2010. november 23., kedd

Kívánságlista

Hamarosan fel fogom rakni új novellámat, a Képeskönyvet a Képtárba. Ennek kapcsán szeretném megosztani Veletek néhány godnolatomat, illetve véleményeteket kérni:

Szeretnétek, ha minden vágyatok teljesülne? Ha igen, biztos?

Egyéni kívánságlista
1. 15 percnél több időt tölthessek egyszer a magyar határ túloldalán.
2. A hétvégi feladataim ráférjenek egy söralátétre.
A változat: Úgy nyaralni egy hétig, hogy nem kell minden nap főznöm.
B változat: Házimunka nélkül tölteni egy hetet úgy, hogy közben nem haldoklok a kórházban.
C változat: Tévét nézni úgy, hogy közben nem kell teregetni vagy krumplit pucolni.
3. Ne „csak” az orvosok, postások, vízóraleolvasók, boltosok, könyvtárosok becsüljenek, hanem a tanárok, könyvkiadók is.

Kollektív kívánságlista
1. A változat: Szeressenek olvasni azok is, akiknek van pénzük könyvet venni.
B változat: Az olvasni szeretőknek legyen pénzük arra, hogy könyvet vehessenek.
2. A négyévnyi kémia, ötévnyi biológia... egyebek oktatásból lecsípve oktassanak jogi alaptant az iskolákban, hogy mindenki meg tudjon írni egy fellebbezést, tisztában lehessen nemcsak a jogaival, de a kötelezettségeivel is, értse, hogy a tetteinek és szavainak milyen következményei lehetnek, különbséget tudjon tenni a véleménynyilvánítás és becsületsértés között.
3. Megszűnjön a patriarchális társadalom, és az embereket saját érdemeik, tudásuk, képzettségük, képességeik alapján ítéljék meg, ne az alapján, hogy ki kinek a kije.

„Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.” (Ady)

