2013. február 24., vasárnap

Első mondat



Tegnap megnéztem az Emlékezz rám című filmet, ami ugyan nem tetszett, de egy mondat megfogott:
„Gandhinak huszonhárom évesen három gyereke volt, Mozart már harminc szimfóniát írt, Buddy Holly pedig halott volt.”
Nem vagyok egy írástechnika-megszállott, mert vallom, hogy az írást nem lehet úgy tanulni, mint egy iskolai tantárgyat. Tehetség kell hozzá, ami vagy van, vagy nincs, és ez utóbbi esetben bármennyit tanulhat az ember, nyögvenyelősek lesznek a sztorijai. Nem hiszem ugyanis, hogy Tolsztoj, Shakespeare vagy Jókai tanult volna írástechnikát, mégis elég jól boldogultak. Másrészt azt gondolom, hogy az ilyen mesterséges, külső emberek által kényszerített dolgok az egységesítés felé tendálnak, vagyis ha az író sokat foglalkozik az íráselmélettel, elveszítheti a saját hangját. Nem véletlen, hogy sokszor mennyire kiszámíthatóak a hollywoodi filmek.
Ennek ellenére én is próbálom magam képezni, fejlődni akarok, ami számomra azt jelenti, hogy a lektorok, a szerkesztők és természetesen az olvasók véleményéből kiszűröm azt az infót, ami segít továbblépni, jobbá válni.
Mi köze mindennek a fenti mondathoz?
Csak annyi, hogy az ember akarata ellenére elgondolkozik olyasmin, amin már mások is törték a fejüket.
Ennek ékes bizonyítéka az Álom (tudjátok, még nincs végleges címe) első mondata, mert azt én is elfogadom, hogy a felütések nagyon fontosak:

„Newton huszonnégy évesen írta le a tömegvonzás törvényét, Einstein huszonhat évesen a speciális relativitáselmélettel foglalkozott. Én tizenkilenc éves vagyok, és mit értem el eddig?
Futottam az álmaim után.”


2013. február 17., vasárnap

Megérzés



Most, hogy már sokadjára átnéztem az Álmot – aminek jelenleg lebegőben van a címe – újra felmerült a kérdés: Hogyan tovább?
Itt most nem erre a könyvre gondolok, hanem a továbbiakra, mert igaz, hogy nagyon megszerettem az Álom szereplőit, de mégis szeretném már elengedni őket, és új emberek bőre belebújva egy új történetben szeretnék kalandozni.
Miért is?
Mert a fejemben már körvonalazódott egy újabb sztori, és szeretném szépen kifejteni.
Na de mi a probléma?
Mondhatnám semmi, de nem így van.
Újra és újra vita tárgya itthon, hogy milyen könyveket írjak.
Anno még a Jóslatok szerkesztője, Natos javasolta, hogy valódi krimikkel foglalkozzak, mert nagyon precízen végig tudom vezetni a történetet, amire sokan nem képesek, de én egy kicsit hezitálok.
Ugyanakkor a nagylányom folyton azzal nyaggat, hogy ne írjak több YA-könyvet, hanem nyissak a felnőttek felé.
Valahol mindkettőjüknek igazuk van. Az olvasótáborom „öregedni”, vagy helyesebben érni fog, és kedves Olvasóim, talán nem bánjátok, ha feljebb teszem az értelmi lécet, de valódi krimit nem akarok írni, legalábbis egyelőre nem.
Miért?
Mert az ötleteim más irányba mutatnak.
Nagyon élvezem ezt az enyhe misztikummal megspékelt vonalat, melyet kevesen képviselnek, könyvben Niffenegger Az időutazó felesége, illetve Cecilia Ahern néhány regénye jut eszembe, filmen meg elsősorban a Jumanjira vagy Sandra Bullock filmjére, a Megérzésre gondolok.
Egy hasonló, de mégis egyedi történet kívánkozik most papírra, és ha végeztem az Álommal, neki is kezdek.
Az én esetemben egy könyvhöz azonban kell 1, de inkább 2 év.
Hát ennyit a jövőről.