2016. május 24., kedd

KK- Könyvek a kirakatban : Úgysem ismered by Michelle Richmond

Jól kidolgozott karakterek, izgalmas történet, érett nyelvezet, tökéletes nézőpont mind a mesélő, mind az idő vonatkozásában.

A molyos értékelések látva meglepődtem, milyen negatív fogadtatásban részesült ez a kivételesen jó regény.

A címe – magyarul is, angolul is (No one you know) – tökéletes választás: az emberi kapcsolatokra utal, arra, mennyire nem ismerjük egymást, sokszor még a közeli rokonainkat, például a testvérünket sem.
Az eredeti borító is jó, de a magyar sokkal jobban passzol a sztorihoz, a stílushoz, a hangulathoz.








A szinopszis alapján az olvasó krimire számíthatna, van is benne egy gyenge krimiszál, de nem valódi, pörgős, körömrágós bűnügyi történet ez, sokkal inkább az emberi kapcsolatok izgalmas, érdekes feltárása egy haláleset kapcsán.
Kifejezetten tetszett az, hogy az ügy feltárása húsz évet váratott magára, mert így az írónak – és vele együtt az olvasónak is – lehetősége van arra, hogy bemutassa, mi történt ilyen sok év alatt: hogyan változtak a jellemek, a hátterek, a kapcsolatok. Ezzel a módszerrel a tényeket megelőzve kiemeli a motivációk szerepét a bűncselekmény esetleges elkövetésében.
Egyediek voltak azok a kis, régmúltba tekintő emléktörtének, melyeknek látszólag semmi közük nem volt a cselekményhez, a szerző azonban ezekből indított új gondolatokat. (Elmesélt valamilyen jelentéktelen sztorit, aminek a konklúzióját felhasználta a főtörténetben.)

Michelle Richmond írt már írástechnikai könyvet. Ezt a regényét olvasva azt kell, hogy mondjam, nem afféle önjelölt írástudós, aki csak osztja az észt, vizet prédikál, miközben bort iszik. Nem, Richmond az írás mestere. A regény mondatai közé beszúrt írástechnikai megjegyzései igazi csemegék.

Minden történet az olvasóval kötött szerződésen alapul... A szerződés már az első lapon, sőt már az első sorban le van fektetve: a helyszín, a főbb szereplők, a nyelv ritmusa,, és ami a legfontosabb a nézőpont- ki az, aki a történetet meséli, és milyen távolból. (105.o.)

... egy igazán jó könyvhöz nem elég a főbb szereplőket kidolgozni. A mellékszereplőknek is megkülönböztethetőnek kell lenniük.

Erdős Pál matematikust többször is említi a szerző
Egyesek a könyv hibájaként rótták fel, hogy sok benne a matek, na de kérem szépen, ha egyszer az egyik főhős matematikus, nem elég annyit mondani, hogy baromi jó matekból, már kisgyerekként is az volt….ezt az álláspontot illik alátámasztani, és ez a szerzőnek sikerült.

A matematikus olyan gépezet, amely a kávét tétellé alakítja.

Minden egyszeresen összefüggő zárt háromdimenziós zárt sokaság homeomorf a háromdimenziós gömbbel
Hosszú ideig meredtem a mondatra. Halványlila gőzöm se volt róla, mit jelenthet. Elképesztett, hogy Lila - akivel ugyanazon a genetikai állományon, szerető szülőkön, kiváló iskolákon, Russian folyó parti nyári hétvégéken osztoztunk - képes volt felfogni ennek a mondatnak a jelentését. 

Ahogy Hardy mondta: "A matematika a fiatal emberek játéka."

Technikai szempontból nézve az egyes szám gyönyörű szám. Az egy saját maga faktoriálisa, négyzete, köbe. Nem prímszám, de nem is összetett szám. A Fibonacci-sorozat első két eleme. Egy üres sorozat- bármely szám a nulladik hatványra emelve egyet eredményez. Mondhatjuk akár azt is, hogy az egyes szám a legönállóbb, ember által ismert szám. Olyan dolgokra képes, amelyekre semelyik más szám nem alkalmas.