Ilyen még nem volt

2010. november 18., csütörtök

Strigula

Gondosan felkészültem a ma esti szülői értekezletre. Van nálam toll és egy A/5-es lap negyede, hogy jegyzetelni tudjak; keresztrejtvény, hogy ne unatkozzak; és sok-sok türelem. Megtettem a szükséges előkészületeket, vagyis folyamatosan beszéltem fél órán át, amitől elment a hangom és remélhetőleg a kedvem is mindenféle verbális megnyilvánulástól. A lényeg, nehogy eszembe jusson felszólalni vagy kérdést feltenni.
Mikor megérkeztem, jó hír fogadott. Az egyik szülőtárs összeszedve minden bátorságát, megkérte a tanár urat, hogy fogja rövidre a mondandóját, mert szeretnénk még ma hazaérni.
Letelepedtem az első padba, és megejtettem az utolsó simításokat: húztam három függőleges vonalat a lapomon. Strigulázni fogok. Az első oszlopban azt számolom össze, hányszor hozza szóba a feleségét a tanár úr. A második oszlop a lányáé, a harmadik a középiskoláé, ami hetedikes gyerekeinkre való tekintettel gyakori téma, a negyedik az osztályfőnök kedvenc mondatáé: „Megkapja az egyesét.” A tanár úrnál ugyanis ki vannak készítve az egyesek és csak arra várnak, hogy a gyerekek egy rossz levegővétellel vagy egy félreérthető tekintettel kiérdemeljék őket.
-         Ha a gyerek áthúz valamit a füzetében, megkapja az egyesét (strigula), ha kitépi a lapot, megkapja az egyesét (strigula), mert én nem vagyok olyan jószívű, mint a feleségem (strigula), nálam olyan szigor van, mint a lányom középiskolájában, ahol minden hibáért megkapja a gyerek az egyesét (strigula, strigula, strigula).
Az első tizenöt perc rendhagyóan telik. A tanár úr leszid minket, szülőket, mert nem tartottuk meg a szavunkat.
Miről van szó? Az előző osztályfőnök eltulajdonította az osztály háromszázezer forintját. Megkapta „méltó” büntetését, közös megegyezéssel megszüntették a munkaviszonyát, minket pedig megkért a vezetőség, hogy tartsuk a szánkat. Hát, most valaki elkottyantott ezt-azt a fodrásznál, aminek eredményeképpen az egész város erről az ügyről beszél.
Ki követett el bűnt és mit?
A tanárnő sikkasztott, ami bűncselekmény. Nekünk, szülőknek hallgatnunk kellett, ami bűnpártolás, vagyis bűncselekmény. Mentségünkre szolgáljon, hogy erre a vezetőség „kért meg” minket, ami felbujtás, vagyis szintén bűncselekmény.
El lehetne ezen gondolkozni, ha a tanár úr lehetőséget adna rá.
Az elkövetkező százöt percből kilencvenben azt hallgathattuk, hogy a mi gyerekeinek az egyiptomi tíz csapásnál is rosszabbak. Ez a 32 nebuló igazi rontás, átok az egész világra. Hát, milyenek ezek a kölykök, hogy nem hajlandóak az osztályfőnökre úgy tekinteni, mint egy istenre?!  Bezzeg, mikor ő kezdő tanár volt, és gitározott, minden tanítványa kezébe ragadta a hangszert, hogy méltó legyen hozzá. Talán a tanár úr nem vette észre, hogy azóta eltelt húsz év, és míg akkor a diákjai bálványként tekintettek rá, a fiúknak mintegy bátyja, a lányoknak plátói szerelme volt, most a gyerekek számára ő csak egy folyton elégedetlen, apánál is öregebb bácsi.
Bénultan ültünk.
A főétel után tizenöt percig név nélkül engem szapult.
„Vannak olyan szülők, akik beleavatkoznak a kollégák munkájába” kezdettel hosszasan ecsetelte, milyen aljas voltam, mert nem tűrtem szó nélkül, hogy a rajztanár megbuktassa a lányomat, és panaszt merészeltem tenni az igazgatónál.
Hogy veszi a bátorságot a szülő ahhoz, hogy naprakészen ismerje a közoktatási törvényt, és avval jöjjön, hogy egy készségtárgyból csak akkor lehet buktatni, ha nem jár be órára a tanuló? !
- Mikor én általános iskolás voltam,- a tanár úr eltűnődve nézte a mennyezetet,- a bátyám csinálta meg helyettem a rajzokat. A szülők is nyugodtan elkészíthetik otthon a hiányzó képeket.
Rajzházi, mi? Na, ne! Elég volt tavaly az itthoni feladat testnevelésből!
Különben se én járok iskolába, hagyjanak ezzel békén!
Próbáltam felvenni a szemkontaktust a tanár úrral, mert azt akartam, legyen olyan bátor fickó, és mondja a szemembe, mi baja, én se névtelenül írogattam levelet az igazgatónak, felvállaltam, ki vagyok. De minden hiába, a tanár úr valami nagyon érdekfeszítőt talált a mennyezeten, és le se vette arról a valamiről a szemét.
Ez volt az a pillanat, amikor az első (és ezen az értekezleten az utolsó) szülő felemelte a kezét:
- Elnézést, de nem lehetne megkérni a rajztanárnőt, hogy folyamatosan írja be a jegyeket, és ne a téli szünet előtti napon adjon egyszerre három egyest a gyerekeknek?
Na, hoppá- hoppá! Szóval nemcsak az én lányom állt bukásra?!
Ez volt az a pont, ahol a tanár úr jónak látta befejezni az eszmecserét.
Nekem se volt már más dolgom, csak összesíteni az eredményeket, rendszerezni magamban a történteket.
A tanár úr mintapedagógus. Arra minta, hogy kinek nem való ez a pálya. Neki minden bizonnyal nem. Utálja a gyerekeket, nem szeret tanítani, nem ért a tantárgyaihoz. Mindenesetre kiváló férj és apa. Az első két oszlopban töménytelen strigula szorongott, a kedves nejét, valamint a szorgalmas és okos lányát húszszor hozta szóba az elmúlt két órában. Az erőnyerő viszont kedvenc mondata lett. Negyvenhétszer mondta ki: „Megkapja az egyesét”.

