2014. február 16., vasárnap

Ruha teszi


Köztisztviselő – vagy a mostanság használatos elnevezés szerint kormánytisztviselő – vagyok.
Ehhez a poszthoz természetesen a belső elvárások mellett társulnak külsőségek is, mint bármelyik másik munkához, így aztán a felső vezetés írásba adta nekünk az elvárt viseletet. Nem hordhatunk miniszoknyát, kivágott pólót, spagetti pántos felsőt, a lábkörmöket villogtató papucsot, sortot vagy halásznadrágot stb, stb…
Volt persze háborgás, mert egyrészt nyáron légkondi hiányában meg lehet főni, mivel nem biztosítják a megfelelő hőmérsékletet, másrészt nem kapunk anyagi támogatást (ruhapénzt), akkor senki se mondja meg, hogy milyen ruhát hordjunk.
Aztán menetközben más probléma is felmerült: ki mondja meg, hogy milyen az elvárt és ezzel együtt illendő, megfelelő és szép viselet.
A munkaadók?
Csakhogy ők nem vagy csak nagyon ritkán látnak minket.
És az ügyfelek? Az ő véleményük nem számít? Épp azokra nem hallgat senki, akikkel foglalkozunk nap mint nap?
Történt ugyanis, hogy az egyik kolléganőm szerintem elegáns nadrágkosztümben jött, mire az egyik kedves ügyfele felháborodott:

Hát, kis kezit csókolom, hogy tetszik kinézni? Mint egy ember. Bezzeg a múltkor abban a csudálatos rúzsás szoknyában, tugya, abban a fődig érőben. Nahát kezit csókolom, abban olyan vót, mint egy tündérkirálynő.


2014. február 9., vasárnap

The Great Grapes :D


Néhány nappal ezelőtt láttam a John Malkovich főszereplésével készült Tökéletlen trükk (The great Buck Howard) című filmet.
A történet egy feltörekedni vágyó bűvészről szól, aki az igazi, kiugró sikerről folyton lemarad. A sztori nem nagy szám, az első kockák talán unalmasak is, mégis érdemes megnézni, és nemcsak azért, mert igaz történeten alapul, hanem azért is, mert komoly, elgondolkoztató mondanivalója van.
Ez a bűvész ugyanis olyan, mint én.
Igen. Nem hajlandó behódolni, nyalizni, meghajolni, feladni a személyiségét azért, hogy világhírű legyen. Inkább választja a kisstílű vidéki haknikat, minthogy megalkudjon.

Ilyen vagyok én. Tudom, hogy ez a gondolkozás talán kettévágja a karrieremet, ennek ellenére azt gondolom, nem veszítek semmit, mert csak a Jóisten a megmondhatója, hogy az a beígért karrier, amivel bizonyos emberek kecsegetettek, boldoggá tenne-e. Így viszont nyugodtan nézhetek a tükörbe, mert tudom, hogy most is az vagyok, aki tegnap, meg tegnapelőtt voltam.