avagy kiadói érdektelenség
Nehéz az élet 2.1
Néhány
napja láttam a Julie § Julia- Két nő, egy recept című filmet, és bevallom,
nagyon irigy lettem.
A
film két igaz történetet foglal egybe:
Julia
Child az 1950-es években írt egy híressé vált szakácskönyvet a francia
szakácsművészetről, melynek minden egyes receptjét jó negyven-ötven évvel
később az épp írói válsággal küzdő Julie Powell mindössze 365 nap alatt megfőzte,
miközben tapasztalatairól blogot vezetett.
Én
már a blognál ledöbbentem, mert néhány héttel a blog megnyitása után már óriási
olvasó táborra tett szert.
Vajon
hogy csinálta? Hogy reklámozta magát?
Hisz
lehet nekem frenetikus blogom, ha nem tudnak róla az emberek, senkit se
érdekel.
Írói
szempontból viszont nem is ez volt a történet legnagyobb tanulsága, hanem az,
hogy a New York Times írt Julie blogjáról, mire még aznap 60 (HATVAN) könyvügynök
hívta fel Juliet és ajánlott neki szerződést.
Erre
mondja Frei Tamás, hogy elképesztő.
És
igen, teljesen igaza van, mert Magyarországon ez teljesen elképzelhetetlen.
Ó,
és igen, mindenki hallotta Stephanie Meyer sikertörténetét, amikor is a Twiligthot
felrakosgatta netre, amire ráakadt egy könyvügynök, felkarolta Stephet, és
mindannyian tudjuk, mi lett a vége.
Na
de hogy működik ez Magyarországon?
Az
írók kilincselnek egyik kiadótól a másikig, és reménykednek, csakhogy
legtöbbször válaszra se méltatják őket, így aztán kétséges, hogy egyáltalán
belekukkant-e valaki az írásukba.
Szerencsésebbnek
mondhatják magukat azok, akik valamilyen választ kapnak. Sajnos azonban néha
nyilvánvaló hazugságokkal kell beérni annak, aki írásra adta a fejét. („Már
kész a jövő évi tervünk.”- És akkor mi van? Azután is van élet, vagy nem?)
Semmivel
se jobb, ha az ember őszinte véleménnyel találkozik, pl. kerekperec megírják
neki, hogy nincs idejük foglalkozni a könyvével, mert mondjuk, egy
szerkesztőnek x napját venné igénybe az, hogy elolvassa, és erre nincs idő. ???????
Micsoda?
Nincs idő?
Hát
nem az a cél, hogy felfedezzenek új, tehetséges szerzőket?
A
magyar kiadók sajnos elég korlátozottan keresik az új írókat. Sokkal hamarabb
kiadnak egy silány külföldi könyvet azzal, hogy már itt-ott bizonyított,
minthogy kinyissák egy ismeretlen magyar szerző művét, és nekiálljanak az
olvasásnak.
Meg
ne feledkezzek az új trendről, amikor az írók... jaj, nem jól írtam, mert nem
az írók, hanem egy-egy adott művük… verseng egymással amolyan X-faktorosan.
Kérdés
persze, hogy alkalmazható-e az énekesek esetén bevált módszer írókra. Na és
persze mennyire sikeres ez a módszer a verseny után. Mert az egy dolog, hogy
megjelenik valakinek egy, azaz egy darab könyve, de azután mi lesz?
Kukába
kerülnek az így felfedezett írók az első könyvük után, ugyanúgy, ahogy sok zenei
vetélkedősről sincs hír, hiába lettek döntősök.
Na
de kérem, egy író évek és könyvek során lesz az, ami. Hagyni kell fejlődni. Törődni
kell vele.
Végül
visszatérve Julie Powellhez: Állatira irigy vagyok rá, és sokat töprengek azon,
vajon hogy működik ez az ügynökösdi külföldön.
Grapes! Ez a cikk nagyon tanulságos, elgondolkodtató, és legfőképp igaz! És én sem értem, hogy a külföldi ügynökök, hogy reklámoznak, de az biztos, hogy jól! :-))
VálaszTörlés(...) Amúgy meg nem "Stephanie", hanem Stephenie Meyer - elírtad. :P
VálaszTörlésKedves Névtelen , ez legyen a legnagyobb hiba, amit életemben elkövetek. (át se javítom ;)
TörlésNagyon jó cikk!
VálaszTörlésSajnos nem csak a magyar kiadók érdektelensége miatt lehet így, hanem a magyar emberek hozzáállása miatt is. Azt látom, itt is az megy, ami bizonyított, ami trendi. (És nem mindig az a jó, ami trendi...)