2010. november 13., szombat

Miért jó a kutya?

Láttam Noremánál egy összefoglalót arról, hogy "Honnan tudhatod, hogy túl sok időt töltöttél Finnországban?" . Nézzétek meg, mert nagyon vicces!
Evvel kapcsolatban arra gondoltam, hogy megosztom veletek a kutyákkal kapcsolatos nézeteimet.
Bejöhetek?


  1. Örül, ha velem lehet. Eszébe se jut, hogy a szabad idejét a haverjaival töltse egy sör mellett. Nem is szereti a sört. Ha kint vagyok a kertben, állandóan egy karnyújtásnyira van tőlem. Nemcsak hogy szeret velem lenni, de igényli is a társaságomat. Mély depresszióba zuhan, ha néhány napig nem lát, és ennek kézzel fogható (pontosabban szemmel látható) nyomait hagyja a kertben öles gödrök formájában.Ha végre találkozunk, magát pillangónak képzelve repked a levegőben.
  2. Nem érdekli, hogy milyen a ruhám, vagy a hajam. Ha a kerti munkától megizzadok, azt is csak új, érdekes illatként értékeli, és nem fanyalog.
  3. Ha finom csemegével lepem meg, el van ragadtatva. Ha csak egyszerű kosztot kap, akkor sem elégedetlenkedik, sőt, örül, hogy van ennivaló a tányérjában.
  4. Ha már kétszer azt mondom ugyanarra a dologra, hogy nem, akkor harmadjára már nem kell rászólni, tudja, hogy mit szabad, és mit nem.
  5. Nem azért bújik hozzám, mert várja a folytatást a hálószobában.
  6. Amíg beszélek hozzá, végig fenntartja a szemkontaktust. 

    2010. november 7., vasárnap

    Minden jó, ha....

    Öröm, öröm, öröm!
    Bella lányom hosszú idő (másfél év) után újra nyert egy rajzversenyen. A linkben látható kép nem az ő rajza. Ő ennél komolyabbakat alkot. Sajnos, elfelejtettem lefotózni a művét, pedig minden pályázat után megfogadom, hogy majd legközelebb.
    Külön öröm, hogy ez eddigi élete legnagyob nyereménye, Egy 240 gigás notebook!
    Na most nézzétek meg! Nem csodás?
    Darolyn, látod a kirakót a sarokban? Nem boldogultak vele a lányok addig, amíg meg nem mutattam nekik a Te profilképedet.:-D


    Egyébként a Katona Ildikónak írt levelemben javasoltam, hogy jelentessen meg egy, a Pokoli báléjszakákhoz hasonló kötetet, melyben eddig nyomtatásban nem publikált, 6-8 magyar szerző novelláját, elbeszélését adhatná ki. Jó bemutatkozási lehetőség lehetne sok ismeretelen írónak főleg a blogokat nem ismerő, de olvasni szerető közönség felé.

