés feltétele. Persze lehet, hogy az érintettek akkor is úgy gondolkodtak, mint most, csak jó színészek, vagy jó stratégák, vagy egyszerűen jó túlélők (ne nevezzük őket megélhetési politikusnak).

 

Kövér László nyakában a tábla: 

Rendőrállamban a rendőr fizetése magasabb a tanárokénál, jogállamban fordítva.  

 Kérdés, hogy mi lesz ennek a mostani, általuk tervezett nagytakarításnak vége.

Merthogy egy ilyen átfogó változás (ne nevezzük tisztogatásnak) – valljuk be - egyáltalán nem egyszerű. Sok-sok szempont befolyásolhatja, például a hatalomban levő vagy oda kerülő emberek kapcsolatrendszere, illetve az is, hogy lehet-e a fontos, komoly rátermettséget igénylő pozíciókra megfelelő személyeket kinevezni.

Nem új keletű ez a probléma. Már jóval 1990 előtt is gondot okozott.

 

Miért jutott ez most eszembe?

Az IPM 2025. áprilisi számában érdekes cikket olvashatunk a legnagyobb németek egyikéről, az NSZK első kancellárjáról, a sikeres és népszerű Adenauer elnökről, melyből megtudhattuk, hogy a II. világháborút követően nem sikerült Németországban teljes körű nagytakarítást végezni, mert pl. az ízig-vérig náci Hans Globke a háborút követően irányította az Alkotmányvédelmi Hivatalt, illetve előkészítette a Szövetségi Hírszerző Szolgálat létrehozatalát.