Egy egyenlet nem feltétlen a számokról szól, sokkal inkább a mintákról.


Örömmel tapasztaltam, hogy a szerző valamilyen rejtélyes ok miatt érdeklődik a magyarok iránt.
Mesélt ... Munkácsi Márton magyar fotóművész egyik korai alkotásáról.(...)
-Ismered Munkácsi történetét?
-Nem ő volt az, aki azokat az ikonikus képeket készítette Fred Astaire-ről?







Sajnálom, hogy magyarul e regényen kívül csupán egyetlen könyve (A köd éve) jelent meg, mert szerintem Richmond könyve vetekszik Jodi Picoult regényeivel. 

2016. május 11., szerda

II- Idétlen iskola



Sokszor előfordult/előfordul, hogy rossz szülőnek tartom magam, mert türelmetlen vagyok, ideges, kiabálok a gyerekeimmel, vagy leszidom őket olyasmiért, amit barátságosabban és főleg hatékonyabban el lehetne intézni beszélgetéssel, az érdekek kulturált ütköztetésével.
Az iskolával, tanulással kapcsolatban azonban azt gondolom, mindig a gyermekeim mellett álltam. Ha kellett segítettem nekik, ha kellett megvédtem őket. Megszámolhatatlanul sokszor fájt a szívem azért, mert láttam, hogy mennyit dolgoztak, mégse részesültek abban az icipici elismerésben, csak egy „jól van”-ban, ami járt volna nekik a befektetett energiáért. Sőt! Megmondani nem tudom, hányszor szidták le őket a tanáraik véleményem szerint ok nélkül.
Egyik alkalommal a német tagozatos nagylányom ötödikesként délután szorgalmasan körmölt, mire én megkérdeztem, hogy mit csinál.
-  A német házit írom – mondta.
Félórával később még mindig ugyanúgy szorgoskodott, és a válasza is ugyanaz volt, majd amikor újabb félóra múlva még mindig a német házit csinálta, megkérdeztem, mennyi házi van.
Két percig sorolta, még hallgatni is fárasztó volt.
-  Azonnal fejezd be! – mondtam, amit persze a tanárnő „megfelelően” (egyessel) értékelt.
Én persze megvédtem fogadóórán a gyereket, aminek az lett a következménye, hogy sorban hozta a rossz jegyeket. Mindketten el voltunk keseredve. Megkérdeztem a lányomat, mit tegyek. Elmesélte, hogy az egyik, nála gyengébb képességű, és kevésbé szorgalmas osztálytársának az apja milyen gyalázatosan beszélt a kislányáról a némettanárral, de azóta a kislány sorra kapja a jó jegyeket, amik mögött azonban nincs se jobb teljesítmény, se több munka.
Szóval ez kell a tanárnőnek? Hát legyen!
A következő fogadóórán tíz percig gyaláztam a lányomat:
-  Tisztelt tanárnő, én nem tehetek arról, hogy ilyen lusta a gyerek. Én mindig mondom neki, hogy hallgasson a tanárnőre, csinálja meg mindig a háziját, de ő csak nyavalyog. Lusta, végtelenül lusta. De tessék megnyugodni, majd én otthon alaposan előveszem, és elmagyarázom neki, hogy vita nélkül csináljon meg mindent, amit a tanárnő mond.
A tanárnő széles mosollyal hallgatta a szavaimat, én pedig ahogy hazaértem, átöleltem a lányomat:
-  Drágám, ne haragudj rám.
- Miért? – kerekedett el a szeme.
- Rengeteg rossz dolgot mondtam rólad a némettanárnak, de hazudtam. Azért tettem, hogy jobb legyen neked. Hátha ezután békén hagy téged.
Szerencsére így lett. A némettanár bevette hazugságáradatomat, és bár a lányom nem lett ötös németből, de leszállt róla a vérmes tanerő.

Mert mindennek van határa, a gyerekek terhelhetőségének is.