    2010. november 5., péntek

    Ez van

    Felemás hetem volt.
    Hétfőn mindenki belém rúgott, aki delta-sugarú környezetembe került. Nekem fájt, de remélem, legalább ők jól érezték magukat attól, hogy bánthattak. Ha másért nem, már ezért megérte, hogy sajgott a hátsóm :S
    A hét közepén kisebb vitába keveredtem egy leányzóval a facebookon, ahol már biztos láttátok jó páran, igyekszem  népszerűsíteni magamat. A hölgyemény azt írta, nem vesz fel ismerősének, mert nem ismer, mire én javasoltam neki, nézzem be hozzám, mert itt az oldalon ritka nagy a választék. Benézett, és leoltott, mert szerinte itt nincs semmi. SEMMI (?!) Hát ezen jót nevettem, de ő még tudta fokozni a feszültséget! Szerinte én lenézem a szórakoztató műfajt. (????????)
    Talán olvasta a Jó halált. Erre mit mondjak? Néhány hete egyik blogger-társunk azt kifogásolta, hogy "csak" misztikus írásaim vannak, amit ő már un. Megjegyzem ez a hölgy nagy rajongója a blogvilág egyik legnépszerűbb írójának, aki ontja magából a misztikus történeteket. Most unja vagy nem unja?
    Na most döntsétek már el, hogy fekete vagyok vagy fehér! Egyébként szerintem pepita.
    Én is írtam Katona Ildikónak, és várom, hogy válaszoljon, milyen tervei vannak a könyvemmel. Szerintetek ki fogja adni?

    2010. november 1., hétfő

    Pályázat, játék

    Ne fogjátok elhinni, de második helyezést értem el Freya pályázatán.!


    Nagyon meglepett a hír, mert egyáltalán nem egy vidám művel indultam. Előre felhívom mindenki figyelmét, akit érdekel ez az írás, hogy semmi misztikus, romantikus nincs benne, sőt, krimiszálak se szövik át. Ez újra egy szomorú történet.
    A nyertes novellát felrakom ide,a Néhány szelet női szeszélybe, de Freya oldalán is megtalálható, ahol a többi írást is elolvashatjátok.


    Egyúttal figyelmetekbe ajánlom Piroseper oldalát, ahol egy játék keretében gyönyörű képeket lehet nyerni. Én magam hónapok óta csorgatom a nyálam egy ilyen képért, de azért Ti is pályázzatok, mert aki megnyeri, nagyon szerencsés lesz: nemcsak hogy minden nap megcsodálhatja Fanni alkotását, de még kézbe is veheti.

    És akkor jöjjön a díjnyertes novella: 


    Jó halál

    Éva dideregve állt a hídon. Némán nézte, ahogy lent fodrozódott a víz. Bár még csak november eleje volt, kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak lefelé a folyón. Korán megérkezett a tél.
    Éva haját szemébe fújta a szél, de ez nem zavarta őt abban, hogy gondolatban belemélyedjen a lenti árba.
    Már egy órája támasztotta a korlátot, és azon töprengett, mit tegyen.
    Hetek, sőt hónapok sorakoztak mögötte. Hosszú idő, amit mással se töltött, csak azzal, hogyan rendezze romokban álló életét.
    Minden akkor kezdődött, mikor a férje azzal állt elő, hogy elege van ebből a keserű nyomorúságból, amit a család nyújt számára.
    -         Új életet akarok kezdeni- kijelentése éles tőrként hasított hitvese szívébe.
    Az új élethez természetesen új nő dukált, Évát pedig félredobta, mint egy elnyűtt ruhadarabot. Nemcsak a feleségét, de vele együtt mindent, amit együtt éltek át. A férfi örömet, bánatot egyszerre törölt emlékeiből, de a legrosszabb az volt, ahogy egyetlen mondattal kiradírozta Évát is életéből.
    Kellene egy fegyver. Egy pisztoly, és egy szemvillanás alatt vége lenne mindennek. Csak az a baj, hogy engedélyt kell szerezni, de hogyan?
    A folyón egymásra torlódtak a jégtáblák, és egy nagyobb egyszerűen a mélybe taszított egy másikat.

    János után István következett.
    -         Ne haragudjon, kedves kollegina, de frissítenünk kell a csapatot.
    Éva, aki mindig minden feladatot vitatkozás, ellenkezés nélkül megoldott, aki bármikor szó nélkül túlórázott, egy nap alatt alkalmatlan munkaerővé vált. Indoklás nélkül utcára került, és ötven évesen esélytelenné vált arra, hogy újra elhelyezkedjen. A hír arculcsapásként érte.  Már csak a nyugdíjat kell várni, de hol van az még?! Addig mi lesz? Miből fog megélni?
    Gázzal is lehetne. Csak meg kell nyitni a csapot. Pár perc kábulat, és már vége is.
    De mi lesz, ha egy szikra véletlenül lángra lobbantja a gyúlékony anyaggal telített levegőt? Felrobban az egész ház. Ártatlanok is meghalnak. Fiatalok, akikre még sok jó vár. Vagy rossz, de ha meghalnak az én hibámból, nem tapasztalhatják meg élet igazi értékét.
    A víz hatalmas farönköt sodort magával, majd egy örvény megragadta, és lehúzta a sötétségbe.

    Andika teljesen kétségbe esett, mikor megtudta, hogy nemcsak imádott apja szakított anyjával, de Éva már nem tud naponta pénzt dugdosni a zsebébe. A munkanélküliség miatt kiürült pénztárcájából nincs mit. Andika nem gondolta végig, hogy János nemcsak Évát hagyta el, hanem őt is. A lányáról is éppúgy megfeledkezett, mint feleségéről.
    -         Anya, nem érdekelnek a ti problémáitok! Oldjátok meg magatok, engem pedig szépen hagyjatok ki, jó? Átköltözök Péterhez!- öt perc alatt összepakolta a cuccát, és mire anyja megszólalhatott volna, már becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
    Éva úgy érezte, jeges kéz tartja bilincsben szívét és lelkét egyszerre.
    Ha vonat elé ugrok, garantáltan végem egy másodperc alatt.
    De lezárják a síneket, és késni fognak az emberek. Mindenki engem fog szidni. Még akkor is, halálomban is engem fognak gyűlölni olyanok is, akiket nem is ismerek, akikkel sohasem találkoztam.
    Az egyik pillérnek neki csapódott egy nagyobb jégtömb, és hatalmas dörrenéssel darabokra tört. Éva kíváncsian figyelte, ahogy darabkák szerteszét szóródtak a vízen.

    Munka és család nélkül Éva esélyei zuhanórepülésbe kezdtek
    -         Tisztelt Kovácsné, én nagyon sajnálom, hogy maga meg a férje… és még a lánya is- szabadkozott Tótfalusi úr,- de értse meg, én is pénzből élek. Ha nem fizeti a lakás költségeit és számláit, fájó szívvel ugyan, de fel kell mondanom a bérleti szerződést- mézes- mázaskodott a tulajdonos, és mire Éva észbe kapott, már az utcán találta magát.
    A hajléktalanok keserű kenyér ette már két hónapja, és most, hogy a kertek alatt megjelent a tél, cafatokká szakadva lógott Éván a ruhája, az utolsó, ami még tényleg az övé volt, amit még valamikori otthonából hozott ide, a híd alá, ahol napjait tengette. Egyre elviselhetetlenebbé vált az éjszakai hideg, és mivel hetek óta nem evett semmi táplálót, elkeseredettsége a tetőfokára hágott.
    Vannak erős gyógyszerek is. Csak be kell venni, nem nagy ügy.
    De mi van, ha hamar megtalálnak, és nem járok sikerrel?Vagy ha túl későn? Egy foszladozó hulla látványa örökre beívódik a megtaláló fejébe. Nem, senkit sem hozhatok ilyen helyzetbe!
    Arcát forró könnycseppek melegítették át.

    Istenem, segíts jó halált halni! Nem így, önkéztől, elfeledve, magányosan, hanem nemes cél érdekében, másokon segítve, hogy áldással emlegethessék a nevem, nem átkokat szórva!
    Minden életnek van valami célja. Aki megszületett a földre, annak feladata is van itt, csak meg kell találni, mi az.
    Mi az én célom, Istenem? Miért éltek én itt? Miért élek még mindig?
    Nem, nem az számít már, miért érdemes élni, hanem az, hogy miért érdemes meghalni.
    Tekintetét újra a zajló vízre fordította.
    Nem maradt más lehetőség, csak a jeges, dermesztő folyó. Csak egy ugrás és a hideg víz megállítja a szívem. Ha mégsem, majd megteszi a hatást a fagyos közeg. Megbénítja majd izmaimat, és nemhogy úszni, mozdulni se fogok tudni. Ha szerencsém van, megesznek a halak. Ha nem, mire megtalálnak, felismerhetetlen leszek. A morfológiai vagy DNS- azonosítás majd megmondja, én vagyok az, de János és Andika emlékezetében úgy maradok meg, amilyen voltam, mikor utoljára láttak.

            Segítség! Segítség!
    Kétségbeesett kiáltozás térítette magához Évát.
            Segítség! Segítsen má’ valaki!
    A folyó partján rémülettől reszkető asszony tördelte a kezét, majd tehetetlenül kinyújtotta a hullámzó víz felé. Éva arra nézett, amerre a nő ujjai nyúltak, láthatatlan fonalat kibocsátva az egyik haragos örvény felé.
    Az első pillanatban nem látszott semmi, majd hirtelen valami piros tűnt fel, hogy azután újra csak a víz szürkesége kavarogjon. De a piros valami nem hagyta magát, feltört a felszínre. Éva ekkor látta meg, hogy egy gyerek az. Beleeshetett valahogy a vízbe. Elszántan, hadonászva küzdött életéért.
            Nem tudok úszni, húzza má’ ki valaki!- visított a nő, aki nyilvánvalóan a szerencsétlenül járt gyerek anyja volt.
    Éva egy másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet. Ha beleugrik a folyóba a hídról, megállhat a szíve a hirtelen hőmérsékletváltozástól, vagy beütheti a fejét egy sziklába. Akkor meghal, és nem veszik semmi hasznát. Pedig most segíteni akart. Lélekszakadva szaladt le a hídról. A parton egy pillanatra megtorpant. Lerúgta cipőit, mert csak fölös súlyként húzták volna le a fenékre, Éva pedig nem akarta, hogy sikertelen legyen vállalkozása. Belevetette magát a dermesztő közegbe. A hideg késként hasított a mellkasába, teste minden egyes pontját apró szilánkokként szúrta a jeges folyó. A nő minden erejét összeszedve úszott a gyerekhez. Már csak egy karnyújtás választotta el tőle, mikor a fiú elmerült. Éva gondolkodás nélkül bukott le utána. A sötét, fagyos és vészesen örvénylő vízben szemeit becsukta és kinyújtott karjával tapogatva kereste a fiút, de nem találta. Ki kellett emelkednie a vízből, hogy levegőt vegyen. Kinyitotta a szemét, ekkor vette észre, hogy a gyereket már jó öt méterrel arrébb sodorta az ár. Erőteljes karcsapásokkal utána úszott, majd elkapta a grabancát, mielőtt újra lerántotta volna a tehetetlen fiút egy örvény. Eltartotta magától a fuldoklót, de a már kimerült, és átfagyott gyerek bábuként tűrte, hogy a nő magával vonszolja. Éva lábával taposva a vizet kievickélt a partra, ahol már nemcsak a fiú anyja, hanem egy fiatal lány is állt.
    A két nő karjai csápokként kaptak a gyerek után. Egyetlen mozdulattal ragadták ki Éva kezéből. A fiú koszos vizet köpdösve fuldokolt.
            Jócikám, csillagom, mi a büdös francot művetél, kisfiam!- szorította magához az anya a gyereket, mire az újabb köhögő roham kíséretében szürke kotyvalékkal öntözte meg a földet, majd nagy sóhaj kíséretében anyjára emelte tekintetét.
            Hun a cipűje?- kérdezte a lány, mire az asszony összeráncolt homlokkal meredt a gyerek a lábára.
            Segítsenek!- suttogta Éva, aki még mindig a vízzel hadakozott.
    A csúszós parton nem tudott megkapaszkodni, beleragadt a szürke latyakba, de ahogy csontjai kezdtek átfagyni, egyre kevesebb erő maradt benne, hogy legyőzze a folyót.
            Segítsenek már a hölgynek! - a távolból egy férfi ordított a parton álló két nőnek, akiket viszont teljesen lekötött a gyerek, pontosabban annak lába.
            Hun a cipő?- fordult az anya Évához, aki azonban képtelen volt arra, hogy válaszoljon.
    A hideg víz, mint mázsás súly el kezdte lefelé húzni, le a mélybe. Éva még egy ideig megpróbált küzdeni, de hamarosan alulmaradt. Elernyedtek izmai, és hagyta, hogy a folyó befejezze munkáját.
            Segítsenek már!- a férfi ebben a pillanatban ért le a partra.
    Megtámasztotta lábait a köveken, és megpróbálta elkapni Évát, de ujjai csak a fagyos szutyokban turkáltak.
            Hát, elvesztette a cipűjit a gyereknek! Nem lássa?- vonyított az anyja.
            Hagyja már! Segítsen inkább!- förmedt rá a férfi.
            Mi van? Még hogy hagyjam?! Hát, mit kípzel, maga, hogy nekem glédába áll a pízem? Hunnan fogok ennek a gyereknek cipűt szerezni, mi? Mongya meg, ha olyan nagy okos!
            Hallgasson már el, az istenit magának! – üvöltött a férfi. - Nem látja, hogy vízbe fullad ez a szerencsétlen?
            De hát a cipű…
            Az az asszony megmentette a maga fiát, nem érti? Az életét kockáztatta a maga gyerekéért.
    A férfi hirtelen elfordította a fejét a két nőtől, és a vizet kémlelte. Néhány méterrel arrébb kiemelkedett egy test. A férfi egy ugrással ott termett, két kézzel megfogta a toprongyos kabátot, és kihúzta a teljesen átnedvesedett, jéggé fagyott Évát. Átfordította a hátára a mozdulatlan nőt, akinek csillogó szemei üvegesen kutatták a sötétkék, tiszta égboltot. Ajkai ellilultak, bőre fehérsége elvakította a parton állókat. A férfi fölé hajolva hallgatta, hogy lélegzik-e, majd kabátja gombjait feltépve erőteljes mozdulatokkal munkára próbálta bírni Éva néma szívét. Négy-öt ütemnyi szívmasszás után levegőt fújt a nő mozdulatlan tüdejébe. Percekig kitartóan dolgozott, de végül feladta a harcot, és csendesen maga elé bámult.
            Meghalt.
    A mellette álló két nő egymásra nézett. Az anyja magához ölelte a gyereket, a lány pedig észrevette Éva parton felejtett lábbelijét.
            Anyám, na, nézzed csak, itt hagyta a cipűjit.
            Hátha itt hagyta, akkor már neki nem kell, hozzad csak!- rántotta meg a vállát az anya.
    A lány felvette a cipőt, majd szótlanul indultak el a gát felé. Az asszony melengetni próbálta a gyereket, a lány pedig ruhájába törölve tisztogatta szerzeményét.
    A férfi döbbenten csóválta a fejét a zajló folyót fürkészve:
            Ez a szerencsétlen, hogy pont mindenszentek napján kellett meghalnia.

    (Megjegyzés: Kedves Olvasók! A történet második felében nem a helyesírási képességeim hagytak cserben, hanem olyan honfitársaink a szereplők, akik nem úgy beszélik a magyar nyelvet, ahogy mi.)